Rákosligettől – Isaszegig
Hát elindultunk!
Egy nehéz éjszaka után (Gergő hajnalig dolgozott a honlapokon még, én pedig valamiért – na, vajon miért is!? – nem tudtam aludni). Pakolás. Két db ki, három be, majd fordítva. Szortírozás, újra kettő ki, egy be, majd minden ki, és újabb szortírozás. Hátizsák-passzírozás. Aztán óranézés, jajj, már dél van, indulni kell. Gergőnek még egy gyors hajnyírás, majd üzenetírás, hogy mit és hogy kell csinálni a lakásban, kikapcsolás, ellenőrzés, indulás. Jajj, kéne még egy fotó a bepakolt csomagokról. Gép elő, csomagok egymás mellé, fotó, gép vissza, csomag fel, vágta a vonathoz.
Rákosligeten leszállás. Az állomástól kb. egy km-re van az a kis étterem, ami a szívünk csücske (Korona Söröző és kisvendéglő). Innen terveztük az indulást. Ez egy olyan hely, amiből nagy hiány van ma már. Igazi kisvendéglő, igazi vendégszerető családi “vállalkozás” (ez itt most a reklám helye is!). Azért teszem idézőjelbe a vállalkozás szót, mert ennek a szónak ma már nagyon pénzszaga van, itt pedig nem ez vár minket. Hanem emberség, kedvesség, meleg hangulat és nem utolsósorban isteni házias koszt. Azt szerettük volna, hogy egy jó ebéd után, igazán jó érzéssel indulhassunk el, egy olyan helyről, olyan emberek társaságából, akikről amúgy is ez az út szólni fog. (Jó emberek, jó dolgok, lehetőségek stb.) Ide hívtuk hát Sárát (a lányomat) és a barátját. Egyrészt, hogy ők is megismerhessék ezt a helyet, másrészt, hogy együtt töltsük el jó hangulatban az indulás előtti pár órát.
A hely hangulatának megfelelően és az isteni kaja hatására kicsit hosszabban időztünk itt, mint ahogy terveztük. Így aztán fél 4-kor jött el a pillanat, amikor valóban útnak indultunk. Még készült pár indulási fotó, majd rákanyarodtunk a Rákos-patak melletti ösvényre. Meleg, nagyon meleg.
Az újonnan beszerzett fényképezős táska ide-oda “sétált” a hátizsákom derékszíján. Egy gyors ötlet … van nálunk egy karabiner, ami most jó szolgálatot tehet. Tegyük hozzá, ez egy jó alkalom is volt az első megállásra. Kb. 3/4 órát mentünk, mire ez bekövetkezett. Szerelés, ivás, pihi. Újraindulás. Nagyon szép ez a szakasz, de nagyon hangos. A patak egyik fele ki van építve, a másikon halad egy közepesen gondozott ösvény, amin mi is haladtunk. Beértünk Pécelre. Innen kicsit kalandtúra jelleget kezdett ölteni a dolog. Kb. 1 km-en át dzsindzsa, de nem akármilyen, és közben egy szakaszon – kb. 500 méteren -, embermagasságú csalán is. Hát, reumásak nem leszünk, az biztos! Persze rövidnadrág, ujjatlan póló és 40 fok. Csináltam pár képet a lábamról ezután a szakasz után. Hát nem semmi. De az érzés sem. Zsibong, néha mintha jéghideg lenne, néha meg forró. De fura módon nem olyan vészes, inkább érdekes érzés.
Pár kilométer után találunk egy táblát, ahol már jelölve volt a kemping, ahova tartottunk. Gyaloglás és gyaloglás… Itt egy szakasz betonúton és a sínek mellett halad. Ezt nem szeretem annyira. Állítólag még 4 km-re volt a kemping. Gondoltuk, ezt már megállás nélkül is kibírjuk. De szerintem ez jóval több volt, mint 4 km. Mindegy, végre megláttuk a kempinget. És akkor jött a feketeleves: Technikai okok miatt zárva. Telefon a tulajnak. Bezártak, idén már is nem nyitottak ki. Erről persze sehol semmi hír az interneten, se sehol máshol. Ennyit a háló előnyeiről. És persze a kereső, illetve a kempingeket vagy szállásokat összegyűjtő oldalak mind az autósokra vannak beállva, így kb. 20-30 km-re lévő helyeket, vagy 10-20, vagy akár 30 ezer forintos szállásokat ajánlanak. Na, itt véglegesítődött a döntésünk, hogy elfelejtjük az internetet, és kizárólag magunkra és azokra az emberekre hagyatkozunk, akikkel találkozunk. Igaz, ez volt az eredeti terv is, de valamiért automatikusan eszünkbe jutott az internet ebben a helyzetben. Igen, ez van. Csak már nem is vesszük észre!
Tehát elindultunk, lesz, ami lesz. Legfeljebb az erdőben sátorozunk. Nem az első eset! Kicsit talán az volt bennünk, hogy így készültünk, hogy első nap még egy ilyen átmenet lesz, és egy új sátrunk is van, amit még nem állítottunk fel soha. Gondoltuk, egy kempingben ez könnyebben megy majd, pláne még világosban.
Az élet azonban nem ezt hozta. És milyen jó, hogy így történt! Mivel a vizünk is elfogyott, abban maradtunk, hogy szerzünk valahol, és ezt követően az első adandó helyen sátrat verünk.
Beértünk közben Isaszegre, ahol az első boltba, illetve italdiszkontba bementünk innivalóért. Itt Gergő elmondta, mi járatban vagyunk, és megkérdezte a tulajt, hogy nem tud-e egy alkalmas helyet kempingezésre… Tudott. A saját kertjét. Így hát itt sátrazunk most. Kicsit küzdöttünk a sátorral, nem is lett tökéletes, de ez mindegy is. A tulaj egy arab férfi, aki magyar állampolgár, a felesége pedig – és most érdemes figyelni – egy sepsiszentgyörgyi hölgy. (Akivel végül sajnos nem sikerült találkoznunk.)
Esti sörözés, mosakodás és lefekvés következett. Kicsit kicsi hely van a kertben a sátornak, így nem a legjobb a “fekvése”, és a miénk se, de akkor is, ez a nap így volt kerek és szép.
