Valkótól – Boldog határáig
Úgy látom, beáll az a rendszer, hogy reggel felébredés után foglalom össze az előző napot. Tehát…
Hát, valóban ismét egy érdekes nap volt a tegnapi. A reggeli felkelés után egy finom kávé és Balaton szelet mellett (amit a méhész úr hozott nekünk) hosszan beszélgettünk a műlépkészítő műhely tulajával. Nagyon izgalmas dolgokat mesélt magáról a műlépkészítésről és a méhészetről, és még sok mindenről.
A műlépkészítés kapcsán végignéztük a műhelyt, most már rendesen is. Kiderült, hogy ez a műlépdolog egyfajta segítség a méheknek. Vicces, mert gondoltam, hogy nem kizárólag a kézműveseknek készül ilyen mennyiségben, de milyen fura, hogy az ember nem is gondol bele bizonyos dolgokba, csak úgy használja. Szóval nem gyertyakészítésre gyártják (amire én használtam), hanem arra, hogy a méhek ebbe telepedjenek bele. Erre pedig azért van szükség, mert különben nagyon sok mézet használnának fel, ha maguknak építenék, és így nem lenne gazdaságos a méhészet. 55 gramm egy lap és pl. Horvátországba egy helyre, egy boltnak 1 tonnát szállítanak belőle évente. Nagyon sok megrendelése van egyébként is. Kiderült az is, hogy az országban 37 ember készít ilyet, és ebből összesen nyolcuknak van engedélye is rá. Ő méhészkedett is, de már átadta az öccsének, mert nincs rá ideje. Ahogy megtudtuk, 6 évvel ezelőttig kb. 650 ezer méhcsalád volt Magyarországon, most 1 millió 200 ezer fölött van. Nem teljesen értettem, akkor miért olvasunk mindenhol arról, hogy mi lesz velünk, ha a méhek kihalnak. Kiderült, hogy a veszély abban van (már ha van), hogy ennyi méhet nem tud eltartani ekkora terület. Azt mondja, mindenki kaphat engedélyt, sőt nagyon is támogatva van a dolog. Egy OKJ-s képzés, és kész. Azzal senki nem törődik, hogy ért-e hozzá az illető, illetve mi lesz később. Azt mondja, ő is volt régebben oktató, és akkor még komoly szakmának számított a méhészet, komoly gyakorlattal és vizsgákkal, ma meg bárki lehet ripsz-ropsz. A baj még az, hogy a hozzá nem értés előbb-utóbb tönkre fogja tenni a rendes méhészeket is, és nemcsak a méz „túltermelés” miatt, hanem a minőség romlása miatt is. De ami még ennél is fontosabb, hogy a hozzá nem értés magával hozza a méhcsaládok rendes gondozásának hiányát, valamint a betegségek felületes kezelését.
Beszéltünk kicsit az új oktatási rendszerről, de szóba kerültek a diploma körüli anomáliák is. Ebben nagyon egyet értettünk. Megállapítottuk, hogy borzasztó az, hogy ez az egész nem szól semmiről, csak a papírról. De még ezen kívül is jó sok téma szóba került.
Elindulás előtt igazán fantasztikus élményben volt részünk: lezuhanyoztunk. Majd sátorösszerakás és indulás…
Betértünk egy helyi kisboltba, ahol az egyik vevővel beszélgetésbe elegyedtünk. Édes volt, nem akarta elhinni, hova megyünk. Kedvesen útbaigazítottak minket, és mi elindultunk Tura felé.
Elhaladtunk egy horgásztó mellett, aminek a környezete nagyon szépen rendezett volt. Kicsit le is ültünk, de nem időztünk sokat. Izgalmas világ lehet a horgászok világa is. Úgy tűnt egy kiírásból, hogy itt van egyfajta közösségi élet. De hát ebbe nem láttunk bele itt és most.
Érdekes élmény volt az ezt követően következő földeken átkelni. Dimbes-dombos, lankás táj, de ezt, amikor megy az ember, szinte egyáltalán nem érezni, csak abból, hogy kinézel valamit a távolban, és hol teljesen eltűnik, hol egyszer csak megint ott van. Fura az agyunk. Mennyire szüksége van viszonyítási pontokra. Izgalmas figyelni magamat, hogy mennyi berögzöttségem van. Például ez is. Kinézek egy pontot, és azt figyelem, hogy ahhoz képest hol vagyok. Persze nem ez az egyetlen! Megfigyeltem például, hogy a fáradságom nagyon függ az agyi állapotomtól, de ilyen a lábfájásom is. Amikor az agyamban megy valami, vagy eszembe jut, hogy mennyit mentünk és mennyi lehet még hátra, elkezdek fáradni, vagy valahol elkezdi törni a lábam a cipő. De ha ez nincs bennem, nem is jelentkeznek ezek a dolgok. Persze van egy normális fáradság, de az “extrák” ezzel függnek össze. Vicces figyelni az agyamat, illetve az elmémet és a működését. Hogy miket produkál. De ez tök jó, mert le is lehet állítani!
Az is érdekes, hogy egyre távolabb kerülnek az otthoni dolgok. Igaz, ma kiderült egy telefon kapcsán, hogy a lakásban elfolyt a WC-ben némi víz, egy másik telefonban pedig egy ismerősöm helyszíni közvetítést tartott arról, hogy éppen hogy halad Budakeszi felé. Ez azért is volt jó, mert ráébresztett, hogy mennyire távolinak tűnik innen Pest és mindaz, amiben ott élünk. A Szilágyi Erzsébet fasor, ahonnan keresődik éppen akkor a Budakeszi felé való lefordulási lehetőség, de a lakásunk is, az elfolyó vízzel együtt. És az ott vagy éppen akkor hatalmas problémának tűnő dolgok is. Ezek a dolgok, és amit itt látunk, átélünk, annyira távol vannak egymástól. Persze ez így nem igaz, mert ezek az életek, amikbe ezen az úton belelátunk, ugyanúgy egy-egy dolog köré csoportosulnak, mint bárkié, bárhol, sőt az enyém is és bárkié az ismertségi körünkben. De mennyi élet, mennyi nézőpont, és mennyi gyönyörű táj van, milyen tágasság… És mi élünk egy adott ponton, egy adott körben, egy adott gondolatvilágban, saját elménkben…
Ennek az elmélyülésnek véget vetett azonban, hogy megláttam egy UFO-t! Esküszöm!
A másik nagy élményem a kukoricaföld volt. És nem csak a nyers, friss zsenge kukorica isteni íze, hanem a kukorica sokszínűsége. A tényleges sokszínűség is, de a formai, magasságbeli, érettségbeli, és mindenféle sokszínűsége. Nincs két egyforma tő, nincs két egyforma cső. Csodálatos élmény volt. Fotóztam is jó sokat. Gergő egyébként tök jól viseli a nagyon más tempónkat, ami nem a sebesség különbségből ered csak, hanem főleg abból, hogy meg-megállok (és elég sűrűn :)) fotózni, rácsodálkozni dolgokra.
Szóval haladtunk Tura felé. Itt sajnos fényképezés terén megint elkövettem a szokásos hibám, hogy a makróról nem állítottam át a gépet, és így nem tudott rendesen távolabbra fókuszálni, és ami még viccesebb, hogy erre nem is jöttem rá, csak jóval később. Így sajna nem sikerült igazán az a kép, amit a város szélén álló keresztről készítettem, aminek azaz érdekessége, hogy 1998-ban a cigányok állították hálából a városnak. És sajna még egy másik kép sem sikerült, amit egy kb. 7 éves kisfiúról készítettem, aki egy hatalmas (már hozzá képest) fűkaszával dolgozott édesapja mellett.
A városba beérve beültünk az első kocsmába. És itt egy újabb fantasztikus emberrel ismerkedtünk meg. Azzal indított, hogy kb. 20 perces nagyon részletes bemutatást tartott a város nevezetességéről, a kastélyról. De nem is akármilyet. Részletesen mesélt a történetéről, a családról, akié volt és saját élményeiről, amik oda kötik őt. (Ide járt iskolába.)
A kastélyt nem rég vette meg egy közismert személy. Jó ideig teljesen kihasználatlanul állt, most reménykednek, hogy ettől a beruházástól majd megáll a leromlása. (Később megnéztük, de erről majd ott.)
A kocsmában találtam egy tablót az örökös cigány focistákról, majd Gergő egy másikat a cigányzenészekről. Ebből a témából aztán egy nagy beszélgetés kerekedett. Kiderült, hogy Tura egy igazi cigányzenész “termelő” (így hangzott el, ez valóban idézet) falu volt. Hatalmas hagyománya van ennek itt. Sajnos mára már igazi cigányzenészből csak egy van itt, egy fiatal fiú. Sokan zenélnek, de már nem a hagyomány szerint. Azt mesélte újdonsült barátunk, hogy az a szégyen érte Turát, hogy ha cigány temetés van a városban, a szomszédból kell zenészt hívni.
A kocsma tulajdonosa nagyon aktív tagja az itteni – főleg a cigány – közösségnek. Azt mondja, ez a hely, amit üzemeltet, nem csak a pénzről szól, persze arról is, de szerinte, ha már valakinek van egy ilyen “kocsmája”, akkor az felelősséggel és lehetőséggel is jár. Így ő felvállalta ezt a dolgot, és szervezi is az életet.
Egyébként Tura számunkra elég vegyes érzéseket hozott, vagy mondhatnám azt is, hogy elég ellentmondásos volt. Ott a kastély, amibe 12OO Ft most a belépő, de úgy, hogy a kastély hatalmas parkjának kapujában álló bódétól, ahol a jegyet lehet venni, ha már 1-2 lépéssel beljebb lépsz, akkor meg kell már venned ezt a bizonyos jegyet. Én persze kicsit beljebb mentem, mert elég jóba lettünk a portással és csináltam is pár képet. De totálisan tilosban jártam ezzel! Egyébként a kastély gyönyörű, de valóban nagyon lepukkant.
Szóval van ez a kastély (ahova a helyiek nagy valószínűséggel ezután sem fognak bejutni), és van a városközpont, ami nekünk elég lehangoló volt. Ott beültünk kajálni, de nem volt valami nagy élmény. Gergő evett egy pizzát, én sült krumplit. A kaja ehető volt, de maga a tér és az egész tényleg olyan lehangoló. Jó hideg is lett. Nem tudjuk, hogy egyébként milyen lehet itt az élet, de amit mi láttunk, ahogy azt már írtam is, elég ellentmondásos. Új barátunk munkája minden elismerést megérdemel. Egyéb közösségi dolog jelenlétét egyáltalán nem éreztük. Illetve, amit tapasztaltunk, az ennek a bizonyos térnek az egészén történő „ivós közösség”, „ivós közösségi léte” volt. Végül úgy döntöttünk, hogy sötétedés ide vagy oda, eső ide vagy oda, elindulunk Boldog felé, és alszunk, ahol ér minket az este. Így is lett.
Ráleltünk a jelzett útra, amit eleinte még rendesen jelzett a piros ‘m’ betű, majd már csak a fehér négyzet. Jót nevettünk azon, hogy hogyan is lehet ez. Gyorsan ki is találtuk, hogy hogyan lehetne ennek alapján a “teljes foglalkoztatást” megvalósítani. Először végigjárják valakik az utat, aztán egyesével egy-egy ember felfesti a fehér jelzést, majd valaki, vagy valakik végigjárják újra és felfestik a színes betűt, és egy újabb út során újabb emberek áthúzzák a betű szárát. Persze ez nem jelentené a teljes foglalkoztatást, de még jó néhány embernek adhatna munkát. De komolyra fordítva a szót, tényleg érthetetlen, miért nincs rajta a jelzés, ha már egyszer a fehér négyzet ott van. Mindez ráadásul úgy, hogy a térkép jelöli is az utat. Na mindegy, vannak érthetetlen dolgok…
Átkeltünk a Galgán átívelő hídon, és továbbhaladtunk Boldog felé. Jó sok szúnyog, de gyönyörű táj. Útközben találtunk egy jó kis rétet, gyönyörű naplementével az egyik oldalon, és hatalmas esőfelhőkkel a másikon. Letelepedtünk, felvertük a sátrat, és azon tanakodtunk, melyik fog győzni: az ég csillagos fele vagy a sötét felhős. Egy percre úgy tűnt, a sötét, de nem! Győzött a csillagos, úgyhogy pár csepp eső után csodálatos félholdnál aludni tértünk.
Most, amikor e sorokat írom, megint reggel van. Gergő még alszik, én pedig úgy látszik, “gondolatfosásban” vagyok…
Néhány kép még ehhez a naphoz:
