Boldog, Jászfényszaru, Jászágó
Kimaradt két nap az írásból, mert annyi minden történt, hogy nem volt erre időm és lehetőségem. Megpróbálom összeszedni a dolgokat, de nem lesz egyszerű…
Szóval…
Péntek
A pénteki napot a csodák napjaként jellemezném. Gergő felébredése után jógáztam, majd elég komótosan összepakoltunk, és elindultunk. A csoda az első 100 méter után kezdődött.
Valami elképesztően meseszerű rétre értünk. Olyan színekkel, amit nem is tudok leírni. Lilák, kékek, sárgák, zöldek és fehérek árnyalatainak százai. Az ég pedig olyan kék, és olyan felhőkkel tarkított, amilyet a rajzfilmekben szoktak ábrázolni. Persze próbáltam fotózni, de azt hiszem, ez egy reménytelen vállalkozásnak minősíthető valami volt, mert azt az érzést úgysem tudja visszaadni egy kép sem. Ez az élmény pedig jó hosszan tartott. Közben Gergő valahol mondta, hogy elértük a három megye határát. Heves, Jász és Pest. Fura, hogy még csak akkor léptük át Pest megye határát, és mennyi mindet láttunk és éltünk már át. Közben azon gondolkoztam, hogy kéne ide majd szervezni egy „ki-rándulást” jövőre, így augusztusban hadd élhesse át más is ezt az élményt. Tulajdonképpen az is ment bennem, hogy valószínűleg a környékbeliek sem tudják, látják ezt, hogy mi van mellettük. És sajnos ez általában is így van. Fogalmunk sincs, miben élünk, milyen csodák vannak körülöttünk, közvetlen környezetünkben.
Ebben a kissé emelkedett állapotban értünk be Boldogra. (Jó ez a falunév!) Itt azonnal egy bolt mellé értünk, ahol vettünk valami kaját és továbbsétáltunk a központ felé. Találtunk egy fura temetőt, és mellette egy “emlékezés” parkot. (Ezt csak én neveztem el így.) A temető azért volt fura, mert a falu közepén van, se kerítés, se semmi, és csupa egyforma régi kereszt volt benne. Nem tudtuk eldönteni, hogy ez-e még ma is a temetőjük, vagy csak a régi időkből van itt. Mindegy, a kis park viszont olyan szempontból volt érdekes, hogy a közepén áll egy szobor, a domboldalában pedig fekete márványtáblákon Magyarország történelmi eseményei szerepelnek évszámokkal. Egy tábla pedig Boldog létrejöttének állít emléket, felette a magyar zászlóval. Úgy tűnt, az adott időpontokban meg is koszorúzzák időről időre az éppen aktuális kis táblát.
Boldog nekem egyébként is az emlékművek és szobrok falujának tűnt. A templomig elérve legalább még 3 keresztet és négy vagy öt emlékművet láttunk. És parkokat. Az egyikben le is ültünk, Gergő pedig elment lefotózni egy – milyen meglepő – emlékművet. Ott aztán megállt mellette egy helyi lakos, és beszédbe elegyedtek. Gergő azt mondja, jó palócosan beszélt. Ő is járt Csíksomlyón, meg még valahol Erdélyben. Elmondta, merre tudunk továbbmenni, illetve mit nézzünk még meg. El is indultunk, és úgy döntöttünk, hogy mielőtt továbbmegyünk, sétálunk még egyet a faluban. Találtunk egy buszmegállót, ahol egy olyan jelzőberendezés működött, amilyen Pesten a nagyvárosi forgatagban is csak kevés helyen van még. Vicces volt itt, ahol kb. nap 10-15 busz halad át. Érdekes egyébként, hogy van valami jellegzetesség itt, ami végre azt mutatja, hogy volt valami szerves fejlődés is az építkezésben. A házaknak kontyos tetejük van többségében, persze nem mindig, és nem mindenhol. De mégiscsak van valami egységesség, a szónak a jó értelmében.
A falu végén beültünk egy kis kocsmába. A kocsmárosné saját magával volt teljesen elfoglalva, nem is lehetett szóba elegyedni vele. Itt az igazán említésre érdemes és jó dolog a cipőm levétele volt.
Innen a Zagyva töltésén vezetett tovább az utunk Jászfényszaru felé. Na, ez ismét a mesevilág része volt számomra. Pedig tűzött a nap, és a terep sem volt valami könnyű, de a növények, a színek teljesen lenyűgöztek. Ismét lilák itt, kékek ott, élénk zöldek és fakóbbak, sárgák és a fehérnek annyi árnyalata, hogy én ilyet még nem is igazán láttam. Itt haladva jutott eszembe az, hogy mindenkinek kéne ilyen utakat csinálnia. Nem tudjuk, milyen csodában élünk. Az is átfutott rajtam, hogy milyen hálás vagyok, hogy ez az út nekem már nem az önismeretről szól (a szónak az állandó önelemzés, és “mit üzen nekem a táj, az emberek”, “mi jön szembe velem”, “mit kell meglátnom belőle” értelmében), mint ahogy sokan mesélték a hosszú zarándokútjaik kapcsán. Volt itt 1-2 perc, amikor magamon gondolkoztam, és egy pillanat alatt kiestem ennek a csodának, az életnek a csodálatából. Nagyon jó élmény volt ezt is átélni. Azt, hogy mit nem látunk, amikor a “bezárt” agyunkban, elménkben vagyunk. Ami tulajdonképpen akkor és ott kizárólag attól létezik, hogy mi azt teremtjük. Még szerencse, hogy ilyen rövid ideig tartott, mert így legalább átélhettem mindezt az élményt és csodát, és meg is oszthatom!
Néztem a lehetetlen helyen összetekert szalmabálákat, és azon gondolkoztam, ki lehet az aki itt, és ilyeneket csinál… És ami vicces, egy nappal később lett rá válasz… De ez még odébb van.
Haladtunk ezen a csodálatos töltésen, napsütésben, bogarak zúgása közben élvezve az élet, a teremtés csodáját, majd egyszer csak beértünk egy kimondottan rendezett utcába. Áthaladtunk rajta, közben beszédbe elegyedtünk egy-két emberrel, majd egy kis téren leültünk. Gergő elment körbenézni, hogy esetleg van-e olyan hely, ahova be tudunk ülni egy levest enni. Én közben egy hölggyel beszélgettem. Gergő talált egy kicsit olyasmi hangulatú éttermet – legalábbis berendezésileg -, mint a mi kis rákosligeti éttermünk. Itt aztán nagyon bekajáltunk, feltöltöttük a telefonokat, a gépet, beszélgettünk a felszolgálósráccal. Gergő összeállította az eddigi útvonalat, én áttöltöttem a fényképeket a laptopra, majd elindultunk. Még betértünk egy boltba, és az irányt a következő falu felé vettük, azzal az elgondolással, hogy majd előtte valahol alszunk.
De hát ember tervez, Isten végez. Itt jön a csoda harmadik felvonása… Gyalogolunk az úton kifelé a faluból, amikor szembejön egy fiatal nő egy kislánnyal és fényképezőgéppel a nyakában. Olyan fura érzés jelent meg bennem. Mikor elhagytuk őket, még utána is néztem, hova megy be. Egy ház volt, amin egy “eladó” feliratú tábla volt felszerelve. Átfutott az agyamon, hogy vajon miért árulják a házat, meg még valami érdekes érzés, de közben már az út szélén ücsörgő, zöldségeket áruló nénik kérdeztek minket arról, hogy hova, merre járunk. És egyszer csak megjelent ez a fiatal nő, utánunk futott, hogy hova megyünk és van-e szállásunk, mert náluk, ha úgy gondoljuk, alhatnánk. És lőn úgy. Szólt a férjének, hogy jöjjön ki, mert vendégeket hozott. Egy nagyon szimpatikus, erdélyi születésű fiatalember jelent meg. Akivel első ránézésre éreztük, hogy van valami közös dolog. De ugyan ezt éreztem a fiatal nővel is már elsőre. Egyébként négy gyerekük van – mesélték -, de csak kettő van most itthon, úgyhogy van helyük bőven, mondták. Van 4 birkájuk, 2 kutyájuk, egy kis gyümölcsösük és egy jó nagy kertjük, aminek egy részét – akkorát, ami semmi különösebb plusz dolgot nem jelent számukra – művelik bio módon, vagyis természetesen. Ez egyébként szerintük nem egy nagy és különleges dolog, hanem ez a normális. A többi részt a birkák tartják rendben. Kiderült, hogy nagyon hasonló életszemléletük van, szinte ugyanoda jutottak, mint mi. Annyira jó élmény volt, hogy nem kell a szavakat, sőt gyakorlatilag semmit elmagyarázni egymásnak, mert közösek az alapok. Persze az út nagyon más, de már csak azon volt a közös gondolkodás, hogy ki mire jutott, mit gondol hogyan, és mit kéne, lehet tenni. Vicces volt, ahogy bomlott ki a dolog, és nem tudtuk abbahagyni a beszélgetést. Kiderült, hogy még soha nem csináltak ilyesmit, hogy behívtak volna valakit. De volt egy érzés, ahogy nekem is. Kiderült az is, hogy a fotózás és az írás is közös szenvedély, így aztán ezen a téren is tapasztalatokat cseréltünk. Mindeközben fény derült a szalmabálák készítőjére is! A gyerekek is nagyon édesek voltak. Éjszakába nyúlóan beszélgettünk még, majd elaludtunk.
Képek még ehhez a naphoz:
Szombat
Reggel elolvastam két írást, amit még este odaadtak, majd onnan folytattuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk este. Beszéltünk az oktatásról (ez őket ugye nagyon érinti), a pénzhez, a munkához való viszonyról (itt teljesen közösek az élmények, a tapasztalatok és a továbbgondolás), társadalmi kérdésekről, hitről, kapcsolatokról, lehetőségekről, tehát az ÉLET fontos kérdéseiről és azokhoz való hozzáállásról. Közben fürödtünk, mostunk, majd végül fél 1 körül elindultunk (persze + néhány kiló paradicsommal, uborkával felszerelve). Elkísértek minket a falu végéig. Itt meghívtuk őket fagyizni. Egyikük még visszaszaladt egy üvegcse nadálytő tinktúráért, majd elindultunk… Ja! Hagytunk ott egy könyvet (az általam írtból :)). Abban maradtunk, hogy hazafelé, ha csak tudunk, mindenképpen benézünk hozzájuk.
Ezután az élmény után elég fura volt újra elindulni. De jó is volt nagyon. Útközben beszélgettünk erről egy kicsit. Hogy milyen szép is az élet, ha az ember hagyja, hogy alakuljon. Meg hogy milyen ajándékok vannak. És persze arról is, hogy mennyire érdekes ez, hogy az ember ugyanazokkal a gondolatokkal, érzésekkel találkozik X kilométerre attól, ahol ő él. Meg arról is váltottunk néhány szót, hogy hányan lehetnek még, akikkel nem találkozunk, mert ugyanúgy, ahogy ők is, meg mi is mostanában, nem láttatják magukat, hanem visszahúzódva élik az életüket. Abban is megállapodtunk, hogy jó, hogy útra keltünk, és ez egy fontos dolog és nagy lehetőség. Hiszen például összeköthetők talán olyan szálak, amik eddig nem látszottak. És ki tudja, még mi minden áll előttünk, mi bontakozik ki!
Utunk azonban visz tovább, így erre kezdtünk koncentrálni… Egy ligetes, fás, kukoricásokkal, napraforgó táblákkal tarkított kissé dimbes-dombos útvonalon haladtunk tovább Jászágó irányában. Elég meleg volt, de ami igazán nem volt annyira felemelő, az az volt, hogy kb. 3km-en keresztül egy műúton kellett haladni. Nem jó bakacsban sokat menni ilyen úton. De szerencsére elég hamar átléptem ezen az érzésen, és elkezdtem élvezni a tájat. Az út mellett egy csomó gyönyörű régi parasztházas tanya volt. Fotóztam is jó néhányat.
Beérve a faluba kiderült, hogy éppen falunap volt.
Beültünk a kocsmába. Sok nagyon részeg ember volt ott, gondolom a falunap okán. Mondták, hogy 5 óra körül lesz felvonulás, azt mindenképpen nézzük meg. Be is mentünk a központba, ami az utca közepén lévő tér, és kb. 100 méterre van a kocsmától. Volt ott néhány lovas, szekér, veterán rendőrautó, de ezen kívül falunapi hangulatilag nem sok. Elmentem WC-re, és közben a hivatal hátsó részében találtam egy helytörténeti kiállítást. Itt egy kedves öregúr éppen végigvezetett egy nőt meg egy férfit. Sajnos ők annyira el voltak foglalva magukkal, hogy még a köszönést sem fogadták, úgyhogy körbenéztem, majd távoztam, gondolván, hogy visszanézünk később. Na, de addigra meg bezárták. Megvártuk hát a felvonulást, ami szerintem totális szervezetlenségről árulkodott.
Majd úgy döntöttünk, beülünk a kocsmába ismét, és ezt követően indulunk tovább. Itt találkoztunk két vadásszal, azoktól kérdeztük meg, hol tudnánk a környékben sátorozni. Az egyik azonnal felajánlotta, hogy neki vannak kint méhei a kis erdőben, ott azon a területen nyugodtan sátrat verhetünk. (Természetesen nem közvetlenül a méhek közelében.) A beszélgetésbe bekapcsolódott egy pár is. Nekik a lányuk lovagol, motocrossozik valamint jéghokizik. Itt most a felvonuláson vett részt a pónijával. A papája edzi lovaglásban. Ő is jéghokizott egyébként. Ettől kapott kedvet valószínűleg a lány is. A család élete gyakorlatilag erről szól. A lányt kísérik mindenhova. Nagyon szeretik ezt az életformát, mindent ennek rendelnek alá. Kicsit meglepő volt, hogy az autójuk utánfutóján, amit a ló szállítására használnak, a lány neve és nagyméretű képei vannak fent. Érdekes életforma ez is…
Mi mindenesetre útnak indultunk a megbeszélt helyre, de nem tettünk meg 50 métert sem, amikor leszólítottak bennünket. Egy pár kis gyerekkel, akiket már a kocsmában is láttunk. Kérdezték, hogy hova megyünk, és nem akarunk-e náluk aludni. Akartunk. Az a vicces a dologban, hogy amikor a kocsmában voltunk, a csajjal kétszer is egymásra néztünk, és mindketten láttunk valamit a másik szemében. Ezért is döntöttek úgy, hogy befogadnak minket. Nagyon érdekes, felemelő és megtisztelő érzés ez. Mármint az, hogy emberek nem csak a szobájukba, az otthonukba, de egész életükbe beengednek minket.
Ismét fantasztikus embereket ismertünk meg. Ők egy fiatal pár, egy közös kislánnyal és mindkettőjük előző házasságából egy-egy másik gyermekkel. A nő nagylánya, (aki most éppen nem volt otthon, így az ő szobáját kaptuk meg) és fiú mamája (egy külön lakrészben) él velük. Ő egyébként egy hihetetlenül jó humorú, és eléggé szabad szájú, édes idősebb asszony. Azonnal “beleszerettünk”. Nem könnyű élet az övék, de tele vannak jó kedvvel, szeretettel és reménnyel. Nagyon kedvesek és nyitottak voltak velünk. Este jó sokáig beszélgettünk az élet mindenféle kérdéséről. Isteni vacsit is kaptunk, a fiúk kocsmáztak kicsit, mi, lányok pedig megvitattunk még jó néhány témát. Igazi barátság alakult ki közöttünk, azt hiszem ezt bátran és büszkén állíthatom!
Most reggel van… Gergő nincs fergetegesen a tegnapi kocsmázás hatására… én meg most írok, majd indulunk egy újabb kaland felé…
Képek a második naphoz még:
