Átány – Kömlő – madárles, a mező közepén
Megint egy új nap, új reggel. Nagyon élvezem ezt az egészet. Minden reggel úgy ébredek, hogy fogalmam nincs, mi fog történni az nap, merre visz az út, mit látunk, kikkel találkozunk, de annyira, de annyira várom mindezt. Jó ezzel a nyitottsággal élni. Van ugyan egy cél és az ember halad is felé, de nem vár semmit, hanem élvezi az utat, a kihívásokat, az élet minden pillanatát. Ma hajnalban azt hallgattam, hányféle madár, bogár zenél körülöttünk. Itt vagyunk a természet közepén, egy madárles alatt sátrazunk, kel fel a nap és írok. Azt kezdtem észrevenni magamon, hogy napközben is “írok” fejben, mert gondolkodni szinte egyáltalán nem gondolkodom, csak próbálom szavakba is önteni, amit érzek, látok. Persze nem egyfolytában van ez, de néha igen.
Na, de akkor a tegnapi nap…
Reggel összepakoltunk, kicsit még beszélgettünk a lelkész úrral. Utunk innen a kocsmába vezetett kávézni. Útközben megállapítottuk, hogy a bolt zárva van, bár elvben 11-ig nyitva kellett volna lennie. Ekkor még 10 óra sem volt. Mindegy volt igazán számunkra, mert tegnap vásároltunk, de egy ásványvíz jól jött volna. Igazán azt nem értem, hogy a helyi lakosok hogy lehetnek ezzel, mert itt azért annyi bolt nincs. A kocsmáros – akivel már ugye volt szerencsénk találkozni – nagy mackó, aki nem igazán beszédes, és nem is kérdez, de roppant kedves. Kaptunk tőle az útra szódát, pár szót váltottunk ugyan csak, de abban minden benne volt. Azt hiszem ő a másik “lelkésze” a falunak. 🙂
Innen aztán elindultunk Kömlő felé. Utunk a templom felé vitt vissza. Ahol én megálltam még lefotózni az előző nap emlegetett iskolát. Pár lépéssel később megállt mellettem egy biciklis férfi, aki kérdezte, hogy kérdezhet-e valamit, mert hogy erre felé nem sok az idegen, hát még hátizsákkal. Ebből a kérdésből egy kb. fél órás beszélgetés lett. Gergő közben már előre ment, úgy hogy csak reméltem, hogy előbb-utóbb észreveszi, hogy nem megyek utána. Persze így is lett, láttam pár perc múlva, hogy visszafordult a kanyarban, és látja, hogy beszélgetek, de ő nem jött már vissza. Kiderült, hogy ez a férfi Budapest mellől költözött ide a válása után. Kertész volt, és ezen kívül műszaki dolgok érdekelték, bicikliszerelés, lakatoskodás. Van itt egy háza, kis kerttel, önellátásban van plusz a nyugdíj. Imádja a természetet. Ismer minden madarat, gyógynövényt. Szenvedélye a történelem, és nagyon sokat olvas. Régen a várak izgatták nagyon, ami mára is megmaradt, de ma már nem járja az országot, mint rég ilyen szemmel. Sokat beszélgettünk a magyar nyelv megőrzésének fontosságáról, meg mindenféléről. Mondtam neki, hogy írnia kéne, amire azt mondta, milyen jó ötlet, ez még nem is jutott eszébe. Nagyon izgalmas a gondolkodása, szerintem tényleg nagyon jó lenne, ha valahogy át is tudná adni. Készít szörpöket, lekvárokat, gyűjt gyógynövényeket. Az elkészítésükhöz önálló módszert dolgozott ki, és az eszközöket is maga gyártja hozzá. Magyarázott valami új passzírozó rendszert, amit ő fejlesztett ki, de be kell valljam, nem teljesen értettem. Nagyon érdekelte, hogy mi mit csinálunk. Erről is hosszan beszélgettünk. Majd elindultam Gergő után – megint egy fantasztikus ember megismerésével gazdagabban.
Innen kezdve, azt hiszem a napnak a “kóválygás és bukdácsolás napja” nevet adhatjuk. Kifelé haladva Átányból egy nagyon szép utca vezet ki. A végén ráfordultunk arra az útra, amiről azt gondoltuk, legalább egy darabon Kömlő felé visz. Egy darabon valóban arra vitt. Gergő már előre mondta, hogy ez nem lesz egy egyszerű út, mert ahogy eddig volt, ide már nem vezet egyenes út. Hát azt tudtam megállapítani, hogy, ha két falu egymástól pár kilométerre is van, akkor is van egy jóval hosszabb és még hosszabbnak tűnő út is. Na, mi ezen haladtunk. Eleinte még egész rendes kijárt út vitt, de egyszer csak vége lett, és beértünk egy nádasba. A lelkész mesélte, hogy régen azért telepedtek itt le az emberek, mert lápos vidék volt, ahova nem mindenki tudott bejutni, főleg, akit ők nem akartak. Hát ezt most megéltük mi is. Egyébként nagyon szép ez a lápos vidék, de elég nehéz benne haladni, és elég kiszámíthatatlan is. Úgyhogy egy idő után visszafordultunk oda, ahol vége lett a “rendes” útnak. És innen aztán indult az új kaland. Először egy kicsit buckás kamillával tarkított földön haladtunk. Mondtam Gergőnek, hogy olyan, mintha inhalálnánk, mert a levegő elég meleg volt és a mocsaras résztől pedig párás, így mindent áthatott a kamilla elképesztően erős és finom illata. Ezt követően ráfordultunk egy másik “útra”, ami eleinte cickafarkkal és kakukkfűvel volt benőve (így hát itt már ezzel a csodás illattal inhaláltunk tovább 🙂 ), majd egyszercsak átment egy nagy füves pusztába, ami ugyan síknak tűnt, de én ekkora repedésekkel és lyukakkal tarkított földet még nem láttam. Volt, ahol a repedések 20-30 centi mélyek voltak, és nem igazán lehetett látni őket a fűtől. Ezen nem volt túl egyszerű átkelni. Valójában csetlettünk, botladoztunk csak. És Gergőnek még nehezebb volt azzal a nagy zsákkal, mint nekem. De végre kiértünk egy útra, ami kétfelé indult innen. Lepakoltunk. Gergő elmenet az egyik, én a másik irányba, hogy megnézzük hova vezetnek. Végül a Gergő által felfedezett felé vettük az irányt. Itt elhaladtunk egy kis erdő mellett, aminek a végénél ismét megláttuk a templomtornyot. Ezt akkor már harmadszor élvezhettük, és mindannyiszor azt gondoltuk, hogy már nem vagyunk messze tőle. De tévedtünk, mert valóban nem voltunk messze elvileg … de gyakorlatilag! Szóval a kis erdő után úgy tűnt megint van egy út, de az ismét elkanyarodott egész más irányba. Gondoltunk átvágunk, de végül az út mellett döntöttünk mégis. Amikor azonban már annyira elkanyarodott, hogy úgy éreztük ez nagyon nem lesz jó, megláttunk egy másik kis erdőt, amin volt egy rész, ahol úgy tűnt, át lehetett menni. Arra vettük hát az irányt, és én csak reméltem, hogy végül nem az egész erdőt kerüljük majd meg. De Gergő látta az irányt. Hát mentünk. Az erdőkerülés után kiértünk ismét egy földre, ahol egy nagyon ritkásan ültetett kukorica föld is volt. Itt aztán elsütöttük azt a viccet, hogy ez nem a ritka búza, ritka rozs, hanem inkább a ritka kukorica… Haladtunk tovább. Most egy napraforgótábla jött, és mellette egy többé-kevésbé járható csapás. Majd egy árok, majd egy újabb föld, amit akkor szánthattak be, majd újabb füves, árkos föld, majd egy újabb árok, de az már csalánnal tarkítva, és nem is akármilyen mély. Mindeközben ugyan láttuk a templomtornyot, de nem úgy tűnt, mintha közelednénk. A csalános árok után (ugye már az első nap be lettünk avatva, így aztán ez a pár méteres szakasz, mit nekünk már) következett egy jó nagy föld, ami szintén be volt szántva. De itt már láttuk a falu végét, és a műutat. Ezen a szakaszon elég nehéz volt haladni, de már volt remény. Egy-két napja még nem gondoltam volna, hogy örülni fogunk egy betonútnak. Hát most ez történt! Azt se gondoltam volna, hogy egy falunév tábla ekkora örömöt is tud jelenteni, hát még a kocsma! (azért, ha őszinte akarok lenni, ez utóbbiról azért voltak elképzeléseim és talán emlékeim is :)). De hazudnék, ha azt állítanám, hogy ez az út rossz emlék lenne majd. Hihetetlenül érdekes, hogy mennyi arca, illata, minősége tud lenni egy tájnak. Mindez nem lehetett több 10 km-nél (azt hiszem a műúton, vagy egyenesen kb. 5-6 km lehet), de olyan sokszínű és változatos volt, hogy az valami csoda. Egyetlen igazán kellemetlen dolog volt, az a szúnyogok és mini legyek sokasága. Emiatt aztán nem is álltunk meg túl sűrűn útközben, mert azonnal megszálltak minket. Készítettem is képet a lábamon tanyázó mini legyek sokaságáról.
Szóval beértünk Kömlőre. Ami engem itt azonnal elvarázsolt, az a házak esőcsatorna rendszere és vízlevezetési módjai, a bádogos munkák. Ja és az ajtók és elő-tornácok. Fotóztam is rengeteget. Közben eszembe jutott, hogy biztos másnak nem ez tűnne fel, és hogy milyen érdekes szinte mindenhol van valami, ami ilyen dolog, ami megragad. Valószínűleg másnak más lenne ez, sőt lehet, hogy ha én máskor jönnék máshogy, nekem is más lenne.
Néhány (már kiválogatott!) példa a bádogos munkákra
És, néhány – de tényleg csak néhány – ajtó és elő-tornác:
Na, de aztán megláttam a kocsmát, ahova Gergő már be is tért addigra. Itt egy nagyon kedves és jó fej tulaj volt. Ott volt az unokája is, aki megmutatta a rajzát és az általa készített sárkányt. Le is fotóztam. A kislány ló mániás, és mint kiderült, 7 éves és most megy majd az átányi református iskolába. A kislány ezek szerint benne van abban a 14 gyerekben, akit 25-ből választottak ki az első osztályba. Büszkék is, hogy oda fog járni – az ő szavaikkal élve – elit iskolába. Van ebben valami abszurd, de érthető is. Na, mindegy. …Kaptunk szilvát, jót beszélgettünk, söröztünk. Gergő a kocsmában tartózkodó egyik pasival átbeszélte az útvonalat, amin végül el is indultunk.
Még a faluban megnéztük a templomot, a faluközpontot, kerestünk boltot, de nem volt benne semmi, így egy másikat is. A falu végén találtunk végre egy olyan kisboltot, ahol volt még kenyér is. Vásároltunk, majd elindultunk kifelé.
Most jött utunk kóválygós szakasza. Meseszép úton haladtunk először. Megfigyeltük, hogy az állatok egyre közelebb és közelebb engednek magukhoz, és már csak akkor, amikor eléggé közel vagyunk, szaladnak vagy repülnek el. Érdekes élmény egy pár méterre felrepülő ragadozó madár, vagy a közvetlenül előttünk játszadozó őzgida pár, vagy a nyúl, aki ül a kukoricás mellett vezető úton és hosszan szembenéz velünk, miközben haladunk felé. Szóval ezen a fákkal, rétekkel tarkított úton haladtunk. Majd lefordultunk erről az útról az utasításoknak megfelelően jobbra. Előtte még én elvesztem a frissen szántott föld feketeségében, háttérben a traktorral és a Mátrával. Gergő közben persze jól előre haladt. Jobbra fordulva megláttunk egy templomtornyot, majd megállapítottuk, hogy fogalmunk nincs, melyik falué lehet. Van három falu, amelyik nyugodtan lehet. Haladtunk az utasításoknak megfelelően “fel”, majd elfordult az út, így mi is. Gergő próbálta nézni a térképet, de mint már a kocsmában is mondták, nem igazán lehet használni, mert ma már a gazdák, hiába lenne kötelességük, hogy karban tartsák őket, gyakran beszántják, vagy csak egyszerűen elhanyagolják. Így aztán hiába van jelölve a térképen földút, a valóságban vagy van, vagy nincs, vagy éppen egy szakasza már termőföldé alakult. Így hát haladtunk az orrunk után, és arra, amerre éppen volt út. Pár autó elhaladt mellettünk, de nem álltak meg. Végül elértünk egy kereszteződéshez, ahol először az egyik irányba, majd néhány pár száz méter utáni új döntésünk alapján, végül a másik irányba indultunk el. Itt jött egy autós, aki meg is állt. Egy nagyon kedves pasi volt. Felajánlotta, hogy elvisz minket, de amikor mondtuk, hogy mi gyalogolni szeretnénk, elmagyarázta, hogy itt egyenesen lesz majd egy kis híd, ott jobbra, aztán majd egyszer csak a dűlőn balra, majd jön egy napraforgó tábla egy pléh Krisztussal, ott figyeljünk és menjünk… ki tudja már merre, és már Sarudon is vagyunk. Ez neki egyszerűnek tűnhetett, de nekünk nem annyira. Mondtuk, hogy csak addig mondja, amíg egy alvó helyet találunk. El is mondta, mi meg elindultunk.
Nem jutottunk túl messzire, amikor jött egy dzsip, benne három vadász. Vicces volt, mert ők ijedtek meg, hogy mi itt akarunk átkelni, és aludni, Először azt gondoltam mi vagyunk veszélyben a lövések miatt, de hamar kiderült, hogy nekik rossz, hogy ha mi ott átkelünk, mert a vaddisznó nem megy arra, amerre akár csak egy régebben elhaladt ember szagát is érzi. Úgyhogy megkértek, hogy üljünk be az autóba, és kivisznek minket a vadászterületről egy olyan helyre, ahol már nem vagyunk “útban”, és aludni is tudunk. Így aztán kb. 3 km-t ezen a napon autóval tettünk meg terveinkkel ellentétben. Gergő a platón ült egy sráccal, én a főnökkel elől. Érdeklődött, merre tartunk. Szokásos módon jól elképedt. Aztán beszélgettünk a vadászatról, meg arról mesélt, hogy itt régen volt egy nagy uradalom (János uradalom) és azon az úton, amin haladtunk most mi is, régen lóvasút volt. Így szállították a terményt Sarudra. Útközben szembe jött velünk az a pasi, aki előtte útba igazított minket. Kiderült, hogy ő a vadásztársaság elnöke, és sok itteni föld birtokosa is. Kicsit leálltak megbeszélni, hol tudnánk aludni, hova vigyenek minket. Végül egy madár les alatti terület mellett döntöttek. Kitettek minket egy kis hídnál, és gyalog kb. 200 méter után meg is leltük ezt a helyet. Jó sok szúnyog és gyönyörű táj. Gyors sátorverés következett, de még előtte felmásztunk a túzok lesre. Álomszép kilátás a pusztára, és csodálatos naplemente.
Aztán beszélgettünk kicsit, és alvás. Gergő mesélt arról, hogy miken gondolkodott útközben. A katonaság felelevenítése, és jó hasznosítása, a katona, mint megbecsült emberben lévő lehetőségek jártak a fejében. Ezen kívül a skanzenek újragondolása. Valami olyasmi kéne, hogy egy-egy ilyen skanzen falu, egy-egy kornak megfelelően legyen megcsinálva, és az odaérkezők a szerint a kor szerint éljenek is benne egy kicsit. Az eszközök, a tárgyak, a mesterségek is olyanok legyenek. Erről beszélgettünk egy kicsit, de én jó álmos voltam, úgyhogy el is aludtam hamar.
És most megint reggel van… Az előbb hallottam vadászokat, de szerencsére nem ránk lőttek 🙂 .
Na, megyek pakolni. Lássuk, mit hoz a mai nap!
