Ohat
Egész éjjel esett, de nem is akárhogy. Így alakult, hogy most itt ülünk a kocsmában. …. Ettünk a boltból finom friss kiflit kakaóval, túróstáskával, kávéztunk, és én írok, Gergő nézi az olimpia ismétlését, és közben hallgatjuk az itteniek beszélgetését, és mi is beszélgetünk. Nagyon kedvesek. A fiatal pár viszi most már az egész helyet. Nekik egy gyermekük és egy kutyusuk van. Bent laknak a városban, ide kijárnak minden nap. A bolt jól megy, és sokan járnak ide a kis kocsmába is. Egyrészt a helyiek (kb. 60 fő élhet itt, bár erről nem igazán tudtak ők sem megegyezni), a környékbeli ugyanilyen kis tanyaszerű helyek lakói (mindenhol bezártak már a hasonló helyek), illetve olyan beesők, mint mi, az erre felé dolgozók, vadászok, halászok, közmunkások. Szóval elég sokféle ember. Most éppen egy horgászverseny van annál a tónál, ami itt van a közelben. Az eső úgy tűnt, elmosta a dolgot, de mégis kell főzni nekik 30 adag paprikáskrumplit. Mindez 11 után derült ki, nagy hirtelen. Fel is ajánlottam a segítségem, mert mit csinálhatnék mást :), úgyhogy megyek is krumplit pucolni. Átadom a gépet Gergőnek, aztán majd folytatom, amikor végeztem…
Most reggel van megint, illetve inkább hajnal (6 óra). Itt ülök a sátorban még mindig Ohaton, és azt kell mondjam, az egyik legnagyobb ajándék amit kaphattunk, a tegnapi eső volt, mert különben nem lehettünk volna részesei azoknak a beszélgetéseknek, élményeknek, amikbe belecsöppentünk. Nagyon sok csodálatos embert ismertünk meg újra és már megint annyi élmény ért minket – pedig csak egy helyben ültünk szinte – hogy már abból regényt lehetne írni. Nem is tudom, hogy fogjak neki, mert annyira nehéz visszaadni élethűen, sőt azt hiszem nem is lehet. De azért megpróbálom…
Tehát a krumpli pucolásnál hagytam abba. A “szakácsnő” egy nagyon jó humorral, jó kedéllyel és jó nagy hanggal megáldott idevalósi asszony. Egyébként közmunkában, kézilányként dolgozik Egyeken, a nagy konyhán. Van nap, amikor 800 adag kaját főznek. Az ő fizetése 50 valahány ezer forint, de vannak ott olyanok, akik ugyanezért a munkáért (mivel nem közmunkások) kétszer ennyit kapnak. De ez csak egy későbbi nagyobb beszélgetés részeként derült ki, úgy hogy erről, majd ott.
Tehát ezzel a jóasszonnyal és a fiával pucoltuk a 15 kg krumplit, a 2 kg hagymát, vágtuk a kolbászt és közben beszélgettünk, röhögtünk. Nagyon jó hangulat volt. Közben-közben megjelentek a helyiek, volt, aki bográcsot hozott, volt, aki fát, volt, aki vizet, de olyan is, aki csak odajött kicsit beszélgetni.
Jelenlegi “munkadóm” mesélte, hogy ahol főztünk most (mert az eső, illetve a szél miatt nem lehetett a szabad ég alatt közvetlenül), szóval az a hely, aminek az árkádos részébe behúzódtunk, régen a kultúrház volt. Állítólag itt színházterem, mozi is volt, rendes műsorokkal. Van egy hatalmas konyhája is. Mindez a múlté és az enyészeté. Az ő lagzijuk is itt volt még. Ma rohad le, és nem is lehet bemenni se. Ez az egész terület (gyakorlatilag egész Ohat) a Hortobágyi Nemzeti Parké, de a falu közigazgatásilag Egyekhez tartozik. Szerintük ebből is adódóan itt aztán semmi nem történik, mert a két “tulaj” nem tud megegyezni.
De elmondása szerint – és ezt a fia is így gondolja -, ők aztán innen semmi pénzért nem mennének el. Volt egyszer 6 hónap, amikor bekötöztek Debrecenbe a férje munkája miatt (biztonsági őr), de azt mondja borzasztóan érezték magukat. Végül a nagyobb fiú nem bírta tovább (ő 30 valahány éves már és gulyás lett azóta) és egyik nap azt mondta, ő haza akar jönni. Erre ez a jó asszony elővette a telefonkönyvet, felhívta az első fuvarost, és összepakoltak. Így mire a férje hazajött a munkából, már csak indulni kellett. De ő is ezt akarta, így semmi gond nem volt. Végül a munka is megoldódott, mert sikerült áthelyeztetnie magát Hortobágyra. A kisebb fiú (akivel mi is találkoztunk) kollégiumban lakik Hortobágyon, és csak hétvégenként jár haza, de imád itt élni. Hentes akar majd lenni. Nagyon helyes srác. Közvetlen, barátkozó. Később el is kísért minket idegenvezetőként a “faluba” körbe nézni.
Van itt egy Kht. Tulajdonképpen az ural mindent. Ők adják a munkát. Van egy régi – itt kastélynak nevezett – kúria, ami az iroda. Van egy csomó nagy épület, amiben búzát és mindenféle takarmányt tárolnak. Sok gazdasági épület, és sorházak, amikben élnek az emberek. (többnyire szoba konyhában) Azt hiszem, 8 közmunkás lakik itt, akik nem feltétlenül idevalósiak, de itt dolgoznak. Azt nem teljesen értem mit, mert ők nem mezőgazdasági munkát végeznek, de nem derült ki, hogy mit is csinálnak valójában. A Kht. az egész hortobágyi körzet összes állatát, mezőgazdasági tevékenységét szervezi, ha jól értettem. De vannak itt a környéken magánvállalkozó gazdák is. A falu lakosságának nagy része valamilyen rokonságban áll egymással, illetve idegenvezetőnkékkel. Jót nevettünk azon, hogyha a családja elköltözne, kihalna a falu.
A sétából visszatérve már a kaja porciózása zajlott. Nagyon jól nézett ki. Gergő kapott is egy jó nagy adagot, én pedig elővettem egy halkonzervet, és finom itteni kiflivel azt ettem meg. Ezt követően leültem rendbe tenni az írásokat, de mindez nem tarthatott sokáig, mert jöttek, jöttek az emberek, és mindenkivel beszélgettem, beszélgettünk kicsit. Gergő néha elvonult a géppel a sátorba dolgozgatni a honlapon, de azt hiszem ő sem járt nagyobb eredménnyel, mint én. De azért haladtunk kicsit. A vicces egyébként az volt, hogy szinte egész nap nem is esett végül, csak este. Délután “munkaadómmal” és egy másik hölggyel, aki az unokahúga és még egy férfivel nagy beszélgetésbe keveredtünk. Eleinte a falu dolgait mesélték, majd már ott tartottunk, hogy hogyan tudnának leválni Egyekről. Gyorsan megalapítottuk az új ohati önkormányzatot. Némi vita alakult ki, mert azonnal 3 polgármester is lett. A férfi egyébként nem idevaló, de idejár mindennap. Nagyvállalkozó. 
Később annyira jóba lettünk, hogy hozott nekem egy nagy tál hidegtálat – és most érdemes figyelni – füstölt hallal!!! Isteni volt! A tulaj csajjal le is ültünk friss pirítóssal elfogyasztani. Ők annyira nem szeretik, így a hal rám maradt:)! De közben jókat beszélgettünk, nevettünk. Ott ücsörögve, beszélgetve mindenki, aki betért, meghívott minket valamire. Illetve mindig valaki kifizette, mire észbe kaptunk, a számlánkat. Amikor meg nem volt éppen fizetendő, előre kifizettek egy-egy pohár sört, mert addig azt ittunk. Szerencsére sikerül tartani a mértéket, így egésznapra elosztva talán 5 pohárral ittam “csupán”. (Gergő fogyasztásáról pedig nem szól a fáma :).)
Kora este nem volt igazán forgalom, és el is kezdett esni az eső, így néztünk valami filmet, ami az HBO-n ment, közben beszélgettünk újdonsült kocsmáros barátainkkal. Annyira helyesek, kedvesek, nyitottak jó fejek. Na és a humor! Jó volt ebbe a hétköznapi, erről, arról folyik a szó dologban benne lenni. Később belenéztünk az RTL klub híradójába is. Vicces, mennyire Pestről szól minden. Onnan is látszik ez, de most innen?!…Hát, mit mondjak! Ezt jól át is beszéltük az éppen akkor érkezőkkel. Nem igazán szeretik a pestieket, azt be kell látnunk. Minket szerencsére valamiért bírnak, de mindig elhangzik, hogy mi nem vagyunk tipikus pestiek. Ezt most is jól átbeszélték, illetve beszéltük. Volt 3 férfi, két idősebb és egy fiatalabb, akik már többször ki-bejöttek a nap folyamán. Sokáig ücsörögtek csak, és nem igazán szólaltak meg, de érezhetően figyeltek. Az egyikük szinte egész este nem is szólalt meg, de ott volt velünk, majd valamikor elment. (Másnap aztán egész jót beszélgettünk, kimondottan jóba lettünk!:)) A másik kettő még ott maradt, végülis ők maradtak este legtovább. Próbáltam néhányszor kapcsolatot teremteni velük, de néha csak hümmögtek, vagy annyit mondtak igen-igen. Aztán egyszercsak megváltozott valami, és az idősebb férfi beszállt a beszélgetésbe. Kiderült, hogy gulyás. Gergő is, és én is nagyon érdeklődtünk az életéről, és mindenről. Ebből aztán egy jól az estébe nyúló nagyon izgalmas beszélgetés lett. Aztán egyszercsak a fiatalabb fiú is bekapcsolódott. Kiderült, hogy ő az idősebb fia. Galambokat tart és egyéb állatokat, ezen kívül rajzol és fest. De nem is akárhogy. Nagyon izgalmas este lett. Fantasztikus az az életbölcsesség, amivel rendelkeznek. Nagyon megtisztelőnek éreztük, hogy velünk töltötték az estét. Nagyon sok minden kiderült az itteni életről, a gulyákról, a Nemzeti parkról és az itt működő nonprofit kht-ről. Beszélgettünk a biogazdálkodásról, amit ők egy abszurdumnak gondolnak abban a formában, ahogy most van. Az idősebb férfinak a véleménye erről az, hogy ha a pesti ember nem rohanna, nem úgy élne, ahogy él, ehetne, amit akar. Szerinte nincs ilyen, hogy bio. Régen minden az volt, ma már ez szinte lehetetlen, és divat. Az ő tapasztalata állatokkal kapcsolatban pedig az, hogy akik itt a környékben állítólag bio tenyésztést folytatnak, majdnem mind szinte éheztetik az állatokat, és egyáltalán nem úgy tartják és dolgozzák fel, ahogy azt kéne. Szerinte a pestieknek fogalmuk sincs, mit esznek, átverhetőek. Mindent megvesznek, hát meg is érdemlik. Viccesnek tarthatnak, azt hiszem minket fővárosiakat, az összes hülye heppünkkel kapcsolatban. De valamiért ő is máshogy kezelt minket, és amint ezt írtam is már, ez nagyon megtisztelő volt. Gergő egyre közelebb került hozzájuk, és meg is beszélte a fiatalabb fiúval, hogy reggel átmegy galambokat nézni. Jól elbeszélgettük az időt, majd elmentünk lefeküdni.
