Séta a Hortobágyon
Reggel nagyon fújt a szél, így már fél 6 körül felébredtem, mert rázta a sátrat. Egyébként nagyon jó ez a sátor. Bár megint esett egy csomót, egy cseppet sem ázott be, és nagyon tartja a meleget is. Még egyáltalán nem kellett behúznom sem a hálózsákot.
Gergő elment madarazni, én pedig segítettem az aznapi főzésben is. Volt egy kis bonyodalom, mert nem olyan húst hoztak, amilyet kértek. Így kérdésessé vált egy kis időre, hogy lehet-e tokányt főzni, de győzött a racionalitás, így mégis az lett. Hagymát pucoltunk, uborkát vágtunk, paprikát és paradicsomot aprítottunk, majd nekiláttunk a félig fagyos hús zsírtalanításának és felvágásának. Hát nem mondom, hogy ez a kedvenc munkáim közé fog tartozni, de helyt álltam. Jó sokat viccelődtünk, beszélgettünk. Ekkor már ott volt az előző nap teljes csendben lévő barátunk is. A nevét nem sikerült megtudnom, de beszállt a beszélgetésbe végre. Volt ott velünk még egy félig fogyatékosnak tűnő férfi is, aki nagyon helyes volt. Próbált nagyon hasznos tagja lenni a kis csapatnak. Folyton fát vágott, ha kellett, ha nem, de mindenki nagyon kedvesen kezelte. Nagyon jó élmény volt így, szinte teljes értékű tagjának lenni ennek a kis közösségnek. A végén már ugyanúgy cukkoltak és én is őket, mint egymást. Gergőt közben eltűntnek nyilvánítottuk. Igaz, egyszer valamikor megjelent, hogy menjek át fotózni, ami meg is történt, de utána jó sokáig nem került elő újra. Időközben én el kezdtem összepakolni. Mire megjött, már csak a sátrat kellett szétszedni. Nem igazán akartak elengedni minket. Gergőnek még kellett enni egy adag tokányt, meg innunk kellett még valamit. Persze nagy búcsúzkodás, elérhetőség csere, fogadkozás, hogy mindenképpen jelentkezünk, és jövünk is még.
Néhány kép a délelőtthöz (+ pár a rajzokról készültekből, a teljesség igénye nélkül!):
Aztán egyszer csak – úgy fél 2 körül – azért csak el tudtunk indulni Hortobágy irányába. …
A beton úton nem volt valami felemelő élmény haladni. Ráadásul gazdagabbak lettünk némi mézzel, kajával és ásványvízzel, sőt a szennyesnek is nagyobb lett a súlya, mivel elég nedves lett minden, így aztán a hátizsákok súlya is elég jelentősen nőtt. Az enyém mindenesetre ekkor nagyon nehéznek bizonyult, így kivettük a 2 literes vizet, amit eredetileg az enyémbe tettünk, és átépítettük Gergő zsákjába. Így már az enyém sokkal könnyebb lett újra, Gergő pedig bevállalós! 🙂 A betonút viszont ettől még nem lett jobb. Kicsit mentünk az út mellett is, de a 33-as útra ráfordulva már nem lehetett sehol máshol haladni, csak a betonon, közvetlenül az autók mellett.
Egy idő után aztán Gergő megtalálta azt a helyet, ahol lennie kellett volna az elkerülő útnak. Itt ugyan nem volt út, de elindultunk toronyiránt. Kezdetét vette egy újabb kalandtúra.
Nem tudom, ki mit gondol a Hortobágyról (magáról a pusztáról), de az én agyamban, mint egy nagy száraz pusztaság élt. Hát nagynak nagy és pusztának is puszta, de hogy most nem volt száraz, az tuti. Azt hiszem, itt még mélyebben megértettem azokat a történeteket, amikor az emberek a lápba költöztek, mert nehéz volt hozzájuk így eljutni. És azokat is, hogy meg lehet ismerni bármilyen terepet, és akkor ura tudsz lenni. Hát velünk is ez történt. Ez a terület, bár szikkadtnak tűnt, tiszta víz volt, de úgy, hogy ez nem mindenhol látszik rajta. Hatalmas repedések vannak, és azokban állt a víz, de nem csak ott, hanem mindenhol. De fura módon mégis lehet benne utat találni. Egy idő után rájön az ember mekkora víznél milyen növény él, és ebből lehet következtetni a víz mélységére és milyenségére. (Gondolom az eső mindig ugyanott gyűlik fel. ) Nagyon izgi, és én nagyon élveztem. Hát még, ha az ember fel is néz néha! Olyan a táj, mint a végtelen. A felhők pedig csodásak. Néha olyan érzésem volt, hogy a Jóisten ott kukucskál egy-egy felhő mögött, és onnan sugárzik ki fény formájában. Nem igazán lehet ezt leírni. Hát még, ami ezután következett. Elkezdett csöpögni az eső. Valamiért azt éreztem valahol van, vagy lesz egy szivárvány … és lőn! Közvetlenül előttünk! És mekkora, és milyen színekben pompázó!? Egészen elképesztő élmény volt. Csak álltam ott, és azt éreztem, hogy az élet a tenyerén hordoz. Persze próbáltam fotózni is, de ezt nem lehet visszaadni. Először azt hittem egyébként, hogy csak képzelem, mert ilyen nem is lehet. Gondoltam ez a délibáb. De ez nem az volt! Ez maga volt az élő csoda! A délbáb az az volt, azt hiszem, hogy a Hortobágyon nem lehet érzékelni rendesen a távolságot. Minden pillanatban azt hittük, hogy már egész közel van a következő etap vége (a Halastavak nevű vonatállomás, ahonnan egy bicikliút vezet majd be Hortobágy községbe). De nem így volt, még jó messze volt, és amikor megint elég közelinek tűnt, akkor még mindig nagyon messze.
Képek ehhez a szakaszhoz:
Ez a délibáb dolog aztán igazán jóval később, ezen a bizonyos bicikliútnak nevezett murvás úton vált valóban élővé. Én még ilyen hosszú és egyenes utat nem igazán láttam, de legalábbis még nem haladtam ilyenen, ilyen hosszan. Komolyan azt gondoltuk, hogy ennek soha nem lesz vége, miközben folyton láttuk a végén lévő kis fehér valamit, ami a forró levegő rezgésétől olyannak tűnt, mit egy távolba vesző álomkép. (Persze eszembe jutott Petőfi, és hogy én régen mennyire nem szerettem az Alföldet. Jelentem, ez most már nagyon máshogy van!) …Aztán egyszer csak végre el is értük. Na, ez akkor egy valódi csodának tűnt! Ezt követően még jó hosszan kellett a faluban (Hortobágy) haladnunk. Útközben ettem szilvát. Gergő jól előre ment, így neki nem szedtem. Végül egy kocsmánál megálltunk. Kiderült, hogy Gergő nincs valami jól, így berohant a wc-be. Gyorsan ivott egy páleszt, meg kértünk két sört. Valami nyereményakcióban nyertünk még egy pohárral. Itt ülve eldöntöttük, hogy nem a központban lévő kempingben szállunk meg, hanem bármennyire is még messzebb kell menni, a falu végében levőbe megyünk. Gergő 5 éve már járt ott. Az egész falu nagyon más, mint amerre eddig jártunk. (Kivéve persze a Tisza-tó környékét.) A kemping is ilyen egyébként. Minden a turizmusról és arról szól, hogy ebből legyen pénz. Ez nagyon más világ, mint Ohat. Pedig kb. 15-20 km-re sem vagyunk onnan. Itt minden van, és minden extra. Gergővel arról beszéltünk épp, hogy ami jó itt ebben a kempingben, ahova végül bejöttünk, az az, hogy itt aztán senkinek nem jut eszébe velünk beszélgetni, és így egy kicsit le tudnak az élmények csengeni.
Este vettünk pár sört a recepción, beszélgettünk kicsit arról, hogy hogyan is lehetne megírni, megosztani ebből az egészből bármit is. Gergőnek Ohat nagyon meghatározó élmény volt. Beszéltünk arról is, hogy egyre jobban érezzük mind a ketten, hogy a pesti mentalitástól (és a saját megszokottságainktól, berögzöttségeinktől is) egyre távolabb vagyunk és egyre távolabb is fogunk még kerülni nagy valószínűséggel. Fogalmam sincs, mindez hova vezet, de nem is izgat, lesz, ami lesz. Nagyon jó ebben, amiben vagyunk, benne lenni.
