Kráter-tó, Ondód, Ebes
Reggel valóban egy csodára ébredtünk és láttunk rá. (Tudom, hogy egyfolytában ismétlem magam, de nem igazán tudom, milyen más szót lehetne használni ezekre az élményekre. 🙂 )
Napfelkelte a pici tó felett, ami egyébként tökéletesen rendben van tartva. A tó mentén sétány és a kráter felső karimáján is körbejárható mesebeli kis út. Van egy színpad, tűzrakó helyek, wc, kis játszótér, emléktábla a gázkitörésről, ami miatt ez a kis csoda itt lett. Körbesétáltuk a tavat, élveztük a reggeli fényeket, színeket. Mit is mondhatnék?!
Egyébként egyre jobban érezni az ősz közeledtét. Kicsit sárgulnak néhol a levelek, mások a fényviszonyok, hűvösödnek az esték és a reggelek. Nagyon jó ezt így közvetlenül megélni!
Szóval megint valami hatalmas ajándékban ülünk, és ismét csak mély hálát és nem is tudom én, mit érzek, hogy mindennek a részese lehetek. Hogy a reggelimet egy kis tó partján álló padon, a napfelkeltét nézve fogyaszthatom el. És megint indul egy nap, amiről megint nem tudjuk, mit hoz elénk, de várjuk! …Na, megyek sátrat bontani.
Ja! Már két napja meg akarom írni a kétheti összefoglalót..
Na, akkor röviden…
A csoda részéről már sokat írtam. Ez persze a legnagyobb tapasztalat. Nyitottnak lenni, és minden van. Vagyis tulajdonképpen csak észre kell venni, ami van. De ha az ember nyitott, akkor “adatik” is. Ilyen példa volt a kedves öreg úr Füreden. Kértem és jött. Fantasztikus élmény volt Tisza-tavi barátunk is a kenuval, és még sok ilyen volt, de ezeket már mind leírtam. egyszer
Ami még meghatározó élmény volt ebben az időszakban, az az érdek és érdekmentes kapcsolatok közti látványos különbség. Illetve a turistákhoz való viszony aszerint, hogy pénzszerzési, illetve üzleti lehetőséget vagy az embert látják bennünk. A másik nagy rájövetel, hogy vagy megtapasztal valamit valaki, vagy nem, nincs mit írni, átadni erről. Csak megélve, átélve tud valami valóban elmélyültté válni. Nem tudom, ez az út még hova vezet, de egyre inkább erősödik bennem valami, de erről is már írtam valahol.
Ami még foglalkoztatott – mivel a héten beszéltem is pár emberrel, és végül szerdán úgy döntöttünk, kiírunk a facebookra egy sort, ezért ott meg is kerestek páran – az az otthoni barátok, ismerősök kérdése. Persze vannak a közelibbek és távolibbak, és azért azt kell mondjam ez elég jól ki is rajzolódik egy ilyen út során! Nem igazán mélyedtem el ebben, de érdekes mennyire távoliak azok a dolgok, amikben és amikről napról napra tudtam és éltem.
Ami a tapasztalatokhoz tartozik még, az a cigánykérdés. Azt hiszem ez nem egy kikerülhető dolog és meghatározó is volt számunkra is. Azt eldöntöttem, hogy amennyire lehet, kivonom magam abból, hogy állást foglaljak, de az tény, hogy egy ilyen út szembesíti az embert sok mindennel és sok véleménnyel.
Folyt.köv.
Most Ebesen vagyunk valamilyen parkban és reggel, illetve hajnal van. Hogy megint csak hogyan keveredtünk ide, az azért nem volt semmi. Jelenleg még nem világos, mennyire közpark ez, ahol végül is sátrat vertünk, de nagy valószínűséggel hamarosan kiderül ez is. …. Na, de a tegnapi nap. ….
Tehát elindultunk attól a fantasztikus gyöngyszemtől. Haladtunk a földek mellett. Itt nagyüzemben termelnek babot. Én még nem láttam – be kell valljam – ekkora babföldet. Emberek éppen kézzel gazolták a területet. (Ez azért elég érdekes látvány volt.) Elhaladtunk hatalmas napraforgótáblák és kukoricaföldek mellett is. Itt aztán észrevettem, hogy kezd kicsit változni a táj. De nem csak az, hanem a föld állaga és színe is. Majd feltűnt, hogy egy zsenge kukoricatábla mellett haladunk. Fura ez, hiszen mindjárt szeptember és ilyenkor már – én azt gondoltam – nem igazán van csemegekukorica. Megint tévedtem, mint később egy beszélgetésből kiderült. De maradjunk most még a földeken. A talaj egyre agyagosabb lett, és megjelentek a kisebb dombok. Gergővel nevettünk, hogy elkezdődött az edzés a hegyekre. Persze a legmagasabb “hegy”, illetve szintkülönbség az 100 méter sem volt. De megjelentek az út mellett a fák is. Kicsit kellemesebb volt így az árnyat adó fák közt haladni. Közben ettünk pár cső isteni finom zsenge csemegekukoricát. Nem is értem, miért főzzük meg. Valószínűleg megszokásból. Pedig így is nagyon finom, sőt talán még ízesebb is.
Jó meleg volt, és csak remélni tudtuk, hogy a következő kis településen, Ondódon (jó lehet ilyen nevű településen élni:)) találunk valami helyet, ahol inni és enni lehet valamit. Találtunk.
Van itt egy boltocska, egy hatalmas nyárfával az udvarán, padokkal előtte, ahol kint ülnek az emberek és beszélgetnek. Ez a kis hely a település szíve, az élet központja. A boltot egy nagyon kedves házaspár viszi. Jó pici a helyiség és zsúfolt, de jó értelemben. Minden van itt, amire az itt élőknek szüksége lehet. Olyan a hely, mint egy nyüzsgő méhkas. Mindig jön-megy valaki. Na, itt, mint az első percben sejthető volt, le is ragadtunk. Első körben a tulajjal beszélgettünk jó hosszan, majd az itt élők is bekapcsolódtak. Volt, aki többször vissza is tért. Fantasztikus emberek. Kedvesek, nyitottak, beszédesek, jó a humoruk, figyelnek. A település különlegessége, hogy ez már igazából Debrecen. Szóval ott is jártunk mégiscsak, bár nem akartunk! Ez azért elég elképesztő. Ide persze nem jut túl sok pénz, ahogy azt már más ilyen külterületeknél is láttuk. De mégis, ahhoz képest, amire számítottunk ez egy elég nagy helység. Amikor beértünk meg is lepődtünk ezen. A térkép alapján jóval kisebb területre, kevesebb házra számítottunk. De ez egy komplett kis falu kb.800 ember él itt. Na és visszatérve a kukoricára, az egyik fő termelési ág itt a csemegekukorica. Mint kiderült, a konzervgyár beprogramozza (ezt a szót használták), hogy mikor és mennyit kell ültetni, és mikor mennyit kell belőle szállítani. Eltolással működik a dolog. Úgy ültetnek, hogy, először borsót, amikor az lemegy, jön a kukorica, de eltérő, kb. 2 hetes időpontokban ültetik. Így amit például mi is ettünk, azt szeptemberben vágják (vágták volna) le. De van még egy jövő heti vágás előtte. Kiderült, hogy van egy új törvény, amivel itt senki nem ért egyet, még a gazdák sem! Miszerint nem lehet az “aratás” után már csak úgy összeszedni az ott maradt csöveket, vagy bármiféle termést, csak a gazda írásos engedélyével, illetve – és ez az igazán abszurd – a jelenlétében. Ez totál megvalósíthatatlan. Ki fog kimenni azokkal az emberekkel, amikor szedegetik össze az amúgy már nem kellő terméseket! Itt egyébként is nagy Kft-k vannak nagyrészt. Szóval ez egy nonszensz, és értelmetlen is az egész. Szerintük sokkal inkább az emberi dolgokra kéne hangsúlyt fektetni, meg a régi jól bevált szokásokra. És nagyon igazuk van. Na, de mi ettünk, ittunk. Fizettünk és fizettek. Szóval jól elment az idő. Gergő kicsit be is csiccsentett. Megismerkedtünk jó pár emberrel, és nagyon jó hangulat alakult megint ki. Természetesen meg lettünk hívva visszafelé, és ott is akartak marasztalni, de erősek voltunk és elindultunk. Még persze kaptunk egy csomag paprikát és paradicsomot, meg el is kísértek, illetve valaki utánunk is jött biciklivel, de elindultunk! (Bár szívünk szerint még maradtunk volna, de egyszer mindenhonnan el kell indulni!)
Egy jó hosszú és tök egyenes út vezet át Ebesre. A boltban azt mondták, kb. 6 km. Hát szerintem ez jóval több volt. Sötétedett már rendesen, hiszen 6 körül indultunk el. Útközben úgy döntöttünk, hogy bemegyünk Ebesre, akkor is, ha már sötét van, és lesz, ami lesz. Egyébként a falu előtt nem is igazán lehetett volna sátrat verni, mert mindenhol művelt földek vannak, és hatalmas gépekkel dolgoznak is rajtuk. Egy idő után már betonúttá alakult az addig köves és agyagos út. Elég fura élmény volt ideérni. A falu nagyon távolinak tűnt, és akkora gépek mentek el mellettünk, amilyeneket én még soha nem láttam. Nem fértek el a betonúton, úgyhogy mi már a kukoricásba kellett, hogy betérjünk, hogy félre tudjunk állni. Elképesztő volt. Már tök sötét lett, mire beértünk végül a faluba. De mit falu! Ez egy jó nagy település, és ahova beértünk, az inkább Érd leggazdagabb részére emlékeztetett minket. Hatalmas házak, kis kerttel. De tényleg hatalmasak. Sehol egy ember. Mostanában nem ez volt a megszokott számunkra. Haladtunk, haladtunk, de csak nem akart véget érni ez a rész. Én kicsit kezdtem már rosszul lenni (mivel éppen női dolgokkal küzdök, és ez a dolog itt, így most nem túl vidító). Végül úgy döntöttünk, megállunk, Gergő elmegy körbenézni, én meg leülök kicsit. Ez a része nem jött össze, mert nem volt sehol egy pad, és már hűvös volt, a földre nem akartam leülni. Szóval nem sokára vissza is jött Gergő, hogy van itt egy kocsma, és látta azt a helyet is, amit még Ondódon ajánlottak, hogy az egy étterem, és esetleg aludni is lehet ott. Felcihelődtünk. Átsétáltunk Ebes főterén, ami egyébként nagyon szép. Bár már tök sötét volt, a templom és a tér épületei engem kicsit a Makovecz-féle építészetre emlékeztettek, de nem láttam rendesen. Talán majd ma még visszamegyünk és megnézzük rendesen. Úgy döntöttünk, először a kocsmába megyünk, és ott érdeklődünk, majd, ha nincs más, Gergő átmegy a szemben lévő, már említett helyre. Be is tértünk a kocsmába. Itt elsőre egy elég negatív élmény ért. (A hortobágyi “eseten”kívül igazából ez volt az első ilyen közvetlenül minket érintő, ilyetén élményünk.) A felszolgáló csaj – mint később kiderült – “enyhén” be volt már rúgva, és elég arrogánsan közölte, hogy ő nem információs pult. Aztán megenyhült később, de valóban kissé fura volt. Kint azonban ült pár fiatal, akik minden kérés nélkül elkezdtek telefonálgatni. Mint kiderült, ennek a bizonyos szemben lévő helynek a tulaját hívták. Nem érték el. Végülis, azt kell mondjam, szerencsénkre. Mivel ez nem jött össze, el kezdtek agyalni, hol is alhatnánk, és elnézést kértek a csaj miatt. Ki is ötlötték ezt a helyet, ahol végül nyugovóra is tértünk. Előtte azonban még jó hosszan beszélgettünk. Nagyon tetszett nekik, amiket mi meséltünk, meg hogy így útra keltünk. Mesélték, hogy régen, amíg még nem volt a 10 órás rendelet itt a faluban, ezen a helyen zajlott az élet. A polgármester két másik hely miatt hozta ezt a bizonyos rendeletet. Elmondásuk szerint erre a két helyre jártak be a cigányok (akikből állítólag itt nincs egy se, csak a környékbeli kisebb falvakban élnek), és állítólag mindig botrány volt. Más megoldást nem tudtak kitalálni, így ez lett. Emiatt azonban megszűnt itt az élet. Azt mesélték, hogy egy 70-80 fős baráti társaságuk volt, akik mind itt születtek, és a mai napig össze is járnak, de már nem ugyanaz a dolog, mert nincs törzshelyük. A helyet átvette valaki és át is alakította. Ők azonban a régi faboxos helyet szerették igazán. Ez most egy modern piros és fekete berendezésű hely. És tényleg nem is valami túl barátságos, és valóban nem is annyira tiszta. (A wc az biztos, hogy nem.)
A srácok meghívtak minket még egy sörre. Mondtuk, hogy muszáj mennünk, és a kocsma is zárt, mert már ugye 10 óra volt. Elköszöntünk, és elindultunk a megnevezett úton, a síneken túlra. Nem haladtunk túl sokat, amikor megállt mellettünk egy autó, benne a két sráccal. Mondták, hogy átbeszélték a dolgot, és nem olyan egyszerű odatalálni mégse, meg késő is van, és nincs is az annyira közel, szóval elvisznek autóval. Hozzátették, hogy megesküsznek, hogy nem mondják el senkinek, hogy mégis autóba ültünk, minden elvünk ellenére. Ezen jót nevettünk, és persze elfogadtuk az ajánlatot. Szerintem olyan 500 métert jöhettünk, de tényleg volt egy szakasz, amit elég nehezen találtunk volna el az elmondottak alapján. Így hát megérkeztünk egy nagy parkba, ami a falu szélén van, a síneken túl. Egy kis erdős rész közepén játszótér, tűzrakó hely, padok. Ennyit láttunk este a tök sötétben. Volt itt egy-két fiatal, de azok elmentek nem sokkal később. A mi barátainkkal telefonszámot cseréltünk, majd elköszöntünk, ők távoztak, mi meg neki láttunk az esti sátorverős, pakolós rituálénknak. Ez most kicsit lassabban és nem olyan flottul ment, tekintettel a sok új barátsághoz kapcsolódó férfiöröm kifejezéséhez tartozó szokásra, ami ugye egy-két feles és némi sörrel való koccintással jár együtt. De persze foghatjuk a sötétre is :). Aztán csak elkészültünk és lefeküdtünk.
Én hajnalban felébredtem, mert fájt a hasam, és begörcsölt a vádlim. Nem volt vészes, csak nem volt kellemes.
Egyébként ez a nap mindezek mellett a női dolgok jegyében telt nekem. Egyrészt a fent említett helyzet miatt, másrészt ennek okán eszembe jutott egy csomó minden, ahogy haladtunk. Ismét csak hálás vagyok, hogy nem igazán van miről lemondanom. Úgy értem, néha így eszembe jut, hogy másoknak mi lehet nehéz és néha, amikor találkozunk valakivel, kérdeznek is olyanokat, amire én nem is gondolok. Most is volt ilyen kérdés a csomagok mérete és tartalma kapcsán. Persze ezt a hülye betét- és tamponkérdést nem lehet igazán kikerülni, de például az, hogy krémek, meg mindenféle ilyen női dolgok nekem egyáltalán nem hiányoznak, az azért tök jó. Igaz, van azért egy-két dolog, ami felmerült ennek kapcsán bennem is. Például az egyszer majd nemsokára aktuálissá váló hajfestés. De annyira nem foglalkoztatott a dolog, csak átfutott az agyamon. Ha lesz ilyen alkalom, lesz, ha nem, hát nem. Tulajdonképpen nem izgat igazán mélyen ez a kérdés, inkább ebben is a megszokás dominál. Jó ezt látni. …
Egyébként azt érdekes megfigyelni, hogy úgy jutnak eszembe dolgok, hogy valaki kérdez valamit, vagy egy éppen felmerülő aktualitás (pl. a menzesz), vagy egy telefon behoz egy gondolatot. Azzal kapcsolatban megy bennem valami egy ideig, majd annyi minden van a jelenben, hogy szinte elpárolog a dolog. Ilyen volt ma ez a nő-kérdés is. Menstruáció, mi van a csomagban, krémek, hajfestés és kész. Jött a táj és a kukorica. Persze a hasfájás és az egyéb ezzel járó kellemetlenségek megvannak, és nem is szeretném azt állítani, hogy ez nem okoz kicsit nagyobb problémát, mint otthon, de ezen is túl leszek, és minden megoldható. Ilyenkor egyébként rém kreatív tud lenni az ember, mármint ha nem a megszokott körülmények vannak. De volt már ilyen és lesz is!
Tehát most itt ülök a sátorban egy parkban, és ahogy hallom, jó sok autó és traktor jár a környéken. Lassan magához térítem Gergőt, mert szerintem azért innen jó lenne mihamarabb továbbindulni. Egyébként is ebben maradtunk este. Bár azt nem tudom ő mire emlékszik mindebből ! 🙂
