A mikepércsi mezőtől a Vekeri-tóig
Reggel a Vekeri-tavi kempingben.
A tegnapi nap – ami egyébként a 20. volt – krónikája:
Kicsit néha már nehéz követni, hogy éppen milyen nap van. Ez most egy vasárnap volt, amolyan kicsit valóban vasárnapi hangulatban.
Összepakoltunk a kis parlagfüves mezőnkön. Én jókat prüszköltem és elhasználtam vagy fél csomag papírzsebkendőt. Magunkkal hoztunk, azt hiszem, némi virágport is. Szóval útnak indultunk.
Elég fura élmény volt erdőben jelzett úton haladni. Kicsit olyan ez a környék, mint a Pilis. Persze nem a domborzatát tekintve, hanem az erdősségét, jelzettségét. Elértük a tavat, ami kissé meglepett engem. (Jártam már itt, de nagyon máshogy emlékeztem rá.) Ez egy teljesen kiépített tó. Aminek a környéke a 80-as 90-es évekre emlékeztetett. Minden büfé zárva, a táblák azóta ugyanúgy állnak, és a tűzrakó helyek, padok is ugyanazok, jól leromolva. Megreggeliztünk. Gergő elment körbe nézni, de a kempingnek csak hátsó bejáratát találta meg. Mikor visszajött, úgy döntöttünk, mégse maradunk itt, hanem továbbmegyünk. Előtte azonban iszunk egy kávét a Bóbitás étteremben, amire ugyan az volt kiírva, hogy zártkörű rendezvény van, de hátha mégis kapunk egyet, mivel senkit nem láttunk bent ülni.
Először elindultunk egy jelzett irányba, de a jelzés egy jó nagy dzsindzsásba vitt.
Majd megleltünk egy másik utat, ami az étteremhez vezetett. Be is tértünk kávézni. Nagy örömünkre és meglepetésünkre ismét találtunk egy igazi, kellemes kisvendéglőt, igazi nagyon kedves vendéglátókkal. Nemhogy elküldtek volna minket, de jól leragadtunk itt. Emiatt az élmény miatt úgy döntöttünk, hogy mégis itt maradunk. Kiderült, hogy az étterem a kemping étterme is, így átmentem megkérdezni a feltételeket. Egész barátságos árak vannak, és a hely is nagyon jónak tűnt. És az is. Igaz, kicsit hangos a mellette lévő műúttól. De, mint kiderült, a zártkörű rendezvény egy gólyatábor volt, aminek épp délelőtt lett vége, úgyhogy szinte az egyetlen vendég vagyunk. Sátrat vertünk, kimosattuk a ruhákat (itt is úgy lehet mosni, hogy fizet az ember valamennyit, és ők kimossák gépben), majd visszamentünk ebédelni a kis éttermünkbe.
Ez az ebéd kb. 4 órát tartott már megint. Beszélgettünk a tulajékkal jó sokat. Nagyon kedvesek, és nagyon megszerettek minket, és mi is őket.
Közben jött két lovasszekér, megrakva fával. Egy idősebb férfi hajtotta az egyik, és egy középkorú pasi és egy fiatal srác hajtotta a másik szekeret. Megálltak itt, és kiderült, hogy az egyik szekér fát ide hozzák. Beszélgetésbe elegyedtünk velük is. Gergő végül elment segíteni felborítani a szekeret, én pedig lovat simogattam, és beszélgettem a legidősebb férfival. Kiderült, hogy ők egy család. Ez az idősebb ember régen tengelyen ült. Na, én ezt nem értettem, de elmagyarázta, hogy ez nagy járművet jelent, vagyis buszt vezetett, meg ilyesmit. Jót nevettünk, hogy nagyot nem váltott, csak lóerő számot, illetve nyerget. Mesélt arról, hogy a kisebb földeket nem lehet traktorral szántani, így elég sok munkájuk van. Az erdőbe se lehet mindenhova bejutni, csak így lóval. Amikor kérdezte, hogy mi hogy kerültünk ide, és elmondtam, egyszerre nagyon más lett a hangulat. Addig is nagyon kedves volt és jókat nevettünk, de innentől olyan tiszteletféle lett benne. Mondtam is neki, hogy nem olyan nagy dolog ez, én jobban kell, hogy tiszteljem, amit ő csinál. Erre azt mondta, ez nem így van, neki ez természetes és könnyen megy, sőt ebből él. Szerinte nagyon kell tisztelni azt a nőt, aki ilyesmire vállalkozik. Erről kicsit még beszélgettünk, mármint arról, hogy milyen is lesz ez az út, és eddig milyen volt. Meg arról, hogy ő is mennyit utazott és mennyi embert ismert meg, és hogy ez a legfontosabb, mármint az emberi kapcsolatok, a nyitottság a világon. Beszélgettünk még arról, hogy az állatok behozták az életébe a nyugodtságot, és a természet mélyebb szeretetét. Az apjának is voltak lovai, de amióta nyugdíjba ment, és a fia és az unokája is ezt csinálja, sokkal nyugodtabb az élet, bár sokat és keményen dolgoznak. Ez látszott is rajtuk. A középső férfi szinte derékszögben járt. Kiderült, hogy ötszörös gerincsérve van. Nem is emelhet, de ő akkor is dolgozik, mert szereti csinálni, ő hajtja a szekeret. Nagyon jó élmény volt velük beszélgetni. A legfiatalabb srác szerintem 20 év körüli lehetett, de olyan fantasztikus kapcsolata volt a lovakkal és egymással is, valami olyan szeretett-teljes, jó humorral és tisztelettel megáldott kapcsolatot lehetett érezni, hogy igazán felemelő volt ez az egész. Persze
Gergő úgy tért vissza, hogy ő egyedül borította fel a szekeret. A pasik támogatták ebben a történetben viccesen. Ittak egy sört, majd elmentek. Az idősebb ember még visszaköszönt, hogy jó utat kíván, és vigyázzunk magunkra. Ilyen pillanatok, élmények miatt érdemes élni!
Gergőnek jót tett ugyan ez a kis testmozgás, de még így is alig bírt menni az elfogyasztott kajamennyiség után. Én nem is bírtam megenni a kikért rántott gombát, mert annyira sok volt. Úgy döntöttünk, sétálunk egyet. Becsomagoltattuk a maradékot. Vendéglőseink a lelkünkre kötötték, hogy reggel mindenképp menjünk még be hozzájuk, szeretettel várnak minket. Vettünk még egy esti sört, visszajöttünk a sátorhoz, majd elindultunk a tóhoz egy körre. Útközben megállapítottuk, hogy ez a hely, ha értékelni szeretnénk, tuti, hogy ötöst kapna (csillaggal) emberi tényezőkből és minden egyéb szempontból is!
Miután visszajöttünk a sátorhoz, beszélgettünk még kicsit az élményekről. Ezekről a találkozásokról. Az útról, hogy milyen jó, hogy itt vagyunk. Meg arról, hogy vajon annyi, de annyi ember miért választja a teljesen boldogtalan, ám biztonságosnak tűnő életet. És arról, hogy az általában szellemi útnak nevezett utak mennyire nem szellemiek, hiszen igazán nem szólnak másról, mint az anyagi világban való minél kellemesebben élésről. Vagyis, hogy minden maradjon úgy, ahogy van, a biztonságot továbbiakban is az anyagi dolgok adják, csak jobban érezzük valahogy magunkat benne. Nincs jelen valami nagyobb nálam (az egomnál). Nincs jelen semmiféle magasabb rendű, nincs jelen a közös-ség. Csak én, és az én jó érzetem. Ami persze így nehezen tud létrejönni, legfeljebb az anyagi dolgok által, aminek megszerzése és birtoklása tesz minket boldoggá. Egy ideig. És megy a mókuskerék tovább. Még beszéltünk a választott szerepekről is kicsit (főleg azokról, amikben benne is ragadunk, mint például munkahely, anyaság, apaság, gyerek szerep stb.), majd elmentünk aludni.
Most reggel van. Megérkezett egy busznyi gyerek. Jó hangosak. Na, megyek pakolni, és indulunk kávézni, reggelizni, majd tovább. Még meg kell várnunk a ruháink száradását is, de reggel jó viccesen elszállítmányoztuk a szárítót egy helyre, ahova oda süt a nap. Ja, még a felébredési kalandomról nem is írtam. Van itt két kutyus. Nagyon édesek, de az egyik, mint reggel kiderült, a sátrunk előterében aludt. Amikor felkeltem, azt hittem, szívbajt kapok, ahogy ott ült és nézett be a hálón át a “hálószobánkba”. Egyébként amióta itt vagyunk, elkísér minket mindenhova. Nem tudom, most, hogy sokan lettünk itt, hova fog csatlakozni.
Na, tényleg megyek. ….
Lassan elérjük a határt. Fura érzés ez, de még nem tudom miért. Kicsit olyan vízválasztó érzésem van, de nem tudom még mihez kötni. Nem hiszem, hogy a román és magyar dologhoz tartozna, inkább valami mélyebb dolog. Nem tudom, csak azt, hogy mostanában egy csomószor van bennem valami érzés, ami előre vetít valamit, és arra érdemes figyelni. Izgalmas és jó érzés van bennem.
