Vekeri-tó, Monostorpályi, Létavértes előtti mező
Felkelés után elmentünk reggelizni. Isteni és gyönyörűen tálalt rántottát ettünk, Gergő sonkásat, én simát. Kaptunk hozzá finom “napközis” teát, kenyeret, vajat, lekvárt. Persze ismét jó hosszú beszélgetés következett. Nagyon megszerettük egymást. Megtanultam szép rántottát csinálni, illetve azt is, hogy ezt nem rántottának, hanem tojáslepénynek kell hívni. Kiderítettem, hogy kell rendes pergős rizst főzni. És megtudtunk mindent a jó konyha rejtelmeiről. Hogyan lehet friss ételt tálalni, mi kell ahhoz, hogy ez mindig flottul menjen. Ennek kapcsán aztán beszélgettünk kicsit a jó kapcsolatokról. Hogy mennyire fontos a megértés és együttműködés. (Ők ugye egy házaspár, akik nem csak együtt élnek hosszú-hosszú évek óta, de együtt is dolgoznak, nap, mint nap. Így aztán bizton állíthatjuk, hogy van némi tapasztalatuk e témában!) Amikor fizetni és indulni szerettünk volna, közölték, hogy a ház vendégei voltunk. Eszünkbe ne jusson fizetni. Gyorsan kihoztak még egy másfél literes palackba kitöltött teát, hogy azt bekészítették már nekünk. És ránk tukmáltak még némi kenyeret. Mondtuk, hogy még visszajövünk pakolás után elköszönni, úgyhogy addig ezt a kis pakkot ott hagyjuk.
Elmentünk pakolni, még úsztunk egyet a medencében, majd visszamentünk elköszönni. Siettünk, mert ekkor már majdnem dél volt, és akkorra ment a csoport gyerek (120 fő) ebédelni. Nem akartunk zavarni. Már ráérősen vártak minket. Minden kész volt. Telefonszámot cseréltünk, még kicsit beszélgettünk, majd a kezünkbe nyomták a kis csomagot. Gondoltuk a kenyér. Elköszöntünk és elindultunk a portára fizetni. Láttam, hogy van még valami a kis csomagban. Kiderült, hogy mivel reggel mondtam, hogy Gergő nagyon szereti a lekvárt, csomagoltak még belőle 2-t. És! Nem sima kenyér volt benne, hanem szalvétába csomagolt szendvicsek!
Annyira szép ez! Nem is tudom elmondani, mit éreztünk! Megható és gyönyörű! Így lettünk útra engedve, uzsival, teával! Mi kell még az életben! Minden kerek és tökéletes! Megint egy csodával lettünk gazdagabbak.
A portán fizettünk, de lemaradt a számláról a mosás. Szóltam, erre mondták, hogy hagyjuk azt, ha már így alakult, elkönyvelik, hogy volt egy ajándék mosásuk. Van ilyen kemping is!
Útnak indultunk. Itt egy darabig a kék jelzésen kellett haladni. Érdekes, mennyit változott a táj. Kicsit tényleg olyan, mint a Pilis. A jelölt út legalábbis. Merthogy utána lefordultunk egy másik útra. Innen nagyon homokos út vezetett végig. Közben jött egy pasi piros Nivával, ő igazított útba minket. Vicces volt, mert legalább négyszer vagy ötször elment mellettünk. Valamit vitt és hozott az erdőből. Szerintem méhész lehetett. Egyik pihenőnél aztán elővettük és elfogyasztottuk az isteni szendvicseket, a finom napközis teával. Nincsenek szavak!
Útközben ismét azon gondolkoztam, illetve ez nem is gondolkodás, inkább érzés, hogy milyen csodák történnek, ha az ember nyitott. Igazi kegyelmi állapotnak éreztem. A tegnapelőtti szekeresekkel való találkozás is nagyon mélyen érintett. És a nem is oly régen lezajló portugál biciklis. …Milyen fura ez, vannak emberek, akiknek a nevét sem tudod, pár percig vannak jelen az életedben, és mégis mennyit jelentenek. És ez a reggel!
Eszembe jutott (egy előző napokban kapott email kapcsán) az az időszak, amikor metafizika kurzusra jártam. Ennek kapcsán aztán az, hogy mennyire semmit nem lehet csak elméletben tanulva megtanulni, megérteni . Csak az élet tanít igazán. Az is ment bennem, hogy mennyire változik a megértés szintje is. Régen is értettem valahogy a “legyen meg a te akaratod” című mondatot, de most már megint egész más szinten értem. Ott gyalogolva a porban valódi kegyelmi állapotot éltem meg. És úgy éreztem, eddig nem is tudtam igazán, mit is jelent ez. Az az érzés, hogy semmit nem akarsz, semmit nem tudsz, nem irányítasz semmit, hanem vagy. Csak vagy.
Napok óta van bennem ez az érzés, de valahogy itt annyira felemelővé és teljessé vált. Igen, valamit mindig akarunk, mi akarunk irányítani, pedig ha megértenénk, mennyire nincs erre szükség! Sőt! Ha nem elvárnánk, hanem nyitottak lennénk! Ha nem akarnánk, hanem elengednénk! Valóban ezt csak megélni lehet, tanulni nem!
Amikor megálltunk, beszéltem kicsit Gergőnek erről az érzésemről, arról, hogy mennyire fantasztikus nagy ajándék részesei vagyunk. Ő is így érzi. Kicsit beszéltünk arról is, hogy ezt nem lehet igazán átadni, mert csak úgy tud létre jönni, ha nem vársz semmit. Ha nincs benned elvárás, hogy ezt megéld. Beszéltünk arról is, hogy miért lehet ez így, ahogy most velünk van. Valószínűleg, amikor az ember bemegy például egy étterembe, akkor elvárja, hogy kiszolgálják, kedvesek legyenek vele. De a “személyzetet” általában személyzetként kezeljük ilyenkor, olyannak, aki minket szolgál ki. Nem egyenrangú emberekként. Elvárunk valamit. Van a fejünkben egy gondolat. Valószínűleg azért történnek velünk ezek a dolgok így, ahogy történnek, mert mi nem így vagyunk ezzel, se ilyen helyeken, se sehol, és senkivel sem. Nincs bennünk egy elvárás, nincs ez az “alá-fölé rendelés”, és ezért alakulnak így a dolgok, ahogy alakulnak. Ezt viszont nem lehet eljátszani. Érdekes volt ezt megfigyelni. Én nem is annyira veszem észre ezt magamon, rajtunk. inkább a reakcióból látom, meg abból, hogy mások ugyanazokban a helyzetekben nem élik meg ugyanezeket a dolgokat. Így volt ez a Vekeri-tavi kis étteremben is. A szomszéd asztalnál ülők szerintem szinte semmit nem láttak ezekből a kedves emberekből, csak a “személyzetet”. (Ki is voltak akadva, hogy nem azonnal, ahogy megrendelték szolgálták fel az ételt. Várni kellett. És ennek a nem tetszésnek hangot is adtak elég hamar.) Ennek kapcsán persze elgondolkoztam azon, mennyi minden mellett megyünk el az életünkben, nem figyelve, nem nyitottan! Nem örülve a bárminek, nem értékelve azt. Nem meglátva a lényegét a dolgoknak, hanem elszaladva , elsikolva mellette, felette..
Eszembe jutott, hogy gyakran mondják azt a tanításokkal kapcsolatban, hogy szimbolikusak, és a megértésük egy folyamat. Ezt most nagyon értem.
Gyakran mondják azt is, hogy Buddhának nem kellett sehova mennie, hiszen egy fa alatt ülve világosodott meg. Ez igaz. A fa alatt azonban nem gondolkodott, nem azzal volt elfoglalva, hogy saját életét teremtse, gondolja újra, csak szebb kivitelben. Nem teremtette napról napra ugyanazt a világot maga köré. Pont, hogy elengedte. Nem zakatolt a napi betevő, termelés, teremtés, anyagi javak, a biztonság gondolatán az agya. És Jézusé sem, sőt senkié, aki valamit megértett, aki kapcsolatba tudott kerülni az élet, vagyis saját maga lényegével. Mi, emberek folyton ezt csináljuk. Zakatolunk, újra teremtjük mindennap az éppen aktuális (kinek, mi és milyen) világunkat, gondolatainkat, problémáinkat. Minden napunk ugyanabban a gondolatkörben forog. Félünk elengedni bármit is. Különösen, amit gondolunk a világról, arról, hogy szerintünk hogy működik, illetve hogy kéne működnie. Persze ezt már sokszor éreztem, de van a megélésnek mindig egy újabb szintje. Amit nem lehet, illetve szerintem nagyon nehéz megérteni ugyanabban az élethelyzetben, amiben vagyunk nap mint nap, abból, amit a biztonságunk okán folyton újra teremtünk. Ez egy folyamat. Persze tudom, hogy meg kellett lépni hozzá sok-sok kis és nagyobb lépést, és azt is tudom, hogy ez még távol van a teljes megértéstől, de valami sokkal mélyebb történik most velem, velünk, mint gondoltam volna! És ez szép, és valódi kegyelem! A “legyen meg a te akaratodban” nincs benne az én elvárásom, hogy mi legyen az. Nincs benne semmi, és mégis minden ott van. …Nem tudom, mi ez az akarat, de itt van és valóban felemelő. Fogalmam sincs, mi van még előttünk, ahogy azt se tudtam ekkor még, hogy hova vezet az út aznap este. De minden itt van, itt a jelenben. Ez a valódi biztonság. És az út mindig vezet valahova, és mindig van és lesz valahogy. De igazán nem ez számít, hanem az, ami most van. És a mostban mindig minden itt van, és úgy, ahogy éppen van, és úgy “jó”, ahogy éppen van. És ez így van jól! Ezt érdemes “keresni”, illetve ebben érdemes lenni. Tudni, megélni a létezés csodáját. De ez a keresés nem elvárást jelent, mert akkor nem ez jön, nem ez van (akkor az elvárás és annak be nem teljesültsége, a csalódás, vagy beteljesülésekor az eufória jelenik meg, ami el is múlik azzal a lendülettel). Ez egy állapot, a belső béke, a MOST, a JELEN állapota, a nyitottságé, a ráhangolódásé, az EGY-SÉG-é. …Nem lehet szavakba foglalni, mert a szavak gondolatokat ébresztenek, és ez nem érthető meg az elménken keresztül. …
Szóval haladtunk a nagyon homokos úton. Jó nehéz benne járni, olyan, mintha hóban kéne gyalogolni. Vicces, hogy mennyire változik a táj folyton. Itt erdők húzódnak meg az út mentén, amiben gombák teremnek. Nem is akármekkorák, és nem is akármennyi. Nagyon sok a pillangó. Egész rajokban szállnak fel néha. Van fehér, kék, fekete-fehér, barna, foltos, csíkos. Nagyon szépek. Rettentő sok mindenféle ugráló, szökellő, mászó, zümmögő, repkedő bogár van, és még több szúnyog és pókháló. Én haladtam most elől egy darabon, és így én szedtem össze az összes utat átszelő pókhálót. Egész úton nem csak a lábam, hanem a kezem is mozgásban volt így. Nem is gondolná az ember, mennyi ilyen pók szőtte háló tud lenni a nem járt utakon.
Lassan, de biztosan beértünk Monostorpályiba. Ez a tipikus hosszú falvak közé tartozó falu. Azokat nevezzük már így, amelyeknek a másik végén van a bolt vagy a kocsma. Ez a jó hosszúak közé tartozik!
Megleltük a boltot. Ide én mentem most csak be. Érdekes élmény volt, mert persze jó büdös, izzadt és koszos ilyenkor az ember. Mivel nincs rajtam a zsák, nem is gazán tudnak hova tenni. Eleinte még zavart ez, de most már élvezem a reakciókat. Egyébként mindig feloldódik a helyzet, ha az ember önmaga és nem zavartatja magát, hanem nyitott és természetesen viselkedik. Itt is így volt. A végén mindig kialakul valami kis beszélgetés. Itt is gyorsan megtudtam, mi újság a faluban, és hogy mi hol van, illetve nincs. Kocsma van egy, hát oda indultunk.
Ez egy igazi söntés jellegű hely volt. Fehér csempe borította lent, fent és körben, piros ajtók, idős emberek mindenhol. Beszélgetésbe elegyedtünk persze. Megtudtuk, hogy többen jöttek a román oldalról át, ide menekülve amiatt, hogy nem akartak a háborúban fegyvert fogni magyarként magyarra. A kocsmáros papája is így került ide. Hatan szöktek ugyanabból a faluból. Mind a hatuknak ezután megölték otthon a családjukat. Itt egy jó kis közösség alakult ki, és meg is marad nem is olyan régig. Összetartotta őket a közös sors és a nagyon mély barátság. Ma már nem annyira van közösségi élet itt. A szokásos történetet hallottuk itt is. Régen jobb volt! Állítólag 5 évvel ezelőttig nyugodtan éltek itt. Nem volt bűnözés sem. Valami megváltozott, azt mondják, mert ma már nem lehet kint hagyni az autót csak úgy, és a házakat is zárják. Alig van közös program, az emberek bezárkóztak, irigyek lettek. (Persze minden viszonylagos, hiszen mi itt is ugyanazt a kedves beszélgetős, közös életet megbeszélős, egymásról szinte mindent tudó kis társaságot láttuk, mint eddig is szinte minden faluban.) Persze marasztaltak, de mi úgy döntöttünk, mindenképpen haladunk tovább a határ irányába, így elbúcsúztunk.
Kiderült, hogy nem jár a vonat már errefelé, így lehet a síneken haladni. El is indultunk. Érdekes, hogy a talpfákon lépkedés egy egész más ritmust ad a menésnek. Sokkal ritmikusabb és gyorsabb. Egy idő után még meg is változott a talpfák sűrűsége, ami még ritmikusabb és gyorsabb haladáshoz vezetett. Jó sokat haladtunk még ebben a ritmusban. Én nagyon élveztem, mert ez megint egy egész új élmény volt. Pláne, hogy tudtuk, hogy itt nem jár vonat. Nagyon szép tájon vezet ez a sínpár. Aztán megláttunk egy csodálatos mezőt, frissen felgöngyölt szénabálákkal, és úgy döntöttünk, itt verünk sátrat. Ez még Létavértes előtt van, de nem messze tőle. Látszott már a templom tornya is. Jó sok szúnyog volt, így felvertük gyorsan a sátrat. Gergő főzött egy levest, és bevonultunk a sátorba. A felhajtott hátsó oldalon lévő “ablakból” hason fekve néztük a naplementét. Vacsiztunk levest, majd a csillagos eget bámultuk, szintén a sátorból. Ismét nagyon rosszul éreztük magunkat! 🙂 Kicsit beszélgettünk a nap csodálatos ajándékairól, majd alvás következett, és most reggel van.
