Határmenti kaszáló, Székelyhíd, Érolaszi-tó
Nem zavartunk senkit. Csak pár nyúl szemlélt minket egy darabig a kaszáló széléről, de egy idő után ők is távoztak. Összepakoltunk és elindultunk kifele a mezőről. Kiértünk a műútra. Érdekes, hogy az az érzés, ami bennünk volt a megváltozott hangulattal kapcsolatban, nemhogy gyengült volna, hanem inkább felerősödött. Nem igazán tudom még mindig mihez kötni, de kicsit olyan, mintha valami itt maradt volna jóval erősebben, mint otthon a szocializmusból. De nem így egy az egyben, hanem valami hangulati elem. Na mindegy, majd biztos egyszer meg tudom fogalmazni. De az érzés csak nőtt, amikor beértünk Székelyhíd külső részére. Ez egy amolyan ipari telep, de a régi fajtából. Útközben Gergőt meséltettem Erdélyről, a Partiumról, a határ kialakulásáról, meg úgy egyáltalán a történelem ide vonatkozó részeiről. Mint már írtam, annyira jó, hogy ennyi mindent tud, és ráadásul nem unalmasan mesél, hanem nagyon is élvezhetően. Az már az én problémám, hogy amilyen élvezettel hallgatom, olyan gyorsan felejtek is. Édes, mert nem zavarja ez a dolog. Van, amit már ezen az úton is többször elmondattam vele, mert valamelyik részletét elfelejtettem. Ugyanígy vagyok a falu- és városnevekkel is. Az évszámokat pedig hagyjuk! Biztos ezért is kaptam egy ilyen koponyát ajándékba, mint ő! Nekem más megy jól. Például a hangulatok, megérzések, a kommunikáció, improvizáció stb. Ezért is csodálatos az élet, mindenki más, mindenki másban jó! Minek mindent tudni! Kerek a világ! 🙂
Na, de visszatérve az útra. A táj már nem annyira alföldi. Kicsit dimbes-dombos. De még nem vészes az emelkedése. Sajna, itt végig a betonúton kellett haladni. Egész jól bírja már a lábam, úgy látszik, ezt is meg lehet szokni. Beérve a városközpontba egy amolyan régi vágású, de igazán a szocializmusban kiépült kis városkába csöppentünk. Itt mindenki magyarul beszél.
Ha már itt tartunk, muszáj megjegyeznem valamit. Az itteni – romániai – szakasz elején (vagyis az elmúlt napokban), még nagyon erősen volt bennem egy kérdés azzal kapcsolatban, hogy mivel nem beszéljük a nyelvet, mi lesz, hogy lesz ez. “Hiszen én mégiscsak a beszéden keresztül tudok legjobban kapcsolódni.” Ez a gondolat pedig – be kell, valljam – okozott némi feszültséget bennem. Pedig nem így van. Régebben is gondoltam ezt, de most már biztos vagyok benne, hogy a nyelv egyfelől lehetőség, de akadály is. Amikor találkozunk valakivel, nem a nyelv, nem a szavak, hanem valami egész más dönt arról, hogy mit érzünk meg a másikból, hogyan kapcsolódunk. Rá kellett jönnöm, hogy felemelem a beszéd, a szavak tartalmának fontosságát. Pedig amikor például a kis éttermekben, kocsmákban, vagy akár csak úgy, az úton valakivel találkoztunk, nem a beszéd és annak tartalma volt a legfontosabb, hanem egyfajta hatás, kisugárzás, ami túl van a nyelven. Nehéz ezt szavakba önteni, hiszen pont erről van szó! Van, amit a szavak nem írnak le, sőt el is torzítanak. Na mindegy, a lényeg az, hogy ezen átmentem, és helyreállt a belső rend újra. Egyébként a határ után viszonylag gyorsan be is bizonyosodott mindez, mert találkoztunk románokkal, és ugyan az a mosoly volt az arcukon, mint mindenkién addig, ugyanolyan kedvesek voltak, amikor egymásra néztünk, illetve szóba elegyedtünk velük. De mégis ott volt a kisördög, a félelem attól, hogy nem tudom magam megértetni. (De minek is!?) Milyen érdekes ez. Mármint az, hogy egy-egy gondolat beragad, és elkezdi nyomasztani az embert. De ami még érdekesebb, hogy gyakran észre sem vesszük ezeket a “berögzöttségeket”. Nekem például ez a magamról alkotott kép rögzült valaha, valahol, hogy ez a beszéden keresztül való kommunikáció az én “sajátom”. Miközben tudom, és mindig megélem, hogy a szavak csak eszközök. Mégis, ott a mélyben, ez a gondolat magamról ezek szerint ott volt, és dolgozott. Klassz ez az út. Nem enged elbújni. Teret ad a szembesülésekre, az tutti! 🙂
A főtéren Gergő megkérdezett egy nénit a pénzváltásról. Vicces volt, mert félreértette, és mondta, hogy neki nincs pénze, sajnos nem tud váltani. Elmagyaráztuk, hogy nem erről van szó. Kiderítettük a helyet. Gergő elment és beváltott 80000 Ft-ot lejre. 1140 lejünk lett így.
Be is ültünk gyorsan egy kis kocsmába meginni első itteni sörünket és kávénkat. Itt aztán persze elég gyorsan szóba elegyedtünk a pincérfiúval. Először Gergő megkérdezte, mi a szokás itt a borravaló kapcsán. Gondolom, a srác meglepődött kicsit. De aztán mondtuk neki, miért is kérdezzük ezt, és rögtön jóba lettünk. A másik asztalnál itteni tanárok ültek és beszélgettek az iskoláról. Eddigi erdélyi útjaim tapasztalata alapján meg kellett állapítanom, hogy tipikus erdélyi tanárok. Megint nem tudom teljesen megfogalmazni, mit értek ezen, de mégis így van. Kicsit népies öltözet (csak olyasmi, nem népviselet), a hanghordozás, minden. Beszéltek az iskola jövőjéről, hogy félnek, hogy megszűnik a biológiaoktatás magyarul, mert nagyon kevesen tanulják. Nem teljesen tudom, itt most milyen a rendszer, de látszott, hogy az egyik nő erősen (illetve erőst, ha már „itteni nyelvet” is használhatunk!) aggódik emiatt. Majd biztos lesz olyan helyzet, ahol tudunk valakivel beszélni erről, mert érdekel. Velük nem kerültünk kapcsolatba. Csak kicsit belehallgattam a beszélgetésbe, mert hangosak voltak.
Közben a sráctól megtudtuk, hogy van egy jó kis tó innen pár kilométerre, és ott tudnánk aludni is. Nem sokkal ezután megjelent (!) a tó tulajdonosnője. Gergő beszélt vele pár szót. Kaptunk engedélyt. Így úgy döntöttünk, addig visz minket ma az út. Betértünk egy boltba, ahol jól bevásároltunk. (Megvettük az első üveg zakuszkát, isteni kenyeret, finom sajtot és paradicsomot, aminek az íze szerintem sehol nem ilyen, mint itt Erdélyben, és persze vettünk házi csokit is. 🙂 ) Így jó pár kilóval nehezebb zsákkal vágtunk neki az előttünk álló szakasznak.
Útközben megálltunk a templomnál. Kicsit megpihentünk a parkban, az első nagyobb emelkedő után. Itt találtunk egy keresztet, ami valós méretben és eléggé valósághűen ábrázolja Krisztust megfeszítve. Érdekes élmény. …
Jó nagy, illetve hosszú város Székelyhíd. Jó sokat kellett kifelé menni. Megint betonút végig. Az elmondottak alapján aztán haladtunk mezők, majd egy erdő mentén, végül megláttuk a letérőt és a tavat. Jól elfáradtunk, mert nagyon meleg is volt, meg a csomag is jelentősen nehezebb volt, mint azt már írtam is. Egy csoda kis tavat találtunk azonban. Úgyhogy megérte! Van itt egy kis juhcsorda, amihez tartozik egy-két kutya és – szerencsére – egy pásztor is. Na, ő teljesen román és tipikus csobán. (Ez a pásztorok itteni neve.) Csak csettintett a kutyáknak, és azok azonnal a lábánál voltak, így simán el tudtunk haladni mellettük. Nagyon szépen rendben tartott tó ez. Fantasztikus kiülők vannak. Gyönyörű ácsmunkával. Olyan kutyaszánhoz hasonló kis építmények. Kajáltunk, majd Gergő elment a faluba (Érolaszi), ami kb. 1 vagy 2 km-re van, venni még sört meg vizet. Gondoltuk, hogy kocsmázás is lesz a dologból. Lett is. Így aztán én jó hosszan élveztem egyedül a tavat. Napoztam, úsztam, pihegtem és próbáltam rendezni a gondolataimat, az élményeket. Nagyon jó volt végre egy kis teljes csend – gyaloglás, élmények, beszélgetés nélkül. Teljesen egyedül. Ez az idill nem tartott azonban túl sokáig, mert egyszer csak megjelent egy autó, a tulajdonosnő vezetésével. Mondta, hogy annyira lelkiismeret-furdalása volt, hogy nem volt akkor ideje velünk beszélgetni, de amúgy is kíváncsi lett ránk, így aztán kijött megnézni, minden oké-e velünk. Jó hosszan dumáltunk. Régiségkereskedésük van itt a városban. (Ebből következnek ezek a gyönyörű kiülők is.) Ő eredetileg margittai. Ez a tó az övék, de meghagyták szabadnak, bárki jöhet ide. Akart ide egy éttermet meg kis panziót, de nem nyertek a pályázatukkal pénzt, és a párja inkább ilyen natúrnak akarja meghagyni, úgyhogy örültek is a végén ennek. Van egy fiuk és egy lányuk. A lány Pesten tanul. Divattervező és belsőépítész dolgokkal foglalkozik. Címet, telefonszámot cseréltünk, és megígértette velem, hogy ha tudunk, visszafelé benézünk, és akkor hosszabban is beszélgetünk, mert most mennie kell. El is ment. Én meg folytattam az addigi semmittevős tevékenységemet. Gergő egy idő után aztán megjelent a domboldalban. Persze – mint mondta -, jó messze volt a bolt, és hosszan kellett sorban állnia! 🙂 Hozott 1-2 sört, és meg is hívták egy párra. Elmesélte az élményeket. Egy pár viszi itt a boltot és a kocsmát. Azt mondja Gergő, hogy nagyon jó fejek. Majd ma (mert persze reggel írom már e sorokat) én is meglátom, mert arrafelé visz az út, és be is kell térnünk hozzájuk, mert persze Gergőt megígértették erről. Szóval beszélgettünk, iszogattunk még kicsit. Gergő úszott is egyet még, majd ettünk egy levest és lefeküdtünk aludni. Gergő – gondolom a hosszú sorban állás hatására 🙂 – egy perc alatt elaludt. Én még kicsit hallgattam az esti hangokat. Éjjel felébredtem, mert a matrac leengedett, de örültem is ennek, mert kinézve eszméletlen szép volt az ég. Így kimásztam a sátorból, és ámultam-bámultam jó hosszan. Ez már megint maga volt a csoda. Olyan csillagos ég, amilyet még nem láttam, a tó, a hangok, és úgy az egész egyben. Álomszép volt. Persze nagyon megindító is a kicsinységünk, és a mindenség hatalmassága. Emberi mivoltunk csodája, a csillagok milliárdja, és hogy ezt láthatom, élvezhetem. Ismét csak nehéz ezeket szavakba önteni. Még az alföldi esték csillagos ege sem volt ennyire tiszta. Itt nincsenek lámpák, közvilágítás se tudom, mennyire van innen, de olyan volt a tejút, mintha átívelné az egész eget, és mintha csak pár kilométerre lenne tőlem. Csoda! Csak ezt tudom mondani és írni. Csoda! És mi emberek részesei vagyunk ennek a csodának és közben láthatjuk is, és meg is élhetjük. Na, ez az igazi csoda!
