Érolaszitól Monospetrin át Margittáig
Reggel pedig folytatódott a dolog. A tó párája, a napfelkelte, a hangok és fények. Megint csak nem tudom átadni, mit élhet meg az ember ezeken keresztül. Fotóztam is jó sokat.
Gergő is felkelt, úgyhogy jön ő is együtt csodálni, aztán pakolás és indulás. …
Amit most fogok írni, az elvben remekül hangzik, a valóság azonban kicsit más. Reggel van, és Margittán, az itteni Thermál Hotel egy szobájában írom e sorokat. Az is egy történet, hogy hogy kerültünk ide, de maga a szálló is megérne egy külön fejezetet.
Először azonban idekerülésünk története. …
Tehát összepakoltunk a csodás kis tavunknál, és nekiindultunk Érolaszi felé.
Ez egy helyes kis falu, és igazat kell adjak Gergőnek – a kocsma, illetve kisbolt valóban nem volt túl közel. A tó felőli része igazi régi kis falu hangulatát idézte, de ahogy haladtunk kifelé, megint kezdtem érezni azt a bizonyos érzést. A városba beérve pedig ez az érzés csak fokozódott. Hiányzik valami finomság mindenből, valami szellem. Igénytelenség, talán ez az a szó, ami leírja ezt a dolgot a legjobban. Az egyszerű szó is eszembe jutott, de ez nem az. Nézem például a mindenhol egyforma kék alapon fehér betűs román kiírásokat. Ronda. (Legalábbis nekem nagyon nem tetszik.) A házak nagyjából vannak általában kész, és pont a kellemesebbé tevő dolgok hiányoznak. Ha pedig van, akkor sok, és gyakran valóban ízléstelen. A városokban (legalábbis, amit itt eddig láttunk és régebbi élményeim alapján, és persze tisztelet a kivételnek, mert az is van) mindenhol lakótelep, és a régi részek mintha nem is lennének. Ugyanolyan boltok, amik szintén igénytelenül vannak berendezve, és az áru is az. Ami viszont tagadhatatlan, rém kreatívak itt az emberek. Ebben nagyon is egyformák vagyunk. Tulajdonképpen – ha őszinték akarunk lenni – sokkal közelebb áll hozzánk ez a kultúra, mint a nyugati. Ez a kreatív dolog leginkább a városok lakótelepein látszik. Olyan beépítéseket alkalmaznak, hogy az elképesztő. Nincs két egyforma ház. Szinte minden szintet, minden lakást, erkélyt másképp építenek be. De igaz ez a családi házakra is. Gyakran egy ház legalább 3-4 féle részből van összerakva. Ahányan család él benne, annyiféle szín, forma. Nem állítható, hogy ez szép vagy ízléses, de nagyon kreatív. Egyébként én ezt a részét nagyon bírom. Hátha még valami ízlés és odafigyelés is lenne benne! Ami van, és amit éppen tudtak szerezni, abból dolgoznak! De legyünk igazságosak, valószínűleg választékban ez volt régen. És ez is maradt még itt. Egyébként azt hiszem, ez a kulcs, ez az itt maradt. Olyan itt minden, mintha megállt volna az idő a 60-as, 70-es, 80-as években. Már nincs a régebbi, de az újabb sem. Akkor, amit lehetett, lebontottak, átalakítottak, majd megállt minden. Most úgy van, ahogy akkor lett. azótan nem nyúltak szinte semmihez.
Visszatérve Érolaszira. Ez a kis falu szinte teljesen magyar. Itt mindenki beszél magyarul, és nem is igazán használják a románt, csak ha muszáj. Büszkék is rá, és ez nagyon jó így. Felemelő érzés volt itt lenni és beszélgetni velük saját magyarságom kapcsán is. Fura, hogy Budapesten mindenki arra büszke, hogy angolul beszél. Itt a magyar nyelv a valódi kincs, és nagyon becsülik is. Magyar iskola van, a román a kötelező külföldi nyelv. Tényleg néha elgondolkodtató, hogy mi lesz a nyelvünkkel, ha ránk, városiakra, magyarországiakra van ez bízva. Pedig mekkora kincs van a kezünkben! A magyarság itt tömbben él, és ha egy román ide költözik, meg kell tanuljon magyarul. Úgy mondják, magyarosodnia kell. Ők csak magyarul beszélnek vele. Hol vagyunk mi ettől, amikor, ha valaki hozzánk jön, azonnal átváltunk angolra! Elképesztő, hogyan gyilkoljuk saját értékeinket és ezt a csodát, ami a nyelvünk. Mindig éreztem ezzel kapcsolatban valamit, és néha persze hangot is adtam ennek, de itt aztán most végképp megerősödött ez az érzés.
A kis boltban nagyon megörültek nekünk. Hosszan beszélgettünk (ahogy ez már lenni szokott 🙂 ) az itteni életről, a magyarságtudatról és mindenféléről. Közben megérkezett a tulaj papája is, akitől sok más dolog mellett megtudtuk azt is, hogy sok tiszta cigány falu is van erre felé, például a következő. A legrosszabb szerintük az lesz, ha egy román cigány faluba keveredünk majd be utunk során. Javasolták, hogy ott aztán ne álljunk meg. Azt mondták, hogy a román közbiztonság azért jó, mert a rendőrök itt nem kérdeznek, hanem azonnal intézkednek, mégpedig úgy, ahogy ők látják jónak. Mivel nem igazán szeretik a cigányokat, ezért nyugodtak lehetünk, ha valami történne, tuti nekünk fognak igazat adni. Remek, gondoltuk és elindultunk. Útközben kicsit beszéltünk erről a cigánykérdésről. Arról hogy miért is ennyire élő dolog ez, mi a történelmi, emberi háttere mindennek, illetve mennyire nem kikerülhető kérdés ez. Meg persze arról is, hogy félünk-e. …
Nagyon szép tájon haladtunk át. Én a magyarságunkon elmélkedtem, meg azon, amit az előbb leírtam ennek kapcsán. Kicsit féltem magunk magunktól, a saját értelmiségünktől. (Már bocsánat. 🙂 )
Szóval a táj innen már inkább dimbes-dombos, de inkább dombosnak mondható volt. Dombra fel, és le. Mindez műúton. Elég fárasztó volt, de álomszép. Nem igazán lehet autós szemmel jó itt járni, mert az út néha az a valóban kis macskakővel kirakott, illetve összerakott. Olyan hangja van az autónak, amikor rámegy, hogy néha sajnáltam a benne ülőket, és persze magunkat is, aki kívülről hallgatta.
Haladtunk ezen az úton, gyönyörű erdős és lankás, rétes részeket látva, és persze messzebb a hegyeket. Ami azért előrevetíti a jövőnket is. 🙂
Beértünk a következő, már Érolasziban említett faluba, Monospetribe. Valóban cigányok lakta falu. Van ugyan néhány nem cigány lakos, de ez a falun nem látszik. Se a házakon, se a hangulaton. Ezt megint olyan nehéz visszaadni anélkül, hogy valami ítélkezés ne hallatszódjon ki a dologból. (Hiszen ehhez vagyunk szokva.) Pedig nincs benne ítélet. Tény. Egy cigány falu és közösség nagyon más. Nem negatív vagy pozitív értelemben, egyszerűen más. Más a mentalitás, más az életük, más az egész világuk. Nekünk ennek jó része idegen, és mi is idegenek vagyunk bizonyos szempontból számukra. Azt kell mondjam, nekem igazán szerencsém van, mert eddigi életem során nagyon sok cigány emberrel találkoztam és kerültem kapcsolatba, nagyon sokukkal beszélgettem, és engedtek be a világukba. Sőt azt hiszem, bátran állíthatom, hogy sok barátság is köttetett közöttünk. Szeretem és tisztelem ezt a kultúrát, az embereket. Vagyis nagyon bírom ennek a világnak jó nagy részét, de persze van, amit nehezebben. Ez az, amikor túl közel jönnek, és ezt most nemcsak fizikai értelemben értem. Úgy lépnek be az ember terébe a hangjukkal, viselkedésükkel, hogy nincs határ. Ezt nem mindig szeretem. Pláne, ha hirtelen történik. (Hiszen nem ehhez vagyunk, vagyok szokva.) Itt a kocsmában is, ahova betértünk, voltak ilyen típusú emberek is. És nem mindenkiben lehetett megbízni, ez is érezhető volt. De ezen gyorsan át lehet lépni, ha nyitott vagy, és nem félsz (hiszen nincs is mitől). 🙂 Én, mint ahogy már az előbb is írtam, nagyon szeretek cigány emberekkel beszélgetni, velük lenni. Most is élveztem. Imádom, ahogy beszélnek, kérdeznek. Ahogy a saját világukban élnek, és ahogy onnan látják a dolgokat. Itt most folyamatosan azt kérdezték, hogy ki mondta meg, hogy mennünk kell, és mennyit fizetnek nekünk ezért. Hiába próbáltuk mondani, hogy ez nem így van, ők arra jutottak, hogy ez biztos akkor valami kötelezettség, mert más nem lehet. Vagy valami vállalás. Kedvtelésből ember ilyet nem csinál. Persze rájuk hagytuk. Az egész beszélgetés nagyon jó hangulatú volt. Jó sokat nevettek és nevettünk. Azt hiszem az egyik jóember lehetett itt a helyi vajda. Azt lehetett érezni a többieken, hogy mivel ő elég gyorsan elfogadott minket, és elég jóba is lettünk, a többiek is eszerint viselkedtek velünk. Úgy láttam, megvárták, hogy vele hogy alakul a helyzet. Jól alakult!
Visszajött az az emlékem, hogy itt Erdélyben mindent lehet kimérve venni. Vicces, de el is felejtettem ezt. Tényleg mindent, vagy darabra, vagy dekára. És, ami még fura volt, hogy itt lehet cigit is kapni a boltban. Persze darabra is. Vettünk nápolyit dekára. Ittunk egy-egy sört, majd útra indultunk, nagy búcsúzkodás, „Isten áldása kísérjen” kívánások, és a kocsmából kilépve még hallatszó hitetlenkedések közepette.
Innen már nem annyira volt élvezetes az út. Margitta 2 km-re van. Ipari rész vezet be a városba, és ez a hangulat meg is maradt végig. Van itt egy fürdő, ennek a kempingjébe akartunk betérni. Végül a szálló mellett döntöttünk. Elég fáradtak is voltunk, meg mosni is kellett, meg ilyesmi. Kivettünk egy szobát hát. Akkor még nem tudtuk, ez mit jelent. Gondoltuk ágy, meleg víz, kicsit kulturáltabb lehetőségek. Tévedtünk. Ez a hatvanas, na jó, talán a hetvenes évekből itt maradt szálloda. Igazán azt hiszem, a képek tudják majd csak visszaadni az élményt élethűen, bár a valóságot azok sem. (Ahogy megnéztem őket, sajna nem igazán!) A fürdőszoba a csúcs! A meleg víz csak csordogál a szétesett csapból. A WC-t, ha lehúzod, mellőle ömlik a víz ki a földre. A hideg víz mennyiségéről ugyanez az ömlés nem igazán mondható el, és csak úgy jön, ha csak vagy a kádat, vagy a mosdót használod. A meleg víz csörgedezése pedig a mennyiségre és a hőfokra is vonatkozik. Vagyis langy meleg víz jön kb. fél óra kiengedés után. Nejlonba csomagolt műanyagpohár a fogmosó pohár. Az ágy matraca enyhén süpped és nyikorog, de nem is akárhogy. De van tévé! Igaz, hogy mini, de van, és színes. Mi ugyan erre nem vágytunk és nézni ugyan nem néztük, de tényleg van. És erkély is. (E két luxusszolgáltatásra külön fel is hívták a figyelmünket!) Közös a szomszéddal, és kb. fél méter. Igazi lakótelepi erkély. De legalább ki lehetett teregetni. De a fő gondot a szúnyogok okozták. Egész éjjel alig aludtunk valamit. Mindegy, gazdagabbak vagyunk ezzel a tapasztalattal is. Vágyunk vissza azért a kis sátrunkba!
Miután konstatáltuk a helyzetet, elmentünk enni valamit. Gergő nagyon bekajált. Alig bírt menni utána. Itt már egyébként nem igazán beszélnek magyarul. A szállodában például senki. Szerencsére jött egy pasi, és segített nekünk a szoba kivételekor. Az étteremben is csak a szakácsnő tudott magyarul. Nagyon finom és tényleg nagyon bőséges kaját ettünk. Nem is volt drága.
Hazajöttünk. Még átfutott rajtunk, hogy lemegyünk fürdőzni, de végül annyira hullák voltunk, hogy a reggeli fürdőzésben maradtunk. Innen kezdve Gergő hasfájásáról és a szúnyogok irtásáról szólt az esténk jelentős része.
Ez is egy kaland volt, szállodástól, román városostól. Eldöntöttük, hogy amennyire lehet, a továbbiakban elkerüljük az ilyen típusú városokat.
Néhány kép Margitta építészetéből:
