Margitta, Érábrány, Margine/Széltalló, Satu Barbă/Újbártfalva, Dólyapuszta
Végül nem úsztunk. Reggelit vettünk a Penny marketben, egy padon megreggeliztünk, majd én visszamentem a szállodába hajat festeni. Útközben még fotóztam a csodás kreatív építészeti megoldásokat. Élvezem ezt! Gergő közben elment a temetőbe. (Utunk során találkoztunk valakivel még Magyarországon, akinek az édesanyja itt van eltemetve, neki vitt virágot Gergő). A hajfestés elég vicces volt. Semmi eszköz, víz alig, a tükörben pedig épp, hogy láttam a fejem tetejét. Ha őszinte akarok lenni, akkora szükség nem is volt a dologra. Azt hiszem, ez igazán csak a megszokás, hogy mégiscsak! Gergő közben megjött. És jót nevetett a helyzeten, majd kicsit be is segített, mert elég sok helyre sikerült kenni a hajamon kívül. … 🙂
A nagy munka befejeztével összepakoltunk, nekiindultunk. Nem jutottunk nagyon messzire, csak a szálloda aljába. Itt ittunk még egy kávét. Nem valami hú de jót. Közben beszélgettünk kicsit. Az jó volt. Gergő szerint is gyilkoljuk a saját kultúránk. Nem igazán tudtunk azzal kapcsolatban semmire sem jutni, hogy mit lehetne tenni ezzel, de eléggé elkeserítő mindez! Van egy fajta távolságtartásunk a saját világunktól, és egy nagyon más világot keresünk, miközben ez itt van, és gyönyörű! Nehéz ezt elmagyarázni. Akkor vagyunk rá büszkék, ha éppen valamiért erre szükség van, de nem tiszteljük a szónak a valódi értelmében. Vagyis nem éljük, nem éltetjük, csak elővesszük, ha kell. Úgy értem ezt, hogy másra vágyunk közben, és kicsit lenézzük saját eredetünk, saját kincseink. Használjuk, de nem értékeljük. Lehet, hogy nem tudom ezt most jól megfogalmazni, de nagyon lehet ezt érezni. Különösen, ha az ember már jó távol van a nyugati kultúrától. Bizonyos szempontból azt kell, hogy mondjam, még ez a szálloda is jobb, mint az egyen-IKEA, és egyen-felvágós nagy szállodáink. Nem kéne sok, hogy igazán jó és elég legyen. (Mondjuk meleg víz 🙂 !)
Miután ezt jól megbeszéltük, útnak indultunk. Margittáról egy jó hosszú út vezet ki. Elég lehangoló a városnak ez a része is. Akartunk venni térképet, de nem lehet sehol kapni. Állítólag az RMDSZ-boltokban van. Ilyet azonban mi nem találtunk.
Kifelé a városból, már a szélén megláttam egy pléh Krisztust. Mivel amúgy is mindegyiket fotózom az úton, ehhez is bemásztam a dzsindzsába. De ez nagyon vicces volt. Félig le volt szakadva. Ettől aztán olyan volt, mintha éppen jönne le a keresztről. Ímé, a feltámadó Krisztus! Egyébként tényleg egy külön tanulmányt megérne a keresztek és Jézusok sokasága. Egyszer fogok valami anyagot csinálni belőle. Most már egész gyűjteményem van belőlük így fotón. Van embernagyságú, hatalmas kereszten, van hatalmas kereszt mini krisztussal, van kis kereszt nagy Jézussal, van színes, van kő, van fa, van fém, van festett és festetlen. Ezerféle. Vagy inkább ahány, annyiféle.
Visszatérve az útra. Haladtunk jó hosszan, letérve kicsit a betonútról. Áthaladtunk egy mezőn, követve egy nénikét. Elmentünk egy még használatos gémeskút mellett. Megállapítottuk, hogy az ugyanilyen legelős, rétes rész a Hortobágyon már tiltott rész lenne. Jól tele lett a cipőnk mindenféle növényi dologgal, mire beértünk Érábrányba. Valamitől mindig érezhető, hogy inkább román vagy magyar faluba érünk. Ez vegyesnek tűnt. Kicsit bementünk a falu egyik utcájába. Itt nagyon vegyes házakat láttunk. Sok kis parasztházszerű házikó, és nagyobb, újabb építésű félig kész ház volt. A főút mellett volt a kocsma és a bolt. Beültünk egy sörre a kocsmába. Itt a tulaj nem igazán akart először magyarul beszélni, de később aztán mégis csak megszólalt. A szomszéd asztalnál románok ültek. Eleinte nem igazán vettek rólunk tudomást, de aztán végül az egyik megkérdezte, honnan, hova. Mondtuk hatalmas román nyelvtudásunkkal . 🙂 Nem igazán hitte el. Kihívta a kocsmárost, aki mondta, hogy tényleg ezt mondtuk, hogy Budapestről gyalogolunk. Mivel nem tudtuk Sepsiszentgyörgy nevét románul, illetve ahogy mi próbáltuk kiejteni, azt nem értették, ezért végcélként végül Brassót mondtunk. Innen átmentünk a boltba. Itt Gergő szóba elegyedett egy férfival. Ő beszélt magyarul. Mondta, hogy sokat járt nálunk. Ők is erdőkben aludtak. Különösen sokat aludtak az Örs vezér tér környékén levő erdőkben. (Valahol, azt hisszük, az Éles sarok környékén.) Így spórolták meg a lakbért. Egyébként innen a környékből nagyon sokan dolgoznak Magyarországon és Németországban, de Ausztriában és Spanyolországban is. Mindenhol kérdezünk a rendszerről, a régi és a mostani életről. Egyértelműen azt kell, hogy mondjam, jobban szerették a Ceausescu-féle rendszert. Azt mondják, hogy bár félniük kellett néha, de jól tudták kezelni. Volt munka és minden, ami kellett. Nem mentek el a fiatalok, és összetartás volt, és volt közösség is. De a lényeg szerintük a megélhetés, és az biztos volt. Igaz, hogy luxus nem volt, de ami igazán kellett, az igen. Érdekes, hogy nekünk az a képünk van, hogy itt aztán nagyon rossz volt az élet. Nem igazán ezt mondják itt. Még magyarnak se volt annyira rossz lenni, ahogy halljuk. Ezt nem csak ez a pasi mondja, hanem amerre eddig jártunk, mindenki.
Innen kezdve már egy kellemetlenebb szakasz következett, bár nagyon szép. Nem jó a főúton haladni így. Nagyon sok autó jön-megy. És itt a közlekedési morál se semmi. Úgy előznek, hogy nem figyelnek arra, hogy mi is ott vagyunk az úton. Látnak, de tojnak rá, már bocsánat. Száguldoznak. Jó fárasztó ez az állandó figyelem és hangzavar.
Beértünk a következő faluba (Margine – Széltalló). Itt aztán leültünk egy padra, ahol nekidőltem a támlának, és ezzel együtt egy darázsnak vagy méhecskének. Pont a hátam közepén, a gerincem vonalában csípett meg. Nem mondom, hogy kellemes érzés volt. Ráadásul a hátizsák is pont odaér. Gergő hős bátran kiszedte a fullánkot. Kicsit ücsörögtünk még, hogy ne közvetlenül vegyem rá a zsákot, majd elindultunk. Nem is volt vészes, azt hittem, rosszabb lesz. Viszonylag hamar elmúlt a fájdalom. Ez a falu össze van nőve a következővel (Satu Barbă – Újbártfalva). Itt találtunk egy lugasos kis kocsmát. Ide be is ültünk. Egy nő beszélt csak magyarul, de ő is elég rosszul, ráadásul részeg is volt, nem kicsit. A kocsma éppen nem volt nyitva, így felhívta a tulajt. Aki nemsokára meg is jelent. Ittunk egy sört. A nő kártyázott két fiúval és egy pasival. Eldicsekedett, hogy 44 éves, és nem látszik rajta (ez azért túlzás, mert nagyon szét volt esve), és hogy nagyváradi. Nem dolgozik semmit, mert ide jött férjhez. Dolgozzon a pasi – mondta. Ő az anyósával van otthon. Hát inkább úgy tűnt, a kocsmában tölti az ideje nagy részét. A két srác közül az egyik olyan 10 év körüli lehetett, hatalmas öntudattal. Cigizett és ivott is. Senki nem beszél magyarul állítólag a faluban, csak ez a nő és még talán ketten valamennyire. Jófejek voltak velünk, bár nem értettük egymást teljesen. A csaj ragaszkodott hozzá, hogy telefonszámot cseréljünk. Így is lett, majd útnak indultunk.
Útközben találkoztunk egy férfival, aki szintén román volt. Ő is kérdezte, hogy hova megyünk. Ő stoppolt éppen. Mondtam, és azt is valahogy elmutogattam, hogy honnan, és hogy gyalog. Erre vicces módon három keresztet vetett. Gondolom azt gondolta, hogy nemnormálisakkal találkozott. Nevetett, és jó utat kívánt. Nem sokkal utána felvették, és gondolom elmondta a sofőrnek, hogy kik vagyunk, és mi járatban, mert nagy dudálással és kiabálással, integetéssel haladtak el mellettünk. Egy idő után megálltunk egy parkolónál. Azt hiszem, ezt a pihenőt inkább vécének használják, így nem is maradtunk, csak egy pillanatra, éppen csak szusszanni egyet.
Továbbhaladva megláttuk Dolyapusztát. Fura ez az élmény. Tényleg azonnal lehet érezni, ha magyar faluba érünk. Eredetileg azt gondoltuk, ez csak egy pár házas kis puszta lesz. De nem az volt. Beérve a faluba azonnal egy szép, magyar feliratú keresztet láttunk meg. Majd egy nagyon szép faragottat is, szintén magyar felirattal. Egyébként a falu neve is ki volt írva magyarul, így már tapasztalatból is sejtettük, hogy itt lesznek magyarok. Nemhogy vannak, ez színtiszta magyar falu! Betértünk a boltba, ahol eleve magyarul köszönt a hölgy. Jó hosszan beszélgettünk. Kiderült, hogy tudunk itt aludni, a kultúrház udvarán. Ebbe belenyugodva sörözni és beszélgetni kezdtünk a helyiekkel. Mondanom sem kell, itt ragadtunk. Végül nem az udvaron, hanem egy kedves család házában, egyik szobájukban kaptunk szállást. Most éppen disznóölésre készülnek, és nem engednek minket tovább.
De visszatérve a kis kocsmához. … Odagyűlt a falu népe. Kiderült, hogy idetelepült 1907-ben 8 család Mezőkövesdről. Ők alapították a falut. Itt mindenki ismer mindenkit, sőt valamilyen fokon rokonok is. Bár állításuk szerint nincs közösségi élet (merthogy nincsenek programok), szeretnék én ilyen nem közösségi létben élni! Itt mindenki segít mindenkinek. Közösen végeznek egy csomó mindent, és meg is osztanak mindent. Nagyon jó itt lenni. A család, ahol most vagyunk, egy asszonyból és egy fiúból áll, ők élnek itt ebben a házban. De van egy lány is, akinek családja van már Szentjobbon. Ők jönnek ma. És van tata, aki szállásadónőnk édesapja. Ő 91 éves, és a falu másik végén lakik. Tegnap, amikor idekeveredtünk, éppen itt volt egy másik férfi. Ő segített előkészíteni a disznóvágáshoz a dolgokat. Hosszan mesélt az életéről. Bányász volt. 7 évig ólombányában dolgozott valahol az ország másik felében, majd itt a környéken szénbányában. Azt mondja, ez a demokrácia tönkretett mindent. Megszüntettek itt mindent. Nincs munka, nincs élet, csak egymásra számíthatnak. Mindenki elmegy. Főleg a fiatalok. Ő is egyedül él. Látszott, hogy nagyon jóban van a két család. Vendéglátónk fia egyébként a kocsmától, ahol összeismerkedtünk, talicskával szállítmányozta ide haza a hátizsákomat, mert nem engedte, hogy vigyem. Édes egy ember. Horgász, vadász, és bejárta már Magyarországot és Romániát. Mindenfélét dolgozott. Van itt egy félig kész autópálya (ennek egyik, negyedig kész hídját láttuk is), azon például nagyon sokat „melózott”. Azt mondja, hiába, de legalább ott kifizették. Most itt, az olajcégnél dolgozik. Itt egyébként nagyon sok olajkút van. Erről szerintem nem is igazán tudunk, mennyi olaj van itt. Mi legalábbis nem tudtunk erről semmit. Állítólag nagyon sok, és termelik is kifelé rendesen. Azt mondják, süllyed is a föld. Épp itt nem, mert valami olyan medencében vannak, ahol szén van és nem olaj. Sokáig ezt a dolgot – mármint hogy itt pont nincs olaj – szerencsétlenségnek tartották. Amióta azonban tudják, hogy emiatt ez a terület nem süllyed, jónak tartják ezt is. Egyébként úgy került ide ez a nyolc család, hogy szekérrel jöttek idáig. Ígértek nekik valamit arról, hogy itt nagyon jó a föld, és sok víz is van. Állítólag egy gazdag családé volt ez a terület eredetileg. Akik a kutakat feltöltötték vízzel, hogy amikor megérkeznek az új vevők, legyen bennük víz. Ez a víz azonban – mily meglepő – elég hamar elfogyott. Mivel az ígéretek egyike se vált be (állítólag a föld sem valami jó minőségű itt), így egymásra számítva kezdték az új életet. Mindent ők alapoztak meg. A falu eredetileg kicsit arrébb volt, de évek alatt nőtt, és idébb is költözött . A Ceausescu-éra alatt építettek templomot. Erre nagyon büszkék, mert nem igazán lehetett ilyesmit akkoriban csinálni. De ők megvédték. Állítólag a fiatalok felültek a falra, és azt mondták, hogy csak velük együtt dózerolhatják el. Ezt az egyik pasi mesélte, aki maga is részese volt a történteknek. Volt itt akkoriban egy pap, akit jó sokszor elvittek, megvertek, de kitartott jó hosszan. Egyszer aztán már nem bírta, és visszament Németországba, mert onnan származott. A falu csak azért is összefogott és felépítették ezt a templomot. Meg is becsülik, az látszik. Még a kocsmában megismerkedtünk a juhásszal is. Ő is járt Magyarországon dolgozni, de visszajött, és el nem menne innen! Kiderült, hogy 5 éve volt itt utoljára farkas. Ebből arra következtettünk, hogy ez előtte rendszeres lehetett. Ezt az utolsót befogták valami hurokkal, és szétverték a fejét. Úgy mesélte, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Azt mondja, ha jön a farkas, akkor először megöl egy csomó birkát, tök fölöslegesen, kiszedi a belüket, de szinte nem is eszik belőle. Csak gyilkol. Amikor már megölt egy csomót, akkor megöl még egyet, amit meg is eszik. Állítólag a hegyekből jönnek le, és többnyire 4-5 állat jár együtt. Nem fél tőlük, de a kutya igen. Ő csak a kutyát félti, mert ő a legjobb barátja. Össze is vannak nőve. Nagyon édes állat, de nem biztos, hogy szeretnék vele „munka közben” találkozni, ha nincs ott a gazdája.
Beszélgettünk még helyi fiatalokkal is. Ők se szeretnének innen elmenni, de munka nem igazán van. Fociznak, de csak kedvtelésből. A mi házigazdánk a kapus. Nagyon jó itt lenni, nagyon kedvesek. De mint sejtettem, nem lesz könnyű innen kezdve az út. Úgy értem, haladni nem lesz egyszerű. Innen például most határozottan nem engednek tovább minket. Gergő – úgy tűnik – disznót fog ölni. Legalábbis bevonják a dologba, az tuti. Tegnap estéhez tartozik még, hogy nem tudtam megértetni már megint, hogy nem eszem húst. Bizonygatták, hogy a krumplilevesben nincs hús, ennem kell belőle. Valóban nem hús volt benne, hanem füstöltszalonna-bőr. Ez nem hús! Ettem belőle persze egy kicsit. Éjszaka égett is a gyomrom. Reggelire pedig halat kaptam. Az aztán isteni finom volt! A srác horgászik, így a valamelyik fogásból lefagyasztott halat kaptam meg. Mivel tegnap mondtam, hogy szeretem, reggelre kiengedtek egy darabot, és olajban megsütötték nekem. Ebből Gergőnek kellett kóstolót fogyasztani. Ezt meg ő nem eszi egyébként. Szóval vicces egy pár lehetünk nekik. De nem csinálnak ebből gondot, enni és inni kell!
Na, megyek disznótort előkészíteni :). Hogy mikor tudunk innen elindulni, azt nem tudom, de jó ez így! Valahol tudtam ezt, hogy így lesz. És még nem vagyunk Székelyföldön, sőt még igazán Erdélyben sem! Gergőnek ez szerintem új, és nagyon élvezi. Én meg azt is, hogy ő. Nekem egy csomó minden nem új, de ő rácsodálkozik még sok mindenre. Úgyhogy azt hiszem, lassabban fogunk még inkább haladni, mint eddig.
