Zovány, Bürgezd, Szilágysomlyó
Érdekes éjszakám volt. Valamiért 5 óra körül felébredtem, és nem tudtam elaludni. Nagyon mély filozofikus állapotba kerültem ettől . 🙂 Azon gondolkoztam, miért is az elkülönülés felé fejlődtünk. Minden ember ember. Mégis elkülönülünk egymástól. Megkülönböztetjük magunkat a másiktól. Persze meg is kell, de szerintem nem így, ahogy tesszük. Mindenkinek meg kéne ismernie a másikat. Ahogy így haladunk előre, mindenhol sok-sok emberrel találkozva, kicsit olyan, mintha mindenkiben magamnak egy részét látnám. Mindenki a „testvérem”, és mindenki én is vagyok, ahogy ők is én. Olyan szép ez. Beszélhetünk akármilyen nyelvet, nincs köztünk különbség. Milyen más világot is építhetnénk. Mennyi mindenre használhatnánk a képességeinket, ha nem az elkülönülésre, a megkülönböztetésre, a leválasztásra használnánk. Milyen jó társadalmakat építhetnénk! Olyat, amilyenről ezzel a jóemberrel is beszélgettem tegnap. Jó lenne, ha mindenki elindulna (képletesen is, de akár valóságosan is), kilépne a saját világából, megismerné a másikat. Az a fura, hogy tulajdonképpen nem látna mást meg, csak saját magát. Saját elkülönülését, saját anyagi vágyait, saját békére, szeretetre való vágyását stb. Ugyanolyanok vagyunk. És ez szép is, de szembesülés is. Nehéz ezt leírni, és nem is tudom jól. Mindenesetre én boldog vagyok, hogy itt vagyok, és belevágtunk ebbe a dologba. Azt hiszem, úgy tudnám valahogy mégiscsak megfogalmazni, hogy az emberiség betegségével van dolgunk, amikor az önzés, az anyagi javak hajhászása,és a többi – az egyes emberben megjelenő – tünetekkel találkozunk. Vagyis így mindannyian ugyanazokkal a betegségekkel küzdünk, csak más-más megnyilvánulásban. Illetve a magunk tüneteit nem látjuk, vagy inkább nem akarjuk észrevenni. De ugyanez van a bennünk lévő jó dolgokkal is. (Csak néha inkább fordítva, vagyis azt inkább magunkban vesszük észre, nem annyira a másikban ! 🙂 )
Ahogy haladunk előre, folyton az az érzésem van, mintha egy nagy “massza” lennénk, egy nagy egész valami, és minden egyes ember ennek az egész valaminek egy sejtje. Ahogy én is. Amikor találkozunk valakivel, egy másik, ugyanolyan sejttel találkozom, mint én vagyok. Ugyanazokkal a dolgokkal küzdünk, ugyanazokra vágyunk, ugyanazt szeretnénk, és szeretjük. Mindenki a boldogságot keresi. Csak nem vesszük észre, hogy az ott van. Keressük, és a kereséstől nem látjuk. Ráadásul külső dolgokban keressük, valamiben vagy valakiben (konkrétan) akarjuk megtalálni. És persze idegesek leszünk, ha nem sikerül. És újból keressük valakiben vagy valamiben. …
Sajnos nagyon nehéz ezt megfogalmazni. Vannak érzések és élmények, amik nem leírhatóak, csak megélhetőek, de ezt is írtam már. Többedszerre van az az élményem, hogy valamit éreztem és talán tudtam is már, de most valahogy mélyebben, sokkal mélyebben élem át és meg, és értem meg. Azt is tudom, hogy ez távol van még a valódi megértéstől, de erre sincsenek jó szavak. Na, hagyjuk is.
Szokásos reggeli pakolás. Előtte még elmeséltem Gergőnek ezt a hajnali élményt. Azt mondja, ő is érez valami hasonlót.
Pakolás közben valami nagyon fura történt. Én még ilyet nem éltem meg. Leültem valamit csinálni arra a fehér és ezüstszínű alátétre, amit a matrac alá szoktunk tenni. És egyszer csak valami kopogást éreztem és hallottam. Eső nem lehetett, de olyan volt. Szárnyas-hangya eső. Csak úgy hullottak rám. Ráadásul párosával. Nem tudom, mi lehetett velük. Gergő szerint a fényes fehér felület valamiért vonzotta őket. Pár pillanat alatt szinte feketévé vált az alátét. Megdöbbentő volt, és elég félelmetes. Persze gyorsan felpattantam, és összetekertük a vonzást okozó izét. El is tűntek, illetve jóval kevesebb, de még röpködött kicsit körülöttünk.
Elég borús lett közben az idő, de ez most kimondottan jó volt, mert az utóbbi napokban nagyon meleg volt már, és ez a haladásnál nem valami jó. Különösen, hogy itt szinte mindenhol a betonúton kell gyalogolnunk.
Beértünk Zoványra. Ez a falu kb. 3 km-re volt attól a helytől, ahol aludtunk. Itt mindenki magyar. Meg is állítottak minket jó sokszor beszélgetni. Szokásos csodálkozás. Három néni pedig kicsit mesélt arról, hogy nehéz nekik itt, mert egyáltalán nem beszélnek románul, és az ügyintézés így elég nehézkes. Mivel itt mindenki magyar, nincs kitől tanulni a románt, és amit tudnak, azt is elfelejtik. A fiatalok elmennek a faluból lassacskán. Sok ház üres. Van, aki visszajön, de akkor is kijárnak “Magyarba” vagy “Németbe”. Sokan költöztek Nagyváradra innen.
Javasoltak egy pékséget, hogy ott vegyünk kaját magunknak. Érdekes, hogy itt minden péksüteményt zacskóznak. De a kenyeret is. Mindegyik feliratos nejlonzacskóban van, egyesével csomagolva. De még itt a pékségben is. Emlékeztem erre, de azt hittem, csak a szállítás miatt van így. De nem. Gergő evett egy túrós valamit. Jó tömény volt. Majd úgy döntöttünk, iszunk egy kávét a helyi kocsmában. Ezek mindig jó alkalmak a beszélgetésre. Így is lett. És megint nem csalódtunk. A kocsmáros pasi azonnal érdeklődött, hogy mi járatban vagyunk. Persze nagy csodálkozást keltettünk itt is. Azonnal odaültek hozzánk többen is, és ismét egy jó beszélgetés kerekedett. Nagyon helyesek voltak ők is. Nem is lehet ezt se igazán leírni. Mindig okozunk valami meglepődést, de utána perceken belül már egy nagy és elég mély beszélgetésben vagyunk. Egyrészt a helyi dolgokról, de világlátásról, családról és mindenről. Persze kupaktanács alakul arról is, hogy merre érdemes menni. Volt itt egy férfi, aki a szomszéd faluból (Bürgezd) nősült ide. Mi is arra felé kellett, hogy menjünk. Komplett térképet rajzolt az erdei útról, ami oda vezet. Mondta, hogy mivel esőre áll, és megázhatunk, az ő anyukája ott él a falu 68-as számú házában, ha úgy alakul, menjünk be hozzá. Ott akár alhatunk is. Még hosszan beszélgettünk az itteni életről és tényleg mindenféléről. Anyu alzheimerje is szóba került. A férfi felesége Németben (ezt így mondják mindig itt, ezért is írom így) idős emberekre vigyáz. Csakúgy, mint nálunk, náluk is gyakori ez. Az, hogy külföldre mennek más szüleire vigyázni. Erről is váltottunk néhány szót, hogy ez bizony régen nem így volt. Végül nagy nehezen utunkra engedtek, természetesen azzal a feltétellel, hogy visszafelé benézünk, és mesélünk.
A térkép alapján elindultunk a templom felé. Majd annak megnézése után ráfordultunk az erdei útra. Hihetetlenül gyönyörű ez a táj. Igaz, ez már egyáltalán nem az alföld! Jó nagy dombok vannak. Le és föl. De álomszép. A falu szélén megtaláltuk a Mária út jelzését. Gondoltuk, innen végre végleg letérhetünk majd a betonútról, és követhetjük a jelzést, ami állítólag végigvisz Marosvásárhelyig. Erdőn és mezőn. Bürgezdre érve úgy döntöttünk, hogy bár nem esett akkor még, mindenképpen megkeressük a mamát a 68-as számú házban. Jó nagy lejtő vitt le a templomhoz, amitől nem messze lakott. A templomnál most először volt egy kis negatív élményünk. Egy kissé részeg munkásember átkiabálva a templom kerítésén a szomszédból nem éppen kedvesen rám parancsolt, hogy menjek oda hozzá. Szerinte illene a lelkésszel beszélni, ha bemegyünk a kerten keresztül a templomhoz. Mondtam, hogy nyitva volt a kertkapu. Erre tovább kiabált. Kérdezte honnan vagyunk. Amikor mondtuk, nevetett. Úgy döntöttünk, nem szállunk semmilyen vitába vele. Gergővel még eljátszottuk a kertben lévő almafával Ádám és Éva alma leszakítós jelenetét. Jót nevettünk. Olyan jók ezek! Majd továbbmentünk megkeresni a nénit. Sajnos nem volt éppen otthon. Így aztán visszafordultunk, és elindultunk a következő szakasz irányába. Amikor a templomhoz értünk, már jóval barátságosabbak lettek az ott dolgozók. Az egyik kimondottan jó fej volt. Kicsit szerintem bántotta őket a társuk előbbi viselkedése.
A faluba befelé már egyszer találkoztunk egy idős asszonnyal. Nagyon csodálkozott, hogy miért szántuk rá magunkat ekkora útra. Most visszafelé egy kis padon ült egy másik asszony háza előtt. Beszélgettek. Már ezzel az asszonnyal is váltottunk néhány szót odafelé is. Most aztán megállítottak minket, és a kicsit fiatalabb meghívott ott a padon egy kávéra. Azért nem hívott beljebb, mert a kutya nagyon barátságtalan és ugat, a férje pedig beteg. Így itt a kispadon beszélgettünk. Az idősebb asszony nagyon aggódott értünk. Próbált rábeszélni, hogy hagyjuk az egészet most már a csudába. Jó, hogy eddig így volt, de ne legyünk bolondabbak. Megfájdul majd a lábam. Ő majd azt mondja mindenkinek, hogy voltunk már ott, ahova indultunk. Üljünk ott nyugodtan addig, amíg nem végeznénk! 🙂 Hihetetlenül édes volt, szorongatta a kezem. Mondtam neki, hogy ne aggódjon, és ha ez megnyugtatja, imádkozzon inkább értünk. (Mert persze kiderült, hogy ő nagyon vallásos és templomba járó.) Ebben valahogy megnyugodott kicsit. Jó hosszan ültünk és beszélgettünk itt is. A másik asszony is nagyon kedves volt. Ő egy kicsit jobban értette, hogy mi a helyzet. Az idős néni féltős nagyon, mondta. Próbáltam mondani még neki, hogy ezekért a pillanatokért megyünk. Ez egyébként tényleg nagyon így van. Olyan ez, mint egy csoda, egy szép álom. Mész, haladsz egy úton, és ilyen csodás édes asszonyokkal ülsz egyszer csak több száz kilométer után egy kispadon. Kávézol és aggódnak érted, hatalmas szeretettel. Szorongatják a kezed, és nem akarnak szinte továbbengedni. Megosztják az életük eseményeit. Mély bölcsességek hangzanak el az életről, emberekről, munkáról, családról, szeretetről, kapcsolatokról, öregedésről, Istenről és mindenféléről. Olyanok, amiket nem lehet könyvből megtanulni, csak megélni. Mi ez, ha nem ajándék és csoda, csoda, csoda és csoda?!
Innen is jó sokára tudtunk persze útnak indulni csak. De ezekért a pillanatokért, megélésekért megyünk tulajdonképpen!
A faluban egészen jól volt jelölve az út. Már-már azt hittük, ez így is marad. De nem! Ez a jó jelölés egészen a falut követő első elágazásig volt ennyire részletes és következetes. (Addig minden 3. oszlopon volt jelzés.) Ahogy azonban kiértünk a faluból, egyre elnagyoltabb lett. Az egyik olyan kereszteződésnél, ahol valóban fontos lett volna tudni, merre, sehol nem láttunk már jelzést. Ilyenkor Gergő is, és én is elindulunk egy-egy irányba, hátha lesz valahol mégiscsak később valami. De nem volt. Így aztán döntöttünk, merre. Tévedtünk. Jól visszavitt minket a betonútra. De ez egy nagyon, de nagyon forgalmas út. Megpróbáltunk először mellette haladni az egyik oldalon. Hatalmas dzsindzsába keveredtünk. Majd Gergő talált a másik oldalon egy párhuzamos kis utat. Na, ez meg elvitt minket jó magasra, ahonnan nem tudtunk az útra már visszamenni. Jó nagyot kellett kerülni, és itt is jó nagy dzsindzsa volt. Közben elkezdett esni az eső is. Most először kellett elővenni a zsákokra az esővédőt. Persze én rövid gatyában és ujjatlan pólóban. Felvettem a fekete hosszú ujjú pólóm, amit azonnal szét is szakított egy jó hosszú szederinda. Jól fel is sértette a kezem. A lábunk és a fotóstáskán lévő kendőm persze tele bogánccsal. Megszültük a döntést, hogy akármilyen rossz is az út mentén menni, most már ott fogunk haladni. Jól feketedett az ég is, és egyre jobban esett is.
Végre aztán beértünk Szilágysomlyóra. Itt egy autósbolt előtt megálltunk, mert ekkora már szakadt az eső, és nagyon hideg is lett. Jött két férfi. Mondták, hogy kicsit odébb van az állomás és a központ, ott tudunk valahova beülni csak. Ekkorra már ömlött az eső. Megvitatták a dolgot, majd úgy döntöttek, innen autóval bevisznek minket a városba, mert azért még hosszabb lenne az út, és valószínűleg szétfagynánk és szétáznánk. A tervünk egyébként az volt, hogy a város túloldalán lévő kempingben szállunk majd meg. Végül az egyik férfi beültetett minket az autóba és beszállítmányozott az állomásra. Itt úgy döntöttünk, beülünk a helyi étterembe és eszünk végre valami rendeset, és kicsit átmelegszünk, és döntünk, mi légyen tovább. Így is lett. Vacsiztunk. Ekkor már 7 óra körül lehetett és nagyon szakadt. Mondtam Gergőnek, hogy mi lenne, ha keresnénk valami rendes szobát, mert sátrat verni így elég nehéz lesz. Kiderítettük, hogy van két szálló is itt a városban. Az étteremben egyébként elég érdekes lett a hangulat attól, hogy hát hogy is mondjam, nem éppen túl tisztán-illatosan és elég ázottan megjelentünk. Ez lehet itt a helyi elit találkozó- és vacsorázóhelye. Elég furán néztek ránk. A vendéglő egyébként nálunk Pesten a helyi középszintet sem érné el, de itt valószínűleg mindenki számára a helyi sok csillagos hely. Mi pedig hát nem éppen illettünk ázottan, koszosan a képbe. Egyébként szinte csak román ember ült bent. A felszolgálónő először még elég morcos volt velünk. De mi nagyon kedvesek voltunk hozzá, és így hamar megbarátkozott velünk. Szerencsére ő magyar volt. Amikor látta, hogy egyáltalán nem értjük az étlapot, rájött, hogy Magyarból jöttünk. A végén már kimondottan kedvessé vált, és tőle tudtuk meg, hogy hol vannak szálláshelyek. Itt az étteremben még Gergővel beszélgettünk arról, hogy milyen fura is ez. Semmit nem tudunk egymásról gyakran, és mégis ítélkezünk, hogy ki és mi lehet valaki. Vonatkozott ez persze az ott ülőkre is, de ránk is. Bennünk is volt egy ítélet arról, hogy ők ítélkeznek, és hogy milyenek. Ezen jót nevettünk, mármint magunkon. És azonnal sokkal másképp kezdtük nézni a helyzetet. Hányszor, de hányszor vagyunk mi is így. Bejön valaki valahova, és fogalmunk sincs, ki és honnan jött, miért van úgy öltözve, mi történt, történik vele. Jó ez a néha nem is akármilyen koszosság, ázottság, bogáncsosság! Felszínre hoz dolgokat. A másokból kiváltott reakciók pedig szembesítenek minket magunkkal és emberi dolgainkkal. A reggeli gondolataimmal ez nagyon is adekvát helyzet volt.
Vacsi után útnak indultunk a szakadó esőben. Megtaláltuk az említett egyik szállást. Annyira elképesztő árat mondtak, hogy eső ide vagy oda, nekiindultunk a központba megnézni a másikat. És milyen jól tettük. Ez egy kis szálloda. Kevesebbet kell itt fizetni, mint Margittán, és ahhoz képest is, de úgy egyébként is, elég luxuskörülmények vannak. Van rendes ágy, kád, szép és kellemes berendezés, tévé, rendes meleg víz. Szóval ez most nagyon jó. Betértünk még a szállóhoz tartozó kis étterembe inni egy sört, és pár szót váltottunk a nénivel, aki a tulaj mamája. Kedves, de itt fizetővendégek vagyunk, úgy, mint bárki. Jó fáradtak voltunk, de még kimostam a dolgokat, és megnéztem a tévében valami filmet. Fogalmam sincs, igazán miről szólt, valami kémes marhaság, de jól esett bambulni. Gergő játszott valamit a gépen. Azt gondolná az ember, hogy végre ágy, és jól alszom majd. De nem. Valamiért most először fájt a lábam és jó sokat forgolódtam. De azért jó volt így is, és jó, hogy nem kellett esőben sátrat verni és bontani. Most éppen nem esik, de nem tudjuk, milyen idő lesz. Bár az előrejelzés szerint nem lesz eső, a helyiek szerint igen. Majd meglátjuk. Nemsokára elmegyünk reggelizni valamit, és lehet, hogy úgy döntünk, maradunk még egy napot pihenni kicsit.
Most vagyunk egyébként kb. fele úton. Ma van pontosan 4 hete, hogy elindultunk. Milyen érdekes ez. És milyen távoli minden. De még a két nappal ezelőtt is. Akkor még Dolyán voltunk. Olyan, mintha ezer év telt volna el az óta is. És mi minden történt csak azóta is, hogy tegnap reggel még a Zovány előtti réten potyogtak rám a szárnyas-hangyák … és mi vár még ránk?!
