Alsóegregy után, Hídalmás
Hát, egy nagyon érdekes napon vagyunk, vagyok túl.
Miután abbahagytam az írást, és elkezdtünk pakolni, a szomszéd domb oldalában megjelentek a tegnapi cigányok. Azok, akikkel utoljára találkoztunk, és valljuk be, akik miatt intenzív tempóra kapcsolva, még távolabb akartunk kerülni innen. De ugye, jött a “kutya”. Azt hiszem, sok mindenért lehet hálás az ember, de én most ennek a kutyának voltam az, de nagyon. Ott álltam a dombon, és néztem ezeket az embereket, ahogy végzik mindennapos munkájukat. Átnéztek és intettek nekünk, és persze eszükbe sem jutott bántani minket. Szégyelltem, és nem is akármennyire magam. Ekkor már tudtam, és ezt jól meg is beszéltük Gergővel, hogy a kutya segítség volt nekünk, hogy ne menjünk tovább. Álljunk meg, és nézzünk szembe félelmeinkkel. Vagy felfoghatjuk úgy is – Gergő szerint -, hogy ez az erdő bölcsessége volt. Mindegy is. Csodálatos szimbólum! Út, cigányok, félelem, kutya, megállás, visszafordulás, domb szemben, szembenézés, szembesülés… Életem egyik meghatározó pontja ez, azt hiszem!
Persze ez nem azt jelenti, hogy ne kéne jelen lennie valamiféle normális félelemnek, illetve realitásnak.
Innen kezdve persze az út jelentős részén ez ment bennem. Persze összekapcsolva az előző napi, kevélységhez tartozó gondolataimmal. Rájöttem, hogy az ítélet, ítélkezés nagyon erősen kapcsolódik ide. Igenis volt bennem egy ítélet velük kapcsolatban. És ez most jó kis „próbatétel” elé került. Persze ennek kapcsán elkezdtem megnézni, mitől is féltem igazán. Mert hát ugye itt összekapcsolódik a félelem és az ítélet. Arra jutottam, hogy akkor jelenik meg bennem ez az érzés, ha valamifajta általam alacsonyabb rendűnek tartott – de ez nem tudatos bennem – világgal találkozom. Az alacsonyabb rendűn itt az ösztönvilágot értem. Ez így önmagában nem zavarna, de ehhez jön az, ha nem tudok “vele” kommunikálni. Nem tudom uralni a helyzetet, mert nem tudom elmagyarázni, hogy mit akarok, ki vagyok, mik a szándékaim. Ezért elkezdek szorongani ilyenkor. Ezért féltem a kutyáktól és a román cigányoktól. A magyaroktól egyáltalán nem félek. De azt is be kell látni, hogy a román cigányok nagyon mások. Ez most nem ítélet, de tény. Maga a román nép is sokkal nomádabb, egyszerűbb, mint mi, és a hozzá tartozó cigány társadalom ennél jelentősen “lejjebb” van. Ezzel kapcsolatban tuti van bennem egy ítélet is. Ez a baj. Nem a tény, hanem a hozzá kapcsolódó ítélet. De, ami a nagyobb problémát okozza, az a félelem, ami ehhez, és a “nem tudom elmagyarázni és így uralni” a dologban is van. (Ugye itt visszaköszön a határ utáni kommunikációs dolog is. A beszéd fontosságáról és annak tartalmáról szóló meglátásom. Itt most egy még mélyebb szinten szembesültem ezzel.)
Érdekes, hogy mindaz, amitől egyébként félek, a részem, és ezt tudom is. Részem az ösztönvilág, részem a nomád egyszerűség, részem mindaz, amivel itt és most szembesülök. És kinyitva ezt a dolgot, része ez mindannyiunknak, része ez magyarságunknak is. Itt is magyarok élnek, és Budapesten, a nyugati országrészben is, és közte is. Mindegyik részünk. Igaz, a vágyak a nyugati világ felé visznek minket, és ezzel tagadunk is valamit, ami pedig bennünk van, és nagyon is fontos. Nehéz ezeket a dolgokat szavakba önteni. Az biztos, hogy ahogy meg kell állni és egyénileg is szembenézni az ítéleteinkkel, félelmeinkkel, az jó lenne, ha megtennénk nagyobban is, egy másik emberrel kapcsolatban is, és még nagyobban nemzetek, csoportok, és még nagyobban is, világ szinten, népek szintjén, sőt az egész világgal kapcsolatban, aminek részei vagyunk. Ezek az emberek, akiktől valahol mélyen félek – és ezt a félelmet most meg kellett látnom valóban – ugyanúgy emberek és részei annak az emberiségnek, aminek én is. Sejtjei ugyanannak a testnek. És mégis tartok tőlük. Persze mint az előbb is már írtam, nem tőlük tartok, hanem jelen van bennem a félelem. Jelen van bennem egy gondolat. Egy valahol mélyen berögződött érzés és gondolat, ami ilyenkor elkezd működni, hatni. Mint egy kisördög mozgat. Ez nem a szív, hanem az elme hangja. Milyen csodálatos ez már! Nemrég éltem át ezt az az azonosságdolgot, és nem kell hozzá sok idő, kiderül, hogy ott mélyen még mindig ott van ez a valami! Azt hiszem, sok mindent nem lehet rejtegetni túl sokáig. Jön a szembesülés, és vagy szembenéz az ember vele, vagy még elrejti egy darabig maga elől is. Azt hiszem, azért inkább ezt szoktuk csinálni. Ezt a rejtegetést. De valahogy ez az út ezt nem hagyja. Azt hiszem számítottam is erre. Gyors menet ez most, ilyen szempontból. Nem hagy lefedni dolgokat. Persze el lehetne menni mellette, és vihetném a dolgokat tovább, de ha már így van, nem akarom! Jó kis elme játékaim vannak! Hogy egy régi barátnőm (Melitta, akiről már volt szó) szavaival éljek: nini a kígyó!
Még tartogatott ez a nap egy-két ilyesmit! Haladtunk előre, miközben még mindig ott volt bennem egyfajta szorongás, hogy olyan lesz ez az út innentől, hogy állandóan figyelni kell a kutyákra, az emberekre. (Ez persze egy újabb gyönyörű játéka az elmének, amikor kivetíti a félelmeket a jövőbe. És ettől szorong az ember. Hogy mi lesz? Mi jön? Mi történhet…majd?) Ez ment bennem, meg amiket írtam eddig. Jó hosszan így volt ez. Közben néha elvesztettük a jelzést, majd különváltunk és kerestük. Jó volt ez is, mert így néha jó sokáig teljesen egyedül mentem. És közben figyeltem magam és a félelmeim. Nagyon vicces is tud lenni ez az egész, mert, jó, hogy az ember figyel erre, de közben nem lát semmit a világból. A félelem, egy-egy gondolat, ami megy bennünk, a magunkban levés elzár mindentől. Ennek kapcsán az is eszembe jutott, hogy van, aki folyton ebben van. Nekem ez most egy fontos állomás volt, és nem szoktam így lenni túl gyakran, hogy ennyire mélyen kell átmenjek valamin, de sokan folyton a valamitől való félelemben élnek. Ennek a meglátása egyébként most sokat segített nekem is abban, hogy még jobban megértsem őket is. A szorongás nagyon erős valami, és ha az ember nem néz szembe vele, nem is múlik el. Újra és újra megjelenik. Amit az elején írtam, és ez is, amiket most írok, már a szembenézés, a megoldás eredménye. De amíg rá nem jöttem, át kellett menni sok mindenen magamban. Általában pedig pont ezt a szembenézést nem tesszük meg. Nem megyünk le a mélyére a dolognak. (Valljuk be félünk ettől nagyon.) Majdnem mindig azonnal keresünk valami feloldást, valami “jó dolgot”, valami számunkra megnyugtatót. Így aztán elnyomjuk a mélyen meghúzódó érzéseinket, félelmeinket, a szorongásainkat, és mindeközben fenntartjuk, és tulajdonképpen dédelgetjük őket. Az biztos, hogy adnak egyfajta identitást. És ennek az elvesztése nem könnyű. Nem mondom, hogy könnyű lemondania az egónak önmagáról. Arról például, hogy én jobban tudok valamit, vagy fejlettebb vagy “tudatosabb” vagyok valakinél. Valljuk be, szeretjük, hogy okosabbak, jobbak, vagy akármibbek vagyunk. Illetve szeretjük, hogy ilyennek láthatjuk magunkat. Vagyis itt és most arról, hogy én magamat magasabbra helyeztem ezeknél a jóembereknél. És persze nemsokára jött egy jó kis önkínzás is mindemiatt, hogy fokozzam a helyzetem! 🙂
Haladtunk tehát előre, és bennem mentek ezek a dolgok. Majd egyszer csak kiértünk egy részre. Itt megállt nekem a világ egy időre. Nem tudom ezt leírni. Ez maga a szabadság!
Jöttünk egy ideje valahol, amiről nem is tudom, hogy milyen volt igazán. Szorongtam, és ment bennem ez a sok dolog. ÉS! Közben itt vagyok isten tenyerén! Ezt nem lehet leírni! Félek, miközben ilyen tájat teremt az ÉLET! Mitől félünk?! Történeteket gyártunk, amikkel azonosítjuk magunkat. Van az ÉLET, van a mindenség. Ez van! Ez van igazán! És mi mégis szorongunk, gondolkozunk, elemzünk stb. Nem merjük rábízni magunkat erre a csodára, a mindenségre! Nem tudom ezt az érzést leírni!
És ami ezután jött! Egy hatalmas rét, de tényleg hatalmas, tele gyönyörű lila virágokkal. Olyan kökörcsinhez hasonlókkal, amikről nem is lehet érteni, hogy ősszel virágoznak. De itt vannak és álomszépek! Az én agyam meg fél és szorong! Istenem!…
Az a reggeli kép, illetve az előző esti… Semmi nem volt valós, csak az agyam termelte hozzá a félelmet. A kutya nem bántott. … Reggel már ott se volt, de a tudatom mégis félt egy emlékképtől még ekkor is. … A cigányok semmit nem akartak tőlünk, de az agyunk, az ítéleteink ezt termelték. Egy gondolat csupán, ami befészkelte magát. …Kell a realitás. De az kell. A realitás! Akkor és ott, de nem ez a képzelt félelemmel teli dolog. És akkor és ott, mint már írtam. Tehát nem előre, és nem utólag.
A mező, a rét, a virágok voltak akkor és ott. Én meg az elmémben. Persze hálás vagyok ennek az egésznek, mert így megláttam, amit kellett. Ennyi az egész!
Szóval az igazi belső béke csak akkor van meg, ha az ember önmagával valóban békében van, és egészben gondolkodik. Illetve nem gondolkodik. Jelen van. De az is biztos, hogy időről időre jön a “helyzet”, a “próba”, és annak a felülvizsgálatára “kötelez” valami, hogy valóban úgy van-e. Illetve a rejtett dolgokat, amikről nem is biztos, hogy tudunk, felszínre hozza, hogy ne hazudhassunk tovább se magunknak, se senkinek. Kiderül, hogy tényleg van-e valódi ráhagyatkozás, valódi béke, valódi hit. Hogy tényleg elfogadod-e a dolgokat olyannak, amilyenek, vagy nem. Viszonyulsz-e hozzájuk, és innen, ebből a viszonyból látod-e a világot és innen cselekszel-e, vagy jelen vagy, és annak látod, ami. Ez egyébként szerintem nagyon más, mint amit az ezotéria meg a vallások, meg akár még a metafizika is tanít, illetve, amit mi hallunk belőle. Ennek a dolognak nem a velem szembejövetel a lényege, nem az elfogadás, nem a jobb legyek. A lényeg pont ez! Nem RÓLAM szól! Nem ÉN vagyok a dolog központja! NEM! És ez a kulcs. Ismét csak nem akarom azt mondani, hogy ez könnyű. Nem könnyű, mert ímé az egó (az elme), aki élni akar, és mi éppen most “intézzük” el! És félünk ettől, illetve “ő” fél. Pedig ott “mögötte”, ott vagyunk valójában. Ez az igazi “én vagyok”, a béke, a valódi ráhagyatkozás. Szereti az ego összemosni magát ezzel a valódi énnel. És tulajdonképpen, amikor “próbáról” beszélek, akkor az elme játékáról beszélek. Ő próbál felülkerekedni, ő tesz próbára. Az igazi énnek, a belső békének, vagy nevezzük bárminek, vagy bárkinek (Isten, csend stb.) nincs szüksége próbára. Van.
Haladtunk előre. És én már jóval kellemesebb állapotban voltam, mint annak előtte! Jó sokat mentünk egyben. Elértünk egy kis tóhoz. Itt horgásztak néhányan. Az út itt egy dimbes-dombos legelőkkel tarkított részen vitt át. Jó sok átfolyás volt. Gondolom, a hegyekből jön a víz. Találkoztunk csordákkal, gulyákkal, pásztorokkal. Láttunk bivalyokat hűsölni egy nagy pocsolyában. Majd elértük a falut. Lovak és szekerek mindenhol. Itt, ha patanyomot látunk, nem a lovasok, az elit, úri lovasok jutnak eszünkbe, hanem a szekerek, a munka és a közlekedés eszközeként. Persze az út itt is, mint szinte minden faluban, a cigánytelepen visz át. Fantasztikus volt, mert már egyáltalán nem volt bennem az eddig még mélyebbre húzódó félelem sem. És ez rögtön érződhetett is. Milyen érdekes! Jött a “próba”, ismét, szinte azonnal! És láttam! Láttam ezeket az embereket, olyannak, amilyenek. Láttam őket, és azt az életet, amit élnek. Láttam, amit tegnap még nem! És béke volt bennem. Köszönöm!
A faluba (Hidalmás, vagy ahogy itt mondják, Hida) beérve találtunk egy szupermarketet. Ez mindig vicces, mert mi nagyon mást értünk ezen. Itt ez valóban nem egy pici 5 vagy 10 négyzetméteres kis boltot jelent, hanem egy kicsit nagyobbat. Áruilag azonban szinte ugyanaz a mennyiség van benne, csak nagyobb területen elosztva. A tejpultokban például nincs áram, így nem is hűtenek, de van benne csipsz és keksz jó sok, jól szétpakolva, de minden áruval így van ez. (Persze vannak nagy, rendesen feltöltött áruházak, boltok is, de azok inkább a városokban. A falvakban a kicsi, mindenből van, de nem sok, és nem túl nagy választékban a jellemző.) Itt egy nő dolgozott éppen, aki beszélt magyarul. Kértünk vizet és sört, meg egy csipszet, mert más, gyorsan ehető nem volt itt. Gergő elment megkeresni azt a címet, amit a Mária úthoz kapcsolódva szállásügyben találtunk az interneten. Ez egy református közösségi ház. Én beszélgettem a csajjal. Kolozsvári nő, akinek az anyja magyar, de a papája román. Nem beszéltek otthon magyarul. Ő egyáltalán nem tanult meg. Majd – milyen az élet! – kikerült Ceglédre dolgozni, és persze meg kellett valamennyire tanulnia a nyelvet. És, hogy legyen még egy csavar, a lánya Csíkszeredába ment férjhez egy magyar férfihez. Ők már csak magyarul beszélnek. Vicces ez. Mondta ő is, hogy milyen érdekes ez így. Gergő közben megjött, de kiderült, hogy nem ment el végül a helyre, mert messzebb volt, illetve kicsit elkeveredett más irányba. Telefonon beszélt a gondnokkal. Elindultunk a pontosított hely felé. Érdekes kis község ez. Kicsit városias. Van egy nagy klub és sok kis bár, bolt. Van egy étterem is és két szökőkút a helyiséget átszelő patak melletti téren. Megtaláltuk a református közösségi házat. Voltak itt páran. Először azt hittük, egyikükkel beszélt Gergő telefonon, és ezért várnak minket. De kiderült, hogy ez egyáltalán nem így van. Ők egy zilahi baráti társaság, akik minden évben ide járnak református családi hétvégére az évnek ebben a szakában. Ilyenkor kibérelik a helyet pár napra az egyháztól. Nagyon megörültek nekünk, és azonnal meghívtak minket, hogy maradjunk nyugodtan. Van egy szoba, amit ők nem használnak. Hát persze, hogy itt maradtunk. Éppen nagy sütés-főzés volt, amibe be is szálltunk. Aztán mostunk, zuhiztunk, ettünk, ittunk, beszélgettünk. Úgy éreztem, nem sokat értettek abból, amiről beszéltünk az út kapcsán. Ahogy, azt sem hogy miért indultunk el, mi a cél, mi haszna lehet. A társaságban mindenki értelmiségi. Helyesek és nagyon magyarok. Próbálták magyarázni, mennyire kell félni a cigányoktól, és a románokat se nagyon bírják. Vicces volt ez nekem, miközben éppen előtte mentem át a már leírt dolgokon. Az egyik srácnak mondtam is néhány szót erről az ítéletdologról, de nagyon nem értette. Arra jutottunk végül közösen, hogy valószínűleg bennük nagyon erős ez a dolog, mert hát itt élnek, és soha nem voltak igazán jóban a románokkal. Nincsenek rosszban, de tényleg lenézik őket. (Ezt ők mondták.) Meséltek sokat az itteni életről, a nyelvről, hogy milyen sokan románosodnak el. Be kell valljam, én belül – talán pont amiatt, amin átmentem a nap elején -, végig éreztem egyfajta fura ellentmondást a vallásosság, a vallásosságuk, az erről elhangozottak és a világban való létezésük, a dolgokhoz, és például a románokhoz fűződő viszonyuk között. De ez a dolog bennem nem új keletű. Általában szoktam ezt érezni elég gyakran, ha valamilyen vallással közvetlen kapcsolatba kerülök. Este Jézust éltető dalokat énekeltek a hatalmas tábortűz mellett… Egyébként gyönyörűen, de mégis fura ez az ellentmondás. Valamiért mi, magyarok alapjaiban is hordozzuk ezt a kettősséget. Erről már írtam, de így estére, a nap végére eléggé elmélyedt bennem ez a dolog. Tagadunk valamit és vágyunk valamire. És közben e kettő között kéne lennie valahol a mi dolgunknak. Megérteni magunkat, elfogadni magunkat. Beépíteni, összekötni ezt a két világot, de úgy, hogy megtartjuk magunkat. Tisztelve az ősi és az új dolgokat, de nem feladni, vagy túl büszkének lenni magyarságunk kapcsán. És úgy egyáltalán! Nagy feladat ez! Szép és kerek a világ. A reggeli képtől idáig, az esti tábortűzig.
Közben Gergő focizott is egyet, én segédkeztem a konyhában, beszélgettem a “lányokkal”. Gergő az egyik fiúval, aki a milicián dolgozik, beszélt még sokat. Van itt egy zenetanárnő, akinek a papája citeraművész, aki 40 éve létrehozta a magyar református közösség citera zenekarát. Átír zsoltárokat, és azokat adják elő így családosan. A férje és a gyerekek is gyönyörűen énekelnek, citeráznak. Ezt ugyebár a tábortűznél ki is élvezhettük. Nagyon szívesen látnak minket, de jó sok félelmet is megpróbáltak elültetni bennünk. Szerencsére azonban ez nem annyira hatott ránk. Nem szeretném azt állítani, hogy nem tartok a kóbor kutyáktól és a vad cigányoktól, de azt hiszem, ez már egy egészséges viszony.
De ha még mindig nem, akkor az úgyis kiderül!
Én elég hamar lefeküdtem aludni, illetve kicsit elcsendesedni. Gergő még kint maradt a tűznél. Azt hiszem ez egy eléggé sok mindent meghatározó napnak nevezhető nap volt! Mindenesetre most ugye reggel van és hamarosan indulunk tovább. Ki tudja, mit hoz a mai nap is!?
