Ciumfăia , Borşa, Răscruci, avagy
Csomafája, Kolozsborsa, Válaszút
Elállt az eső viszonylag hamar, és tényleg jó meleg lett. Aminek hatására a csigák odébb álltak. Összepakoltunk, és útnak indultunk. Először ugyan még sátrat szárítottunk. Viszonylag gyorsan beértünk egy faluba. Azt kell, hogy mondjam, nekem egyre jobban tetszenek ezek a román falvak. Az építészetük igazán szép. Nem igazán használnak betont, hanem követ és gyakran natúr téglát, ezenkívül vályogot. Nagy, magas, szép faablakos házak és egészen pici, szinte már babaháznak mondhatók is vannak. Minden kertben van szinte olyan házikó, mint nálunk a nyári konyha, de itt rendes kis házikónak van megcsinálva. Hihetetlenül aranyos némelyik. Van olyan, aminek mini tornáca van, mini virágládákkal. Az asszonyok némelyiknél kint ülnek és beszélgetnek. De vannak rendes lakóházban is ilyen kisebbek. Nagyon helyesek. A házak kimondottan szépen vannak díszítve, kellemes az udvaruk is. A nyers téglaházak ablaka gyakran kék, és fehér keretben van, vagy fordítva. Sok a lugas, a virágoskert. Némelyik házikó olyan, mintha egy mesében szerepelne. Nagyon élvezem ezeket, és jó sokat fotózok is. Más itt, mint amit a városok rendezetlenségéről írtam. Régi házak, rendben tartva. Tetszenek a kerítések is. Sok fa és sok szép kőkerítés van. És persze a keresztek. Mindig, amikor már azt gondolom, sok az egyforma is, kiderül, hogy nem, és van még száz variációja a dolognak, csak nem voltam figyelmes. Elképesztően szépek is vannak, és van néhány vicces is, és jó régi, faragott is. Jó, hogy eldöntöttem, hogy mindegyiket fotózom.
Szóval beértünk az első faluba. (Ciumfăia / Csomafája) Itt csak megálltunk egy percre megnézni, hogy jó felé megyünk-e, mert előttünk egy jó nagy meredek út volt, és kicsit reménykedtünk, hátha mégse arra kell mennünk. De jó fele mentünk. Vicces volt, mert itt egy kis híd mellett álltunk meg, és a mellette levő kertben a két tehén annyira kíváncsi lett ránk, hogy egész közel jött. Persze volt kerítés, de akkor is nagyon közel voltak már.
A következő falu már Borsa volt. Ez egy jó nagy falu. Nem sokkal miután beértünk, találtunk egy bárt és boltot. Hatalmas ház udvarán állt. Bementünk. A padokon jó pár ember ült bent. A pultos nőnek románul köszöntünk, majd Gergő elkezdett magyarázni valahogy, hogy két sört kérünk. Vicces volt, mert a nő magyarul válaszolt. Kiderült, hogy ő itt szinte már az egyetlen, aki ennyire jól beszél magyarul! Pont ővele találkoztunk! Imádom ezt. Gergő szerint ennek az esélye itt ebben a faluban szinte nulla volt. Hát nem! Odajött azonnal egy másik nő is, és románul kérdezte a csajt, hogy miben tudna nekünk segíteni és mi járatban vagyunk. A nő fordított, és két percen belül terülj-terülj asztalkámnál reggeliztünk. Nincs különbség a román és a magyar vendégszeretet között. Csak sajnos nem értjük a nyelvet, és ez nem annyira jó. Gergő el is döntötte, hogy megtanul, és visszajövünk velük beszélgetni is. Nagyon-nagyon jó fejek voltak, és nagyon jó a humoruk is. Újabb magyarázat is született az utunkra, illetve újabb értelme is lett. Ez pedig a fogyás. Na, ezt se gondoltam volna. Volt már ugyan edzésben tartás és mozgás, meg még egy csomó minden, de fogyás még nem. Ezt jól megvitattuk mi, nők, de nem tudtam őket nagyon biztatni, mert szerintem olyan sokat, mint ők gondolhatják, nem lehet ettől az úttól fogyni. És az eredményhez képest azért lássuk be, sokat is kell tenni. Ebben maradva a román nő úgy döntött, mégse ezt a formáját választja a fogyókúrának. Jó nagyot kajáltunk, ücsörögtünk, beszélgettünk, majd útnak indultunk. Persze mondták, hogy visszafelé nézzünk be majd.
Jó sokat haladtunk a faluban, majd újabb kis falvak, újabb fotózni való házak, emberek, helyek, tájak, keresztek. Útközben találtam két, lópatkóból kiesett szeget. Gergővel jó megbeszéltük, hogy milyen szépek, és eltettük őket, mint viccesen eljegyzési szögeket. Ezen jókat poénkodtunk. Mármint azon, hogy nem gyűrű, hanem szeg. Vagyis leszögezzük egymást, meg hogy Jézust is ilyennel szögezték oda a kereszthez, ez meg a mi keresztünk, mármint mi egymásnak. Szóval röhögtünk és poénkodtunk. Mindenestre nem egy szójáték született ismét. Bírom ezeket. A szögeket eltettük, és jó lesz majd erre emlékezni. Túl sok tárgyat úgyse fogunk vinni magunkkal. Inkább ki fogunk dobni jó néhányat. A ruhák közül biztos!
Néhány kép az építészethez és a nap hangulatához (vegyesen), utána folyt.köv.:
Úgy döntöttünk, hogy Válaszútra megyünk. Itt van egy, a Kallós Zoltán Alapítvány által fenntartott ház és kollégium. Még a néprajzos fiú Zilahról mondta, hogy menjünk el ide. Felhívtuk őket. A csaj, akivel beszélt Gergő, elég elutasító volt. Mondta, hogy most tele vannak gyerekkel, és nincs hely. Gondoltuk azért vagy megpróbáljuk, vagy tovább megyünk Boncidára, ami onnan még 5 km-re van. Ott van egy református parókia, a Mária út ezt jelöli szálláshelynek. Mire azonban beértünk Válaszútra, annyira elfáradtunk, hogy úgy döntöttünk, mindenképpen szerencsét próbálunk az alapítványnál. Ez a falu végén levő kúriában és a hozzá kapcsolódó jó nagy területen van. Van itt (mert persze bejöttünk ide) egy nagy kastély is. A kastély nem tartozik az alapítvány felségterületéhez. Csak annak a régi vadászkastélya. Abban van a múzeum. Itt él egy kis parasztházban még Kallós Zoli bácsi, aki már elmúlt 90 éves. Övé, illetve az alapítványé ez az egész hatalmas terület, a házak meg minden. Szóval bejöttünk, lesz, ami lesz. Először furán néztek ránk, de az egyik nő nagyon kedvesen felhívott mégis valakit. És így végül is kaptunk itt egy sátorhelyet. Az őrre bíztak minket. Más nem beszélt velünk. Ő viszont nagyon jó fej. Gergő este jó sokáig beszélgetett vele. Nagyon furcsa ez a hely. Egyfelől jó, de másfelől nagyon nem stimmelt nekünk valami. Ez a falu egy szegényebb román falu. Láthatóan hatalmas az ellentét az itteni falusi életszínvonal és aközött, ami itt, az alapítványnál van. A magyar állam irtózatosan sok pénzt költött erre. Ez látszik is, és mondta is az őr. Orbán Viktor kétszer is járt itt. Mint megtudtuk, még kutyát is hozott Zoli bácsinak. Na, szóval nekünk valami nagyon mű itt. Nem csak az a baj, hogy mennyire visszás lehet ez az itt élő románoknak, hanem az egészben van valami műség is. Minden faragott és nagyon népi, de mégsem… Nehéz ezt visszaadni. Tényleg jó, hogy ilyen is van, és őrződik a hagyomány, de valami nagyon fura mégis az egészben. Este a WC-t használva kicsit belehallgattam önkénytelenül is a gyerekek beszélgetésébe. Ők valahogy hoznak valami ősit magukkal. Olyan természetesen beszéltek a tehenekről, lovakról meg a faluban történtekről. Itt meg tanítják őket a saját kultúrájukra. Erről egyébként ők is beszéltek egy kicsit, hogy elég furcsa ez nekik is. A tanárok valamiért nem igazán állnak itt szóba velünk. Ez is furcsa. Köszönnek, de egyáltalán nem kommunikálnak. Van egy felsőbbségi dolog, ami megmagyarázhatatlan, miközben megmagyarázható. Az a kettős érzés, amiről már írtam is, egyre erősödik bennünk. Lenne nekünk, magyaroknak, valami más dolgunk is itt.
Még reggel volt egy érdekes élményem egyébként magammal kapcsolatban. Láttam egy telken kitűzve egy román zászlót. Első reakcióm az volt, hogy basszus, minek teszik ki. Minek bizonygatni nekünk, magyarok felé, hogy ők románok. Majd nagyon elszégyelltem ismét magam. Otthon, ha látunk egy magyar zászlót, nem az jut eszünkbe, hogy valaki ellen van. Itt se ez van. Ők már itthon vannak, és románok, Romániában. Tetszik vagy nem nekünk, ez így van. És nem ellenünk van, hanem magukért, a saját normális nemzeti tudatuk miatt. Az ő országuk, az ő népük, az ő zászlójuk. Nem mi vagyunk a világ közepe. Nem ellenünk, vagy értünk vannak a dolgok. Ezt nagyon fontos lenne tudatosítani. Milyen érdekes, hogy ez milyen erővel van jelen bennünk. Az egyik legnagyobb torzulásunk a büszkeség! Errefelé egyébként nem járnak magyarországi magyarok, mint kiderült. Persze ide Válaszútra igen, de a környékbe egyáltalán nem. Pedig kéne! Azt hiszem, ez egy nagy tanulság volt nekem, és talán mindannyiunknak sem ártana! És, ha másért nem is, de ezért nagyon fontos volt eljönnünk, és így. Persze ezer más dolog is van, amiért jó, hogy eljöttünk és itt vagyunk! Nem tudom elégszer megfogalmazni, mennyire jó ez az egész. A hegyekkel, a csomaggal, a kutyákkal, a szembesülésekkel és mindennel együtt. Ezek is mind-mind kellettek és kellenek! Szeretem ezt az egészet, és lehet, hogy még jó néhányszor le fogom ezt írni, de akkor is így van! Na, indulunk újra egy kis ping-pongozás, automatából való kávézás, mosás, mosogatás után.
Illetve még mégse, írok kicsit még, amíg száradnak a ruhák. 🙂
Úgy döntöttünk (mint ahogy azt már írtam előbb is), nem bízzuk magunkat ezentúl a jelölt útra egyáltalán. Ráadásul az el is kerüli a falvak nagy részét. Különösen a román falvakat. Haladunk a magunk útján. Meglátjuk, mit hoz elénk… Egyébként reggel hatalmas köd és elég hűvös volt. Mostanra már kisütött a nap. Érdekes, mennyire más már itt a hegyek között a nap fénye is. Persze ebben benne van az ősz is, de valahogy ez a hegyes, dombos vidék nagyon más. Hihetetlenül szép. Ja, itt most ez a terület egy főút mellett van. Jó hangos. De eddig hiába mentünk betonúton, szinte csak lovas szekérrel találkoztunk. Na meg traktorokkal. Ez a kettő a legtöbbet használt közlekedési eszköz. Persze sok autó is van, de nem azokban a falvakban, amiken mi haladunk át. A nénit a bácsi vagy szekérrel, vagy traktorral hozza el a boltba! Nem autóval! Annyira szép ez! De itt nagy a zaj, már az eddigiekhez képest.
Vicces egyébként egy műcsűrben, egy festett lócán ülve laptopon írni! Na, ilyen ez a hely! A másik azért elég abszurd dolog, hogy őrünk elmondása szerint itt nyáron folyamatosan néptánc, népzenei és kézműves táborok vannak. Ilyenkor jó sok vendég van. Működtetnek kocsmát is. Na és itt jön az abszurditás része a dolognak. Ilyenkor őket, és még egy céget, akik ilyesmivel foglalkoznak, arra alkalmazzák, hogy a falusiak, akik bejöhetnek ugyan, le ne üljenek. Hogy miért? Mert foglalják a helyet a vendégek elől, és azt nem lehet. Vagyis vásárolhatnak, de nem ülhetnek le. Na, ez az! Ez az, amit itt érezni lehet, ez a „hangulata” a helynek. (Szeretném itt megjegyezni, hogy tudatában vagyok annak, hogy ez, amiket leírtam, egy szubjektív vélemény. Tudom, de így látom, látjuk.)
Gergő mondata ehhez a naphoz: Minél inkább intézményesült valami, annál kedvesebbtelenül fogadnak. A kedvtelen nem jó, a kedvestelenebb találóbb! (Természetesen itt is, mint mindenhol eddigi tapasztalatunk alapján, egyes emberek kivételt képeznek. Tulajdonképpen azt kell, hogy mondjam, mindenkivel, aki „emberként” van jelen, és nem valamilyen hivatalos szerepben vagy valami érdeket képviselve, azzal azonnal kapcsolatba lehet kerülni, bárhol is voltunk eddig.)
