Válaszút, Bonchida, Jucu de Sus / Zsuk, főút melletti panzió
Azért egyszer csak elindultunk Bonchidára. Szép kanyargós út vezet át. Útközben még beszélgettünk az oktatásról. Hogy mára már eljutott odáig a tanulás, tanítás, hogy megöl valamit, szinte mindig. Itt van ez a népi dolog. Fontos a hagyományok tisztelete, és megismerése, megtanulása a régi dolgoknak. De van az élő hagyomány. Ez is a népi kultúra része. Milyen jó lenne, ha a tanárok is tanulnának a mostani fiataloktól, azoktól, akik valóban a falvakban élnek. Vagy ha mondjuk, a fiatalok kutatnák a falujukat és arról be is számolnának. Átadva a valódi élettapasztalatot. Ha szervesen fejlődne ez az egész. Ha tanulnák például az itteni jelenkori kultúrát is. Ha megismernék. Szerintem a mai népi kultúra része a most is élő kreativitás. De ez volt régen is a népművészet. Készítettek azt, amire szükségük volt, abból, ami rendelkezésre állt. Díszítették egyszerűen és szépen. Ma is van ez. Ez maga a népművészet. (És milyen élő ez itt! Imádom!) Valahogy élővé kéne tenni a dolgot, nem lezárni, bezárni. Most azt csináljuk, hogy húzunk egy határt, eddig volt a népművészet, ez a hagyomány. Innen már nem az van. És kell ez is, kell ezt őrizni, tanítani. De …annyira nehéz ezt az érzést visszaadni!
Na, inkább visszatérek az oktatásra. A nyelvvel és mindennel ez van. Valamit, valami kreatív dolgot megöl bennünk. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy nincs szükség a tanulásra, de valahogy nem így. Valami szervesebb dolog kéne. Oda-vissza, saját fejlődésében. Ilyen élmény volt néhány napja az útjelzés is. Valamit megöl bennünk a biztonság, a tudás. Lehet, hogy ez nem teljesen érthető így, de nagyon erősen érzem ezt. Gergő is ugyanerre jutott egyébként.
Miközben ezekről beszélgettünk, beértünk a faluba. Már az útról látszott, hogy van itt egy nagy kastély. Ez is Bánffy kastély, mint a Válaszúti. Ez hatalmas. Be is mentünk megnézni. Először egy fiútól akartunk érdeklődni, hogy bemehetünk-e, de ő csak angolul beszélt. Kicsit meglepődtünk. Később kiderült, hogy járnak ide képző- és iparművész fiatalok alkotni. Bementünk a kastélykertbe. Egy nagyon kedves férfi odajött, és mondta, hogy pakoljunk le nyugodtan. 3 lej a belépő. Ő itt az őr. Körbenéztünk. Ennek is van egy abszurditása, amit itt láttunk. Irdatlan pénzeket költenek a felújításra. Mármint a magyar állam. Építjük a gőgöt újra. Ezt állapítottuk meg. Ez sem egy túl gazdag (de nagyon szép) kis falu. A kastély felújítása rendben is lenne, de valahogy megint van valami aránytalanság. Konferenciatermeket hoznak itt létre, drága büfét, elit művésztanulóknak szállást és teret az alkotásra. Meglepő volt például, hogy a falakra mandalákat festenek. Az istállóban valami egészen fura dolgot csináltak éppen. Felosztották nagy területekre, és különböző féle homokot, sarat meg ilyesmiket hordtak bele. Mindegyiket másnak rendezik be. Az egyikből tengerparti hangulatot csináltak, a másikból valami saras dolgot alkottak, a harmadikból pedig már nem is értettem mi készült. Kicsit fura volt ebben a miliőben mindez. Nem mintha nem szeretném a modern művészetet, sőt! De mégis furcsa valami ebben az egészben itt és így. Nem igazán kommunikáltak egyébként velünk. Bár többen magyarok voltak. (Magyarországról.) Nem tudom elmondani, mi volt megint az egészben ennyire furcsa, de van ez az érzés folyamatosan. Ide nem jöhetnek be az itteniek valamit csinálni. Ez nem az övék. De miért is ne lehetne az? Miért ne lehetnének az ilyen helyek a megbékélés, a közös dolgok helyei. Nem is értem. Persze ki van írva minden románul, magyarul és angolul is, sőt németül is. Nem tudom… Az az érdekes, hogy Gergő is folyton ugyanezt a dolgot érzi, mint én. Jó, hogy van ez a kastély, és jó, hogy van ott Válaszúton ez az alapítvány, de valami mégis furcsa benne. Ezért jutottunk arra, hogy a gőgöt építjük újra. Pedig lehetne ezt valahogy jobban és szebben is csinálni, valami magasabb rendűen. Kár…
Mindegy, a kastélyban mindketten jól elfáradtunk. Volt itt egy kávézó, amolyan a mai modern, régi hatású, budapestiekhez hasonló, és jó drága. Úgy döntöttünk, mi inkább a falusi bárt választjuk. Egyébként azt hiszem, ha jönnek magyarok otthonról, ezekre a helyekre (mármint a kastély, az alapítvány, és az ilyen a kávézók) járnak. Hát mi inkább ismerkedni szeretnénk, és belelátni az itteni életbe úgy, ahogy az van. Váltottunk a bácsival még néhány szót. Úgy tűnt – és erre tett is célzást – a fiatalok eléggé semmibe veszik őt. Pedig nagyon jó fej. Mesélt kicsit, meg persze útba is igazított minket. Jött az asszony is. Vicces volt, mert már előtte hallottam, hogy a férfi mesélte neki, kik vagyunk, és milyen messziről jövünk. Ő pedig mégis úgy csinált, mintha nem tudná. Gondolom beszélgetni és beszéltetni akart. És ez persze meg is történt. Kiderítettük, hogy van itt jó néhány hely, ahol lehet venni sört, de kocsma csak arrébb van, ami nem esik útba. De itt mindenhol lehet – mint már azt mi is tapasztaltuk és tudtuk – inni a bolt előtt. Találtunk is egy boltot. Itt aztán vettünk sört, itteni sós sajtot, és itt volt olajbogyó is kimérve. Vettem hát. A boltban beszéltek magyarul. Söröztünk a bolt előtt, és ezeket ettük. Bambultunk, néztük a helyi élet zajlását. Közben valószínűleg vége lett az iskolának, mert jó sok gyerek megjelent. Érdekes volt őket nézni. Sok cigány is van köztük. Mindenki jól (az itteni “divat” szerint jól 🙂 ) öltözött. Helyesek, vidámak. Nyüzsögnek. Jó volt a kastély után benne lenni ebben kicsit újra. Útnak indultunk a leírtak és a térkép szerint. Nagyon élveztem ezt a falut. Mesébe illő kis házacskák, amikről már írtam is. De itt ezekből jó sok van. Szép kertek. Láttam (és persze le is fotóztam) egy enciánkék kis házat, ami előtt a néni a nagy kertben valamit csinált zöld (de nagyon zöld) kendőben. (Ezek a színek! Csodásak!) Egyszer csak jött egy bácsi biciklin, kalapban. A gereblye leért a bicikliről. Odaért a házhoz, majd eldőlt a bicikli. A néni meg kiabált neki, persze nem értettem, hogy mit, de valami olyasmi lehetett, hogy hol járt, vagy miért csak most jött. Lehet, hogy valami egész mást. Lehet, hogy az udvarlója volt vagy a férje, vagy csak valaki, aki eldőlt egy biciklivel éppen ott, és éppen akkor. Ki tudja! Tiszta mese! Imádom, imádom és imádom! És ebből nem sokat látnak, akik ide járnak, mert pont ezeket hagyják ki. Nem tudom ezt átadni. Látni kell, és benne lenni. Zajlik az élet… És azok a röhögések, beszélgetések, átkiabálások egyik házból a másikba… És a táj, a kerítések, a színek, az illatok … és mindez így egyben…
Élet-kép-sor (sajnos nem hangos 🙂 )
És néhány egyéb hangulat-kép ehhez a szakaszhoz:
Mind emiatt ugyan jó lassan, de végül csak kiértünk a faluból. Olyan itt a táj, mint a sztyeppék lehetnek. Tűzött a nap, sehol egy fa. És mit találtam itt!? Levendulaültetvényt! És virágzott! Nem is értem! És mellette?! Repce, és az is virágzott! Gyönyörű volt. Fotóztam is, és szedtem is egy kicsit. Éppen ezzel voltam elfoglalva, mármint a szedett kis csokor fotózásával, amikor megint megjelentek kutyák. Kezdjük megszokni a dolgot. Ezeket is hívta a gazdájuk vissza, de annyira nem hallgattak rá. Persze megint csak elkergetni akartak. Sikerült. Nem futottunk, de mivel elhagytuk a területüket, büszkén élték meg, hogy sikerült nekik a dolog.
Haladtunk ezen a kietlen, de mégis nagyon szép dimbes-dombos tájon. Nagyon vicces a dolog, mert ez az út elvben valami magas rangú út. Kavicsos, poros útról beszélünk egyébként. Mindegy, jött egy kereszteződés, ahol elfordultunk. Mentünk egy emelkedőn felfelé. Egyébként még előző nap is, de most újra csináltam itt egy kísérletet. Elhalad mellettünk egy kocsi. Lépek húszat, és megnézem az alatt, hova jut. Azt megjegyzem, és lemérem, mi hány lépéssel jutunk oda. Itt ez most 300 volt körülbelül. Vicces. … Szóval felmentünk ezen a kaptatón. Beértünk egy faluba. (Jucu de Sus / Zsuk) Itt először egy új építésű részen haladtunk el. Balra pedig egy hatalmas traktorállomás volt.
A falu központjában megláttunk egy szökőkutat. Azt gondolja az ember, hogy már nem tud elképedni. Hát téved! Úgy kell ezt az objektumot elképzeli, hogy három hatalmas kékre festett dolog (nem tudom megnevezni mi) van egymásra téve. Rajta pedig egy hóember. Ami szőrös. Az egész köré égősor is van tekerve. Ez épp nem világított, mert mi még nappal láthattuk ezt a csodát. Persze lefotóztam. Komolyan imádom!
Találtunk egy kb. a 80 években kialakíthatott kocsmát. Beültünk. Ide fiatalok járnak csak. Jó hangosak voltak. Itt nincs tiltva a játékgép. Hát gépezetek is. Mi a belső részben ültünk le. Eléggé kitikkadtunk. Ittunk sört meg ásványvizet. Majd elindultunk. Itt már szóba került, hogy végig falvakon fogunk áthaladni mostantól jó hosszan, és magasabb rendű utak mellett. Mondtam Gergőnek, hogy emlékeim szerint ilyen utak mellett itt vannak panziók, motelek. Ha nincs más lehetőség, menjünk ilyenbe. Nehéz lesz az utak mellett sátrazási lehetőséget találni. Szállást pedig vagy kertben alvást – kizárólag a nyelvi lehetőségeink miatt – szintén. Egyébként simán lehetne, úgy, mint a magyar területeken. Gergőben egyre jobban erősödik, hogy megtanul románul, és legközelebb már úgy jövünk vissza. Ez nagyon klassz lenne. Nagyon jó lenne mélyebben is beszélgetni velük!
Na, találtunk is elég hamar egy hotelt. Benéztünk, és ismét elképedtünk. Itt a világvégén egy luxusszálló, luxus árakkal. Egy apartman 2 főre 270 lej lett volna! Hát mondanom sem kell, gyorsan kifordultunk. Gyalogoltunk tovább, és megláttuk a főutat, amin tudtuk, hogy egy darabon haladni kell majd.
DE! Ekkor jött a fekete leves! Nem jó helyen jártunk. Kb. 10 km-rel arrébb lyukadtunk ki. Gergő elég ideges lett, amit meg is tudok érteni. Valahol elnézte a dolgot. Rá is jöttünk, hogy hol. A sztyeppei kereszteződésnél tovább kellett volna még mennünk, és nem betérni abba a faluba, amelyikről azt hittük, a jó faluban vagyunk. Van ilyen! Nem mondom, hogy jól esett a felismerés, de hát ez van. Jó nagyot kell majd kerülnünk. Mondtam Gergőnek, hogy ne legyen ideges, ez belefér a dologba. (De persze ez az a mondat, aminek semmi értelme, és csak még idegesebb lesz az illető tőle!) Eddigre közel jártunk már az aznap megtett huszonvalahány kilométerhez. A baj nem is ez volt, hanem hogy egy műút mellett kellett innentől már haladni. Ez egy igazi gyorsforgalmi út, ami bevisz Kolozsvárra. Amit ugye mi el akartunk, és eddigre már el is kerültünk. Most meg haladni kellett visszafelé. Áthaladtunk egy nagyon fura falun. Itt megy a vonat is egyébként, az út mellett. A falu amolyan féloldalas falu. Az út az egyik fele, és a másik irányban vannak utcái. Mindegyik utcája merőleges erre a főútra, és majdnem mind zsákutca is. Mindegy is, haladni kellett, és közben már esteledett is, így valami szállásügyben is kellett gondolkodni. Az látszott, hogy itt sátrazni tényleg lehetetlen lesz. Magamban az ment, hogy kell, hogy legyen itt valami motelféle. És lett! Egész olcsó és kellemes. Épp úgy, ahogy elképzeltem, és szerettem volna. Ilyen ez. Nem kell félni, nem kell kétségbe esni. Van. És már hányadszor van ez így! Gyakorlatilag mindig. Betértünk hát ide. Egy nagyon kedves ember fogadott. Nem beszél, csak románul. Kézzel-lábbal kommunikáltunk. Majd megnéztük a szobát. Kipakoltunk, mostunk kicsit, majd vacsizni és inni szerettünk volna valamit. Sajnos itt nem lehetett már, mert elfogyott a kaja. Átirányított minket a nem messze levő “valódi” nagy motelbe. Előtte Gergőt még meg pálinkáztatta. Aztán a motel kertjében a főút mellett vacsiztunk. Gergő is megnyugodott. Vegetáriánus pizzát ettem, mert ezt értettem az étlapról. Itt is rendes vendégfogadás van. Vagyis rohannak, és nem lehet nagyon kommunikálni velük. Munka folyik…
Visszatérve a szállásra Gergő még beszélgetett kicsit a tulajjal, kézzel-lábbal. Én feljöttem még mosni.
Most reggel van. Jó kis kihívás elé nézünk ma is. Van plusz 10 km-ünk. De, mint meg is beszéltük végül az este, nincsenek véletlenek. Ide is el kellett jönnünk. És ez így is van. Érdekes ez a műút melletti, kamionos, sofőrös, szállodás lét is. És érdekes ez a nagyvárost körülvevő, ipari negyedekkel tarkított rész is. Ahogy, ha ott bent haladunk tovább, nem láttuk volna ezt se, úgy egyébként – és ezt meg is állapítottuk – akik itt és így járnak, nem látják a sztyeppés részt sem. Valljuk be, többnyire nem tudjuk, mi van a szokásos útvonalaink mentén, és azokon kívül. Jó volt ezt is látni, és jó ez a hely is. Bár az ágy iszonyatosan nyikorog. De kellemes, ízlésesen berendezett kis szobánk és fürdőszobánk volt itt. Hálásak lehetünk megint…
Na, lassan pakolás van, és indulás megint. Ez már a 38. nap, és mindjárt elérjük az 500 km-t is! (Heti 90 km az átlagunk!)
Hangulatok Zsuk-tól a meglelt motelig:
