Magyarszovát, Vişinelu / Csehtelke, Nagysármás
Isteni reggelivel vártak. Teljes terülj-terülj asztalkám. Bundás kenyér (zöldségek is sültek benne), juhsajt, házi tej, savanyított tej, házi készítésű zakuszka, vinetta (ezt hallal keverte össze vendéglátónk, valami mennyei volt!), szalonna, saját termesztésű zöldségek, kávé. Annyit ettünk, hogy alig bírtunk megmozdulni. Zuhanyoztunk is, és persze hosszan beszélgettünk még. Ami nagyon érdekes volt, hogy az itt hallottak alapján kicsit igazolódni látszott a Kallós Alapítványnál megérzett dolog. Azt mesélték, hogy itt, Magyarszováton nagyon fontos volt mindig is a népzene. Ápolták is a hagyományt. Volt itt egy nagyon híres énekes is, aki innen származott és itt is tanított, de bejárta a világot is. Már eltemették. (Most megismert új barátunk szinte első itteni temetése az ő temetése volt.) Azóta nem igazán van, aki foglalkozna ezzel. De, ami a fő gond, hogy ugyan ide járt mindenki (sok mostani híresség is) felgyűjteni a dalokat, el is vitték, és ebből élnek, de ide nem jön vissza semmi “haszon”. Azt gondolom, az alapítvány is ezt csinálja. Oda megy minden pénz, oda gyűlnek a gyerekek, de a falvakban így nem tud tovább élni a hagyomány. Ide semmi támogatás nem jön. Ez valahogy nagyon nem jó így. Most ők majd próbálkoznak azzal, hogy felvegyék velük a kapcsolatot. Például meghívták a még valamennyire működő tánccsoportjukat (ami itt szintén nagy hagyománynak örvend) fellépni. Nem tudtak elmenni, mert nincs busz, amivel utazni tudtak volna. A bérlést pedig nem tudják kifizetni. Ehhez képest az, amit láttunk Válaszúton, elég abszurd.
A lány (itt muszáj megjegyeznem, hogy nagyon nehéz így írni, hogy a neveket ki kell hagynom, mert a viszonyunk ennél sokkal, de sokkal szorosabb, mint hogy lánynak nevezzem, illetve a fiút fiúnak!!!) nagyon helyes volt. Mondta, hogy meséljünk, meséljünk még, mert ő annyira élvezi. Annyira édes ez a gyermek is. Nagyon szépen nevelik. És ők is nagyon helyes pár. Kérdeztem a lakás berendezéséről, mert sejtettem, hogy nem az előző lelkész hagyta itt ezeket a nagyon ízléses és fiatalos bútorokat. Persze, ők hozták magukkal. Mondta is, hogy elég nehéz így az élet, mert ez már a második hely, ahol lelkészkednek, és mindig viszik a bútorokat és mindent. Itt lassan két éve vannak, de szeretnének maradni jó sokáig. Az egyetlen gond, ha mire a gyermek iskolás lesz, és nem lesz annyi magyar gyerek, hogy induljon magyar osztály. Ez annyira szomorú. Mindenki elmegy a “szebb” jövő reményében, és itt halnak ki a magyar falvak. Ezért sem olyan jó ez a begyűjtős, városba vagy koleszba menős oktatás. (Ez persze magánvélemény!) Ráadásul itt minden faluban lenne is iskola, nem úgy, mint otthon, hogy körzetesítve van. Itt mindenhol van legalább 4 osztály, de általában 8, tehát nem indokolt, hogy elmenjenek. (12 gyerek kell, hogy legyen.) De mégis így van. Erről jó sokat beszélgettünk, és még egy csomó mindenről. Elmentünk megnézni a templomot is. Nagyon kis szép. Van egy harangtorony is, ahova felmásztunk. Gyönyörű a kilátás onnan. Próbáltuk kideríteni mi van a harangra írva. Gergő felmászott valami alkalmatosságra, és onnan próbálta elolvasni. Ami sikerrel is járt.
Vendéglátóink mesélték, hogy most az idősekkel való még szorosabb kapcsolatfelvételt tervezik épp. De vannak nagyon jó terveik ezen kívül is. Valami támogatást kéne szervezni majd ide, mert ez nagyon fontos lenne! Na, majd ezen kell otthon gondolkodni. Meg ezen az egész felborult dolgon, hogy mit lehetne segíteni. Ez nagyon nincs így rendben. De persze mindig ez van. Valakik kiemelkednek, mert ügyesebben lobbiznak, és a kisebb dolgok pedig elvesznek vagy nincs támogatásuk. Igaz, ez azért is lehet így, mert a média felkap valamit. Az is igaz, hogy vannak karizmatikus személyiségek, akik nagy erővel tudnak valami ügyet vinni. Ilyen Böjte Csaba is, és a Kallós Zoli bácsi is. A támogatóknak pedig könnyebb ebbe az irányba menni. Nem is gondolnak bele a következményekbe. Erről kell majd valamit írni mindenképpen, vagy tenni is kéne valamit! De mindennel ez van. Fel van valami borulva, nagyon! Na mindegy, ezt most nem tudjuk megoldani innen, de fel kell rá hívni a figyelmet valahogy! Megbeszéltük, hogy mindenképpen kapcsolatban maradunk. Szóba hoztam, hogy szívesen tartanánk majd valamikor egyszer egy előadást az útról akár itt is. Nagyon lelkesek lettek. Ezt tovább is gondoltam gyaloglás közben. Milyen jó lenne visszajönni valahogy és ahol csak lehet, beszélni erről az egészről, mármint az útról és a tapasztalatairól. És főleg ott és azoknak, akikkel kapcsolatba kerültünk. Egyébként egyre jobban érzem, hogy kell ezzel majd valamit kezdeni, mert annyira fontos dolgokat látunk, és annyi jóságot és csodát tapasztalunk meg, hogy meg is kell ezt osztani valahogy!!! Láttatni ezt az értéket. De saját magukkal is. És azt hiszem, ez a legfontosabb. Nem annyira Pesten. Hanem azokkal, akik itt így élnek, és ilyenek itt és most.
Végre egy óra körülre sikerült össze szednünk magunkat. Nagy búcsúzkodás után útnak is indultunk. Megint csak nehéz leírni ezt az ajándékot. Hogy ilyen emberekkel találkozunk, ismerkedünk meg, hogy befogadnak minket, hogy barátaik lehetünk. Olyan mély hálát és szeretet érzek ilyenkor. És annyira megtisztelő ez. Itt élnek, végzik ezt a csodás és mély, alázatot, kemény munkát követelő szolgálatot (és tegyük hozzá nem is akárhogy, és nem is akár milyen eredménnyel), és jövünk mi a világ másik végéről. És befogadnak, megosztják velünk, amijük van, megosztják az életüket, nehézségeiket, örömeiket. Milyen szép és felemelő ez! Mekkora ajándék!
Na, de vissza az úthoz. Tudtuk, hogy nagy menet vár ránk, de valljuk be, azért erre nem számítottunk, ami jött ezután. Hegyre fel és le. Mindez háromszor. És, ami a fő vicc, hogy estére ugyanolyan magasan voltunk, mint ahonnan elindultunk. De közben megmásztunk három hegyet. És nem is akármekkorákat, és még haladtunk is 21 és fél km-t. Szóval büszkék lehetünk magunkra. És azok is voltunk.
Elindulás után elhaladtunk egy nagy tó mellett, aminél sokan horgásztak. Majd jött az első nagy emelkedő. Volt némi remény, hogy utána lesz egy falu, és fogunk tudni kicsit inni és pihenni. Volt ugyan falu (Berchieşu / Berkenyes), de csak a széle, és nem volt bár. Így, hát továbbmentünk. Le a hegyről. Majd fel egy másikra. Itt találkoztunk cigányokkal, akik csipkét vagy borókát szedtek, meg disznókkal, meg kutyával, meg nyájjal. Elhaladtunk mellettük, majd le a hegyről. Itt végre megláttunk egy falut. Nagyon jó hangulatú kis falu volt. Vişinelu, azaz Csehtelke a neve. Találkoztunk egy bácsival, aki kicsit beszélt magyarul. Nem igazán hitte el, hogy honnan és hova megyünk. Édes volt, mert azt hitte, azért nem érti, mert nem egészen ért magyarul. Mondtam neki, hogy jól érti. Kérdeztem, hol van egy kocsma. Erre felcsillant a szeme, és mondta, hogy telefonon lehet hívni. Először nem értettem, de gyorsan rájöttem, hogy itt nem használják a kocsma kifejezést, és ő kocsit értett rajta, és hogy taxit akarunk hívni. Mondtam, hogy sörről van szó. Erre csak rázta a fejét, kacagott és mondta, hogy az van itt. Meg is találtuk a bárt. Ittunk is egy sört. A pasi, aki itt volt, és egyébként román, nagyon akart nekünk segíteni. Hívott egy számot, és megadta a polgármester (később kiderült, hogy csak alpolgármester) nevét, aki magyar Sármáson, ahova tartottunk. Nem tudta elérni. Mint később kiderült, ez nem is volt akkora baj. Hívtuk mi is a református lelkészt, aki meg volt adva a Mária út kapcsán, de mi se értük el őt se. Így úgy döntöttünk, majd a helyszínen lesz, ami lesz. Újabb hegy jött, és nem is akármekkora! De megmásztuk. És onnan a hegytetőről már látszott egy falu, ahova először be fogunk érni, és a távolban már Nagysármás is. Le kellett jönni a hegyről, hogy beérjünk a faluba. Utunk egy jó nagy szeméttelep mellett vezetett. Időközben már átléptük Maros megye határát valahol. Rá kellett térnünk egy főútra, de szerencsére itt nem jár annyi autó.
Majd elértük Sármás határát. Magyarul is ki volt írva a név, így tudtuk, hogy legalább 20 %-nyi magyarnak lennie kell. Találkoztunk egy a férfivel, akitől megkérdeztük, hol a református templom. A válasz nem volt túl bíztató, mert mondta, hogy menjünk fel a központig és ott térjünk be az első utcán jobbra, és azon felfelé haladjunk, ott lesz a templom. Ez a sok felfelé! Eddigre azért már jó fáradtak voltunk. De mentünk. Kiderült, hogy ez egyébként egy kisváros. Van főtere, meg minden. Vannak üzletek, külön húsbolt, külön zöldséges, vannak éttermek és van panzió is, és külön vannak bárok is. Nem úgy, mint a kis falvakban, hogy a bár és a magazin (azaz a bolt) egyben van. Megtaláltuk a templomot, és sikerült a plébánossal is találkozni. A felesége kicsit fura asszony, épp csak kiszólt az ablakból. Végül a lelkésszel beszélve kaptunk helyet, itt a templomkertben. Vicces úgy lefeküdni, hogy a volt lelkészek sírja mellett van a sátrunk, és szemben előttünk pár méterre pedig a templom bejárata. A lelkész egy elég kedves ember. Több mint húsz éve szolgál itt. Van itt egy kollégium, ahol 11 gyerek van. Kicsiben olyasmit csinál, mint Csaba testvér. Ezek nagyon szegény gyerekek. Hét közben itt vannak, eteti és teljes ellátást ad nekik, majd hétvégére hazamennek. Ehhez egyébként ragaszkodik. Busszal viszik őket. Ez nekem nagyon tetszik. Mint kiderült, az a pasi, akinek megkaptuk az előző faluban az elérhetőségét, az egyik fő ellensége ennek a lelkésznek. Alpolgármester egyébként. Azt mondja róla, hogy nagyon érdekember. Állítólag üldözte ezt a jóembert. Látszott, hogy amikor mondtuk, hogy megkaptuk a címét, nagyon ideges lett. Elővett cigit is. Mondta is, hogy bocsánat, de ez neki egy nagyon kényes téma. Nem tudom, mibe nyúltunk bele akaratlanul, de úgy látszott, valami nagyon mélyen érintette a régmúltban. Azt mesélte egyébként, hogy azért lett város Sármás, mert így hozzákapcsoltak még három román falut, és így lejjebb esett a magyarok arányszáma. Egyébként ő is nagyon hasonlókat mesélt, mint amiket mi tapasztaltunk. Neki az a filozófiája, hogy ismerjük meg egymás kultúráját, és tanítsuk is meg. De nem a félremagyarázott történelmet, hanem a valódit. Ebben egyet is értettünk. Mint kiderült, már két éve nem fogadnak Mária “utasokat”, mert akkor még itt vannak a gyerekek, amikor ők jönnek. Ebből megint arra következtettünk, hogy nem éppen frissek az adatok a Mária út honlapján. Újra arra jutottunk, hogy megyünk a magunk feje után, és szállásügyben sem fogunk rájuk támaszkodni. Legfeljebb tartalékban, ha úgy alakul. Itt nem messze tőlünk valami éjszakai cigány buli volt. Úgyhogy érdekes éjszakánk volt. Cigányzene, majd a nem várt, de előre jelzett eső, majd egy szúnyog. De ami a legfurább volt ma éjjel, hogy nagyon meleg volt. És mivel nem zuhanyoztunk, én annyira ragadtam. Ilyet még nem éreztem. Pedig lemosakodtam a kendővel. Valószínűleg annyira leizzadtam, és az is valószínű, hogy jó sósan, hogy ettől ragadtam. Na, mindegy, azért jót aludtunk így is. Jó, hogy csak rövid ideig esett. Reméljük, még nem jön a nagy eső, amit beharangoztak. De szerintem nem. Itt 11-kor lesz istentisztelet. Addigra össze akarunk pakolni és menni. Ma is nagy menet lesz! Megyek is pakolni…
