Marosvásárhely, Backamadaras
Kifelé a városból lakótelep szélén haladtunk el. Láttunk egy nagyon furcsa temetőt. A házak -gondolom – köré épültek teljesen. Elég bizarr látvány volt az útról lefelé rálátni. Gyakorlatilag két nagy háztömb közé volt szorulva. Gergő kinézett egy túraútvonalat. (Itt is, úgy látszik, mint otthon is, a városok környékén azért vannak turisták számára jelzett útvonalak.) Ez ugyan kerülőt jelentett, de abban maradtunk, hogy egyrészt itt nagy gondot nem jelent, ha nem jó a jelzés, mert vissza lehet találni valószínűleg könnyen valamelyik útra. És legalább kipróbáljuk, milyenek itt a jelzések. Másrészt a betonúton való gyaloglás olyasmi külvárosi falvakon, mint előző nap is mentünk, nem takar túl sok értelmet. Így neki is vágtunk az útról lekanyarodó kék jelzésnek. Nagyon jól jelölt út. És csodaszép. Erdőkön, mezőkön visz át, csodálatos kilátással. Az idő sem volt annyira barátságtalan. Néha ugyan elkezdett szemerkélni, de néha ki is sütött a nap. Amolyan igazi őszi idő. Igaz, a 30 fokok után eléggé más, de végül is ősz van. Az erdőben való gyaloglás mindig nagy élmény. Egészen más a csendje, mint az utóbbi időben a hatalmas sztyeppékhez hasonló nagy, néha bokros, de alapvetésében beültetett vagy mezős tájakon. Az is nagyon klassz. De az erdős részek is. Nagyon más. Van egy nagyon mély és egészen különleges csendjük. És esőben ez valahogy még erősebb. Szeretem nagyon. Eszembe jutott, amikor barátainkkal mentünk Solymáron az esőben. Szó volt akkor erről, hogy mennyire jó is ez, és mégis mennyire félünk tőle. De akkor ugye azért ott volt a hazaérés, száraz ruha felvevés, fürdőzés képe előttünk. Na, itt ez nincs. Illetve nem tudjuk, hova érünk, mi vár. De mégis nagyon jó volt az egész. Már a színek is nagyon kezdenek őszbe fordulni. Néha, amikor kisütött a nap, annyira csodálatos volt a pára, ami a hegyek és a völgyek között megállt.
Útközben megint gondolkoztam a boldogságon. Amikor az ember elenged valamit, amiről azt hiszi, hogy csak úgy lehet, akkor megél valami nagyon mást. Szabadnak érzi magát, és helye lesz valaminek, valami olyasminek, amiről álmodni mert csak. Igen. Így van ez. A ragaszkodás, a félelem nem enged minket élni. És ettől nem is látunk. Nem merünk élni. Bezárjuk magunkat egy világba, egy körbe, egy gondolatba. Abba, hogy nem lehet, vagy még nem lehet. Aztán megy az idő, és minden marad úgy, ahogy volt. Folyton megjelenik bennem, hogy hogyan lehetne átadni ezt. Hogy lehet, hogy meg kell tenni, amire vágyunk. Érdemes. Hogy lehetne megláttatni, mennyire a félelmeinkben élünk, a megszokott mindennapjainkban? A kényelemben. A világ sokszínűsége, a lehetőségek, az a sok-sok minden, emberek, világok, életek pedig ott vannak körülöttünk. Mi pedig abban az ici-pici szeletben élünk, ami a biztonságot adja nekünk. (Illetve amiről azt hisszük, hogy az.) Még reggel beszélgettünk ezzel a református vendégházas nővel. Ő például nem is volt még a környékbeli kiránduló útvonalakon se. Ezen se. Pedig milyen közel van hozzá, és milyen gyönyörű. És vágyik is valami ilyesmi megtapasztalásra. És mégse. Fél az erdőtől, az állatoktól. Pedig falun nőtt fel. Itt ez a csoda tőle nem messze, és még csak nem is látta. De persze ez csak egy példa. De így van ez szimbolikusan mindennel. Ott van körülöttünk minden, de félünk és bezárjuk magunkat a biztonságosnak gondolt világunkba.
Álomszép ez a táj. Persze jöttek kutyák. Gergő már akkorákat tud ordítani! Jókat nevetünk ezen. Mondtam is neki, hogy milyen jó, hogy a nyáregyházi réten annyit gyakorolt! (Ki szokott menni csak úgy üvölteni néha. Ez tök jó, és már én is rászoktam :).) Persze én is üvöltök, ha kell. Viccesek lehetünk kívülről, ha nézne valaki minket ilyenkor. De már nem félek egyáltalán. Nem szeretem ezeket a helyzeteket, de nincs bennem az a régi erős rossz érzés. És ez jó nagyon. Meg lehet érteni a kutyák viselkedését. Szinte mindegyik védi a területet, és terel. Minket is. De ha nem félsz, azt nagyon érzik.
Szóval haladtunk ezen a csodálatos tájon. Néha esőben, néha napsütésben. Gergő néha elővette a gépet, hogy mikor kell lefordulnunk a kék jelzésről. Na, ez se lehetne semmi, ha valaki kívülről nézne minket. Pláne mondjuk azok az emberek, akik itt élnek kint a hegyekben az állatokkal. Lovas szekérrel járnak mindenhova vagy gyalog. Na, ezek, ha látnának miket, amikor Gergő ül a fűben vagy egy farönkön, és nézi a laptopot! Hát ez most ilyen volt. Jó sok ilyen helyzettel, mert meg kellett találni a levezető utat. És abban nem jó tévedni. Aztán Gergő talált egy másik utat, amivel nyertünk 1-2 km-t. Ezen aztán leereszkedtünk a faluba vezető köves útra. Ez egyébként tényleg köves. Nagyon sok ilyen köves út van itt. Jó nagy kövekkel beszórják a sár ellen. Nem túl jó rajtuk menni. A falu előtt aztán valami olyan csodában volt részünk, ami – mint annyi minden ezen az úton – nehezen leírható. (És sajnos, a képek sem tudják igazán megmutatni a maga valójában. ) Az égen keletkezett felhőkből egy kapu. Azon szűrődött át a napfény, majd világított be egyre jobban. Álltunk ott és csodáltuk. Fantasztikus fények voltak. Isten, az ÉLET a tenyerén hordoz minket, az biztos!
A faluba (Backamadaras) beérve már az első házakon látszott, hogy itt kalapos gábor-cigányok élnek. Aztán persze meg is láttuk őket. Imádom! Fantasztikus, ahogy tartják a hagyományokat. Gyönyörű a nők ruhája, a férfiak eleganciája, a kalapjaik. És ahogy beszélnek! És persze kedvesek és közvetlenek. Mondtam is Gergőnek, hogy ezen a szakaszon nehezen leszünk túl, mert tuti, hogy sok és hosszú beszélgetések következnek. És így is lett. Már az első férfi megszólított minket. Jó hosszan beszélgettünk. Persze nehezen hitte, hogy honnan és hova. De aztán útvonalakat javasolt a faluból kifelé, meg mindenféle dolog szóba került az úttal kapcsolatosan és az itteni életükről is. Végül elbúcsúztunk. Nem mentünk előre pár lépésnél többet, amikor egy csoport férfit láttunk meg egy kapu előtt az úton állva és beszélgetve. Mondtam Gergőnek, hogy innen aztán még nehezebb lesz “szabadulni”. És lőn. Azonnal be is hívtak minket megpihenni és pálinkázni. Tipikus gábor-cigányos házba tértünk be. És tipikusan ott ült az egész nagycsalád is. (Legalább 10-15-en voltak abban a kis szobában!). A nők egymás mellett sorban, a férfiak vagy álltak, vagy a másik oldalon ültek. Az idős asszony külön a kályha melletti helyen. Gyönyörű ruhák! Rend és nyugalom. Olyan szeretettel és szívesen láttak, hogy azt nem is lehet leírni. Én már éltem át ilyet sokszor, de Gergőnek igazán nagy élmény volt. Persze nekem is, de én nem lepődtem meg annyira. Előjöttek a régi itteni élményeim, amikor jártam sokat ilyen helyeken is. Három testvér lakik itt egymás melletti házakban. Az egyikkel él a mama. A férfiak üstöket készítenek, kovácsolnak, régi dolgokkal kereskednek (de azt inkább az egyikük műveli, és inkább hobbiból, nem a kereskedés a lényeg, hanem szereti nagyon!). Készítenek egy kacor nevű kést. Én még ilyet nem láttam. Ez egy olyasmi valami, mint a sarló és a bicska keveréke. Mutattak párat, de most csak régi volt náluk, mert amiket ők csinálnak, eladták a múlt hónapi madarasi találkozón. Ez itt volt idén megszervezve. Van, azt hiszem, 7 Madaras nevű falu a Nagy-Magyarország területén. Azok minden évben találkoznak vándor módon. Idén itt tartották. Na, és ott mindig van vásár is, azokból a dolgokból, amiket az adott falvakban készítenek. Mi ugye múlt héten Mezőmadarason voltunk, most meg Backamadarason vagyunk. Szóval ez a kés amolyan fegyver volt. Ezzel “harcoltak” a cigányok. Állítólag a backamadarasi cigányok a legjobb kacrosok. Úgy is hívták őket, hogy kacrosok. A kemény csizmaszárban tartották régen ezt a bicskaszerű valamit. Éles sarlószerű pengés része van. A nyele nagyon szépen kidolgozott, és a végén, hogy nehéz legyen, egy rézgolyó van. Az is szépen díszítve. Mutattak még üstöket meg rézedényeket. Nagyon szépek azok is. Jó lett volna venni egy bográcsot, de hát annyira most nem lenne jó cipelni. A hagyomány egyébként apáról fiúra száll. És tényleg a gyerekek is készítenek már mindenfélét. Az egyik kisfiú büszkén mutatta a rézlapra domborított lovat, amit ő készített. Tökéletes volt. Kérdeztem őket a ruhahagyományokról. Egyébként tudtam már erről, de tudom, hogy szeretnek ezekről mesélni, és gondoltam Gergőnek is jó, ha tőlük hallja. A lányok hajba font pántlikát viselnek addig, amíg férjhez nem mennek. Utána jön a konty és a kendő. A férfiak is akkortól hordják a nagy kalapot. Mellényt és inget hordanak a hétköznapokban, és zakót az ünnepeken, illetve ha mennek valahova… A nők egyébként alig beszéltek. A férfiak viszik a szót. Persze ittunk pálinkát, amit ők főznek, és isteni. De tényleg. Szilvapálinka, de annyira finom, hogy én talán még ilyen jót nem is ittam. Hívtak, hogy akár náluk is aludhatunk. De ajánlották a református egyház vendégházát is. Mondtuk, hogy nem akarunk zavarni, meg amúgy is még bemennénk a faluba szétnézni, úgyhogy ha nincs a vendégház, akkor visszajövünk. Ahhoz ragaszkodtak, hogy nézzük meg a kovácsműhelyt azért. Persze nagyon szívesen tettük ezt. Itt aztán megkértem, hogy fotózhassak. Megengedték. Ami azért esett különösen jól, mert tudom, hogy nem szeretik, ha fotózzák őket. A nőket nem is nagyon szabad. Erről beszéltek is egy kicsit. Mondtam, hogy tudtam, ezért is nem vettem elő a gépet. Annyira jól éreztük itt magunkat. Láttam Gergőn is. És persze aztán jó sokat beszéltünk is erről. Nagyon-nagyon szeretem, ahogy ezek az emberek élnek és beszélnek. Nem csak nyelvileg, persze az is gyönyörű. De van a beszédükben valami kedvesség, nyitottság, természetesség, egyszerűség, ami nálunk már egyszerűen nincs jelen. Egyben vannak mindenhogy. Hagyományilag, családilag, nyelvileg, mindenhogy. Nem akarnak semmilyenek lenni, olyanok, amilyenek. Gyönyörű. Annyira hálás vagyok, hogy beengednek ebbe a világba. Szépek a bútoraik, a lakás egésze. Olyan, amilyenek ők. Minden olyan. Nagy nehezen aztán elindultunk tőlük. Persze megeskettek, hogy visszafelé, de bármikor is még benézünk hozzájuk. Számcsere, búcsúzkodás, indulás. Persze megemelték a csomagot, még elmondtak pár útjavaslatot, aztán az egyik nőnek hirtelen eszébe jutott, hogy nem ettünk, és neki van levese. De mondtuk, hogy most már tényleg megyünk. Újabb búcsúzkodás, és indulás következett. Előtte azonban még meg kellett nézni gyorsan a régi pénzgyűjteményt és egy valóban csodaszép régi cigány festményt. És még néhány régiséget. Na, de aztán tényleg elindultunk. Kikísértek az utcára, és még hosszan integettek, és hallottuk, hogy megvitatják, hogy mekkora út is ez. Mi pedig ezzel a hatalmas élménnyel és ajándékkal besétáltunk a faluba. Isten, az élet, vagy nevezzük bárminek tényleg a tenyerén hordoz!
Még egy-két ember megszólított, poénkodott, amolyan székely módra. Eldöntöttük, hogy megnézzük a vendégházat, és majd utána vásárolunk. Ha nincs ott hely, visszajövünk, vagy a kocsmában szerzünk valami alvó helyet. De a református lelkész felesége megmutatta a szálláslehetőséget, és mivel nem is volt drága, és egészen nagyon kellemes is, így itt ragadtunk. A lelkésszel nem találkoztunk, és a feleségével is szinte csak az alvási lehetőségről beszélgettünk. Elmentünk vásárolni. Itt végre találtam olyan krémet, ami vegetáriánus. Emlékeztem rá, hogy van itt ilyen, és egész jó is. Kajáltunk, majd elmentünk a kocsmába. Fiatalok voltak bent hárman, de teljesen elmerülve valami témában. Mi sem nagyon beszélgettünk, csak ücsörögtünk, ittunk egy sört, szotyiztunk, vagy ahogy itt mondják, magoztunk. Jó volt ezután a csodás nap után ebben lenni. Hallgattam közben, ahogy beszélnek. Ez már igazi székely beszéd. Szeretem. Már csak hallgatni is olyan jó. Aztán hazajöttünk. Eléggé hideg van itt a házban. Beszélgettünk még kicsit az élményekről, majd lefeküdtünk aludni.
Éjjel eléggé fájt a hasam is és a fejem is. Azt hiszem, valamelyik sörtől. Álmodtam is mindenfélét. Gergő is azt mondja, erős álmai voltak. Nem tudom, mitől volt ez, de lehet, hogy ettől a nagyon erős élménytől, amit itt ezekkel a fantasztikus cigány emberekkel éltünk meg. Annyira szép ez. Na, megyek reggelizni és indulunk Szentgyörgyre, de még nem Sepsi-, hanem Erdőszentgyörgyre. Előtte még benézünk egy Bede és egy Szentháromság nevű faluba is. Szépek ezek a nevek. Bedére azért is nézünk be, mert Gergő egyik régi kollegájának ez a vezetékneve. Akar neki küldeni néhány képet. Ja! Ha már nevek! Itt nagyon sok Zayzon van. Ki kéne majd deríteni, hogy van-e valami rokoni szál a nagymamámhoz. Nem hiszem, de akár lehet is. Na, majd utánanézünk valahogy.
