Erdőszentgyörgy, Bözödújfal, Kőrispatak
Kávézás után – amit ágyba kaptam – pakoltam, Gergő pedig lement internetezni és útvonalat tervezni a középső szintre, ahol van elég erős jel. Később utánamentem én is. Úgy döntöttünk, megebédelünk, és utána indulunk csak el. Így is lett. Ettünk egy levest, Gergő micset, én szalmakrumplit (itt így híják a sült krumplit), és salátát. Az út először átvitt a kisvároson, majd egy nagy tó mellett vezetett. Álomszép útvonal megint. Az utat most építik egyébként. Érdekes volt, mert minden szakasz máshol tart, így végigkísérhettük az út során az útépítés különböző fázisait. Gergő mondott két falunevet, ami ismerős volt nekem, de persze nem emlékeztem, miért. Néha idegesítő vagyok magam számára. Tudom, hogy van valami, de nem tudom, mi az. Na, ez volt most is. Emlékeztem rá, hogy valamiért ezek a falunevek ismerősek nekem, de nem tudtam, hogy jártam-e ott, vagy valami más. Azt kizártuk ugye, hogy valami történelmi dolog lenne, mert akkor Gergő tudott volna róla. Maradt az, hogy valami néprajzi vagy más ilyesmi miatt híres, vagy jártam ott, vagy Böjte Csabának van háza ott. Ezt is kizáródott az internet segítségével már hamarabb, mert megnéztük más ok miatt Csaba oldalát. Na, mindegy, engem idegesített kicsit a dolog, de gondoltam, majd ott rájövök. Így is lett.
Az első ilyen falu Bözödújfalu. Egyrészt jártam már itt, másrészt ez egy valóban híres hely. A 80-as években elárasztották a falut, amikor a gátat megépítették. A tó alatt, ami mellett eljöttünk, ott a falu. Elég drámai a dolog. Van itt egy emlékmű is. Ami már előbb is feltűnt, az itt elég világos lett. Ez az út volt az első, ahol láttunk magyar rendszámú autót is. Itt is megállt egy, és ekkor már éreztük, ami a következő faluban, Kőrispatakon teljesen világos lett, hogy elértük a turisták által is látogatott területet. Elhagyva az emlékhelyet több magyar rendszámú autó is elhaladt mellettünk. Velük, akikkel ott találkoztunk, beszélgettünk is egy kicsit. Előtte is már kiderült, mert volt egy-két tábla útközben, hogy a következő faluban van egy kalapmúzeum és az arról híres. Ebbe a kalapmúzeumba ment egyébként ez a család. Szóval mi gyalog, ők autóval, de ugyanarra tartottunk. A falu előtt egy kedves munkás, aki itt dolgozott nagy autójával az úton, fel akart minket még venni, de mondtuk, hogy mi csak gyalog megyünk. Viccelt valamit, majd elhajtott. Elfelejtettem egy fontos dolgot. Még az úton az egyik nagy kanyarban az emelkedőnél megállítottak minket a munkások. Elmondtuk, hogy honnan hova, mire az egyik mondta, hogy tuti van valami kötődésem Szentgyörgyre vagy a székelységhez, mert ő érzi rajtam. Mondtam, hogy jól érzi. De ez annyira érdekes és jó volt! Gergő persze röhögött, hogy ő is érzi. Ez csak azért is fontos, mert beérve ide Kőrispatakra egy elég fura érzés kezdett eluralkodni rajtunk. Közben felmerült bennem, hogy talán amikor Szovátán voltunk önkénteskedni, akkor járhattunk ebben a faluban is.
Na, de ez lényegtelen, és lehet, hogy nem is igaz. Beértük a faluba és kocsmát kerestünk. Találtunk is. Itt bent ült pár néni, és egy fiatal csaj volt a kiszolgáló. Az egyik egy cigány néni volt. Volt benne valami nagyon megindító, valami olyan egyszerűség és ősi kedvesség, ami nagyon szép. Az unokájával volt bent. A másik hölgy elég gyorsan rátért arra, hogy ő szalmadíszeket készít, és ő itt a legjobb ebben. Elég hamar rájöttünk, hogy itt budapesti turisták leszünk. És lőn is így. Jajj! És még sokszor jajj!!! Elég megrázó ez az élmény. Van itt egy panzió, egy nagyobb bár, egy magazin, egy étterem és mindez egy családé. Azt hiszem, rájöttek a dolog üzleti részére. Itt minden erről szól. Nagyon sokan jönnek otthonról és mindenhonnan ide. Minden ráállt erre a turizmusdologra. Ami máshol egy-két faluval arrébb természetes, abból itt üzlet lett. Olyan, mint Hollókő. Nem drága egyébként a szállás, de van hozzá egy “beépített” “bácsi”. Ő itt a mindenes, és mintha egy magnót hallgatnál. Monoton hangon elmond mindent a gulyáról, a sajtról, amit megvehetsz a nénitől, ahova persze el is visz, a pékről, ahol szintén már várnak, és a kalapokról a múzeumban. Vehetsz itt mindent, ami a székelység ősi dolga. Megnézheted, hogyan készítik a kalapokat, a díszeket. És ott vannak a kövek, amiket a patakból kiszednek. És készíttethetsz táblát a saját családneveddel, vagy annak a falunak, városnak a nevével, ahol élsz. Rajta, hogy hány kilométerre van a múzeumtól. Ezt aztán ott ki is teszik. És jönnek a turisták, és ezt látják, ezt veszik. Annyira szomorú ez. És persze azonnal ajánlotta a mi “bácsink”, hogy menjünk innen Énlakára és Farkaslakára, mert ott is működik a turizmus már. Úgy is mutogatott minket a néninek, akitől a sajtot vettük, hogy hozta a turistákat. A néni egyébként egy kedves asszony, de ő is tudja, mit kell mondani. Azt hiszem, ők arra álltak rá, hogy viszonylag olcsón adnak (az otthoni árakhoz képest) mindent, viszont abból jó sokat visznek, jó sokan. Mindenesetre a néni kicsit panaszkodott, hogy milyen nehéz itt az élet, meg, hogy a sajtból is mennyire nehezen fogy, pedig milyen finom (ami igaz is). Majd amikor kijöttünk már tőle, megjelent a férje egy akkora terepjáróval, amivel otthon a leggazdagabbak járnak. Felnéztem a házra is, amiben bent voltunk. Akkor láttam, hogy ez egy 3 szintes jó nagy ház, aminek mi az alsó, bejárati részében voltunk csak. Szóval megy az üzlet, az biztos. Állítólag 15 éve fogtak itt a faluban mindebbe bele. A ház, amiben szállást kaptunk, egyébként kellemes, direkt erre a célra alakították át, és van itt mellette sok kis faház is. Máshol nem is lehet megszállni a faluban. (Persze kerestünk más lehetőséget is, de nem volt!) Be is fűtöttek kályhába, meg a kazánt is begyújtották miattunk. Szóval egyfelől rendben van a dolog, de mégis annyira elkeserítő így ez az egész. Gergő jól ki is akadt ezen. Én kicsit már felkészültebb vagyok ebben. Az volt a vicces, hogy Gergő mondta, hogy amikor ő Torockón járt, ő is egy ilyen kicsit “átvert” turista volt. Persze akkor ő is elképedt a falun átvonuló gulyától, meg mindentől. Nem tudom … ez annyira szomorú. A természetes dolgokból így lesz áru, amit megveszünk, és közben meghal valami. És bevesszük ezt! Sőt, igényünk van rá! Jajj és jajj és jajj! Előző nap a kedves egyszerű pár…, ma meg ez. Két faluval arrébb a kocsmában, vagy akár az úton a kanyarban a munkások természetesen és nyitottan, valódi érdeklődéssel beszélgetnek, itt meg áru minden, te pedig a turista, vagy inkább egy pénztárca, aki fizet ezért. A tulajjal nem is találkoztunk igazán csak, a terepjárójából szólt ki, hogy majd átjön megnézni minket, és hoz majd valami meglepetést. Ez persze nem történt meg, amit mi nem is bántunk. Mivel a tulaj szombatista, és ő ezen a napon nem kezelhet pénzt, így a szállásdíjat még este a “bácsinak” kellett átadni. Aki egyébként 54 éves! (Ezért is tettem idézőjelbe eddig.) De valóban bácsis. Elmesélte, hogy valami depressziója volt, nagyon súlyos, és már ott tartott mindenki, hogy meg fog halni. Kapott valami gyógyszert, amitől kicsit jobban lett, és eljött ide dolgozni a panzióhoz. Aztán átkerült a múzeum boltjába. Ott gyógyult meg. Rájött (amit egyébként nem mond meg az orvosoknak és nem is mond el senkinek, csak nekem – gondolom ez is a “szöveg” része 🙂 ), hogy ő attól gyógyult meg, hogy a turisták felnéznek rá. Utálja az embereket, mert buták, és nem szeret köztük lenni. (Őt idéztem.) De a turisták mindenféle emberek, és azok felnéznek rá, mert ő olyanokat tud mondani, amiről ők nem tudnak. Sérült ember, és ez látszik is rajta, de jól jöhet a tulajnak, mert tényleg mindent megcsinál, és tényleg azt gondolom, el tudja kápráztatni az idejövőket azokkal a dolgokkal, amiket mond. Ez a turistáknak tényleg bejöhet, és be is jön. Mi azonban nem ezek vagyunk. Ha az ember átéli azokat a dolgokat, amiket mi, és látja úgy ezt az országot, az embereket, ahogy mi, akkor ez nem hogy jó, hanem inkább szomorú és fájdalmas. Este persze jó hosszan beszélgettünk erről Gergővel. Olyan jó lenne, ha nem ezt látnák az emberek Erdélyből és Székelyföldből. De persze ez kényelmes és biztonságos, és minden egyben van. Jön a csoport, megnéz mindent, vesz mindenfélét, majd megy tovább vagy haza. Olyan ez, mint egy állatkert, csak kicsit másképp. Vagy kiállítás. Valódi emberek, kapcsolatok nélkül. Bemutató. Na, mindegy, ha valakiknek ez kell, hát ez itt van. És gondolom, egyre több helyen ez van. Ezért aztán úgy döntöttünk, megint útvonalat módosítunk. Bár én azt hittem, ez csak Szovátán, Csíkszeredában, Parajdon és a többi hasonlóan felkapott helyen van így. Hát már nem! Remélem, azért találunk még errefelé is élő dolgokat.
Találtam itt egy székelykapunk egy érdekes feliratot. Jól passzol ehhez a naphoz: “A semmiből is lehet minden, a mindenből is lehet semmi”
Tegnap mostunk jó sokat, és szerencsére megszáradt a kályha mellett. Most indulunk mihamarabb tovább. Gergő keres egy útvonalat, én pakolok, eszünk és megyünk. Lássuk, mit hoz a mai nap! Remélem, nem ezt. Az biztos, hogy hegyet igen!
