Gyepes, Remete
Kiderült! Reggel ettünk. Isteni tejes és túrós puliszkát, Gergő kolbászt is kapott hozzá. Beszélgettünk még a ház urával is egy kicsit. Majd ő elment dolgozni. A közbirtokosság alkalmazza. Néha így el kell mennie a nagy elevátorral – ami itt áll egyébként a ház előtt – valahova dolgozni, valamit. Ez egyébként nem mindennapos. Szóval ő elment. Mi pedig hármasban elindultunk Remetére. Itt az úton aztán megértettem, hogy mi is ez a kettőnk között lévő dolog. Barátnőm elmesélte, hogy pontosan min is ment át, és milyen útra tért rá. Hát! Na! Nagyon hasonló az utunk. Ő is elindult ezen a szellemi úton, és ugyanazokra jutott, mint én is, de legalábbis nagyon hasonlókra. Sőt, az egyesületi dolgok kapcsán is szinte ugyanazon ment át, mint én az alapítvánnyal. Nagy lendület, csalódás, kivonulás, új lendület már sokkal kisebben, és mégis nagyobban, sokkal nagyobb rálátással. Ugyanolyan meg nem értettség a családban és persze nagyobb körben is. Ugyanazok a tapasztalatok. A félelem, az elengedés a pénzhez, a munkához való viszonyban. Persze nagyon máson keresztül, és nagyon más az egész helyzet is, de olyan fantasztikus ez az egész. És persze az újra feléledő hit, hiszen vannak ezek a találkozások. És érdemes, és kell is csinálnia az embernek, ami a dolga! Na, mit mondjak! Nehéz ezeket, mint már annyiszor mondtam is, leírni. Természetesen eldőlt, hogy maradunk még, hiszen annyi minden van, amit meg kell beszélnünk. És így is lett. Mire Remetére értünk, eldöntöttük, hogy nem megyünk tovább ma már. Így aztán nem is kell sietni, mindenre lesz idő. Az is kiderült, hogy természetgyógyászattal is foglalkozik. Gyógynövényekkel. Tanult csontkovácsnak is, és elvégzett valamilyen szellemgyógyász tanfolyamot is. Jó beteg is lett, mert elég nagy meg nem értéssel találkozott. Gondolom, mindez egy ilyen kis faluban igazán nem lehet egyszerű. Meggyógyította magát, minden orvosi segédlet nélkül. Illetve van itt valami “kínai orvos”, aki segített neki. Persze senki nem hitt benne, és műtétekre akarták küldeni. De végigcsinálta és meggyógyult. Jól meg is erősödött mindebben. Most már azt csinálja csak, amit szeret, és úgy, ahogy jónak látja. Szabad, mondta. És ezt lehetett rajta érezni. Ezt éreztem én is! Ezt jól meg is beszéltük. Vannak álmai, amiket meg kell, hogy valósítson, mert különben megfullad. Hát ezt ismerem, ezt az érzést. Persze eleinte nagyon akarta is a dolgot. Ennek lett a következménye a csalódás. Ezt is ismerem. Az egyesületi tagok nem igazán értették, hogy mit akar, és persze szétesett a dolog. Mindenki valami mást akart belőle. Ő nem a pénzt vagy a különlegességet akarta, hanem a hagyományok továbbvitelét, a közösség megerősödését, emberi kapcsolatok építését, falvak közötti összefogást, alkotást, kreatív dolgok szervezését. Nem is tudom, honnan ismerős ez a dolog?! Más lett belőle. Belefáradt. Eltűnt egy vagy másfél évre. Ez is elég ismerős. Itthon alkotott. Majd rájött, hogy mégis van valami közösségi dolga is, de nem így, ahogy eddig csinálta. Arra is rájött, hogy ezt nem találhatja ki, hogy mi lesz, mert az eddig se hozott jót. Megtanult ráhagyatkozni. (!) És jönnek is a dolgok. Így például – ahogy mondta – mi is! Hát, ezt is jól megbeszéltük. Még nem tudom, mit hoz a jövő, de biztos, hogy van közös utunk. Mint ahogy az úton már annyi emberrel éreztem ezt. De itt most nagyon. És nagyon másképp!
Vicces volt egyébként, mert Remetén van egy család, akiről előző nap is meséltek. Ide költöztek Magyarországról. Öt gyerek van. Szalmabálaházat építenek. Újdonsült barátaink segítettek nekik. Mesélték, még előző nap, hogy két hete voltak itt Németországból önkéntes fiatalok, akik valami érdekes módszerrel tanulnak. A tanárok náluk laktak. Volt velük egy számomra ismerős nevűnek tűnő pasi is. Ekkor már kezdett gyanús lenni a dolog. Elmentünk a szalmabálaházhoz. Ők még nem ebben élnek, hanem vettek egy kis házat a falu közepén, a templom mellett, és ott. Ezt a házat négy éve építik, és küzdenek is vele több minden miatt. (Itt a környékben egyébként nagyon szép házak vannak. Lent magas kőépítmény, és fent fából épült, néha kővel kirakott, vályoggal vakolt házak ezek. Az itteniek elmondása szerint egyrészt ez az alapanyag itt az adott, másrészt az itteni időjárási egyéb viszonyoknak ez felelt meg mindig is a leginkább. Nekem nagyon tetszenek! 🙂 )
Amikor odaértünk, aztán kiderült minden. Tényleg vicces! Persze a házat meglátva, de főleg a ház egyik belső falán lévő, fát mintázó agyagképet, azonnal tudtam… Íme, egy Waldorfos csapat! Gyorsan ki is derült, hogy egyik barátnőmet egészen közelről ismerik, sőt együtt jártak a Bothmer-képzésre. (Ez egy mozgásforma, ami a Waldorf iskolákban a hagyományos tornaórákkal azonos szerepet tölt be.) Sőt, egyik volt gimnáziumi osztálytársam, aki szintén része ennek a körnek, alig pár hete járt itt családjával együtt. Na, mit mondjak?!
(Meg kell itt jegyeznem valamit: Ez a Waldorf-kérdés életem egyik nagy tanulsága. Hosszan éltünk mi is ebben, a lányom Waldorf óvodába, majd pár évig iskolába is odajárt. Kezdetben nagyon vonzott és tetszett, de idővel ez megváltozott. Nem igazán szeretnék állást foglalni ebben a témában, nagy valószínűséggel elfogult vagyok még mindig. Muszáj mégis egy valamit leírnom. Számomra ma már ez egy művilág. Tanultam Erdélyben egy jó szót: “fejes”. Ezt a szót itt arra az emberre használják, akinél minden a fejben zajlik, és néha kevés köze van a “valós” élethez. Ezen kívül azt is jelenti, ha valaki feljebb valónak gondolja magát, olyannak, aki mindent tud, különlegesnek. Hát én valami ilyesmit éltem meg ebben a Waldorfos körben anno. Azóta, mióta kiléptem ebből a világból, nem is igazán kerültem vele kapcsolatba, illetve nem keresem ezt a kapcsolatot. Már nem zavar annyira, de még mindig hat rám. Így aztán számomra elég fura volt itt Erdélyben, ebben a környezetben találkozni ismét ezzel a világgal.)
Mint kiderült, több család is ide költözött Budapestről. A gyerekek általában valamelyik magyarországi Waldorf iskolába járnak magántanulóként. Félévente járnak át vizsgázni. Sok programot szerveznek ide. Ilyen volt ez a pár hete lezajló tábor is. Vendéglátónk elmondása szerint már többen vissza is költöztek Magyarországra. Egyébként itt, mint kiderült, több házat vettek meg otthonról különböző tévés családok is. Nem tudom kik, csak mondta itt valaki. Mindenesetre érdekes élmény volt ez itt és így.
Egyébként Remetét, mint kiderült azért nevezik így, mert ez egy nagyon eldugott – ahogy a helyiek mondják világszéli – picike falu, ahol csak remeték élnek.
Néhány kép Remetéről és az “árulkodó” fa:
Hazajöttünk teázni, mézes citromot enni. Majd elmentünk falut és huszárt nézni. Na, ez már tényleg igazi élmény volt. Egyébként Remete is egy gyönyörű kis falu. De Gyepes is, csak kicsit nagyobb. Csodaszép házak vannak (mint ahogy azt már írtam is), és nagyon kedves emberek. Kis patak (ami idén kiöntött), tehenek, kőkerítések, dombok, távolban hegyek és őszi színek. Szóval álomszerű hangulat, és csend. Itt csak egy-egy autó megy el, és néha egy traktor. Imádom! És azt is, ahogy barátnőm (azt hiszem, ezt a kapcsolatot ismét büszkén nevezhetem így:)) mesél mindenről.
A család, ahol a huszárruhát néztük meg, nagyon helyes. A pasinak valódi huszárbajusza van. Az asszony egy vidám, igazi székely nő. De persze itt mindenki az. Nagyon jókat nevettünk, beszélgettünk. Ők röhögtek nagyon a mi történeteinken, mi meg az övéken. Ettünk sütit, kávéztunk. És persze végül huszárunk is beöltözött huszárnak. Nagyon szép és rémesen nehéz ez a ruha. Gergő csak a mentét próbálta fel.
Megnéztük a lovat is, és a festett régi szerszámgyűjteményt. Ezek a ház külső falát ékesítik, és a mi huszárunk festette őket ki. Sok galambjuk van. Itt aztán annyira elbeszélgettük, viccelődtük az időt, hogy haza is kellett sietni valamit főzni.
Előtte azonban még bementünk a közösségi házba. Itt végre láttam azokat a bútorokat is, amiket vendéglátónk festett. Gyönyörűek. Van kint a falon egy csomó tabló azokról a kezdeményezésekről, táborokról meg tanfolyamokról meg mindenféléről, amiket ő szervezett. Iszonyú mennyiségű munka, és most semmi sincs belőle. Senki nem értékelte, sőt inkább hátráltatták már a végén. Itt van szövőszék is, meg minden eszköz, amit lehetne használni. Sajnos most minden áll. De elkezdtünk közösen gondolkodni. És vannak tervek! Na, de ez majd alakul. Lucskos káposztát és szilvás gombócot (ezt fagyasztóból) készítettünk ebédre. A lucskos káposzta tulajdonképpen káposztaleves. Miközben elkészült, megjött a férj is. Ebédeltünk, majd a fiúk elmentek megnézni egy asztalosműhelyt. Ahol, mint később kiderült, épp nagyüzemi koporsókészítés folyik. Olyan jó ez a dolog. Mármint nem a koporsókészítés, hanem hogy ilyen jó és szép kapcsolat alakult ki az egész családdal, de külön-külön is, mi, nők és a férfiak között is. Azt hiszem, bátran állíthatom, hogy ők is igazi barátokká váltak. Még délelőtt megnéztem az újdonsült barátnőm által szőtt dolgokat, a szövőszékét, és mindenféle fázisát meg is mutatta a dolognak. Most délután kicsit mi, nők beszélgettünk erről is, de aztán inkább a család, az ő és az én utam volt a téma. Volt egy annyira gyönyörű pillanata az egésznek. Egyszer csak mind a ketten egy adott pillanatban felálltunk, és szinte egyszerre mondtuk, hogy hadd öleljük meg egymást. Nem tudom, meddig tartott, de azt hiszem, erre egész életemben emlékezni fogok. Milyen szép és csodálatos ez. Még nem volt 24 órája, hogy találkoztunk, és mélyebb kapcsolatban vagyunk, mint sok-sok emberrel évek után. Nagyon sokat nevettünk is. És persze gondolkodtunk, mi is a dolgunk együtt. Abban maradtunk, hogy alakulni fog, ahogy alakul. Ezt sem kell, és nem is szabad erőltetni. Ha csak annyi történt, ami történt már az is akkora dolog, hogy hihetetlen. De bármi lehet még. Az alap erős, és ezeket az alapokat kell máshol is keresni. Érdekes, hogy egyébként ebben is ugyanoda jutottunk. Vagyis, hogy nem az a dolog, hogy nekünk kelljen lelkesíteni másokat – ez is, de ez nem a másokkal közös munkában, hanem valami külön szálon – hanem olyanokkal kell együtt dolgozni, akik akarnak valamit tenni.
Na, most megyek, mert várnak. Barátnőm bejött megkérdezni, hogy vagyok, és már kész a reggeli is.
Istenem! De hálás vagyok!
Néhány kép barátnőm “munkájáról” és “munkáiból”:
És néhány Gyepes hangulatáról:
