Gyepes, Homoródalmás
Közös reggeli. Megint mindenféle finomság. Beszélgetés. Nehéz elindulás. Persze címcsere, és közös tervek megbeszélés. … Előhozták a mérleget is, hogy nézzük végre, meg mennyit is nyom a zsák. Zsákkal együtt álltunk rá először. … Kicsit sokat mér szerintem! Előtte még bejött egy néni. Egy tüneményt ismertünk meg, aki persze nekünk volt az, a családjának azért nem biztos, hogy az! 🙂 Nagyon vicces kedvében volt, úgyhogy elmesélte az esetét a lóval, ami megharapta. És az utána következő kórházi kalandjait is. Utána jött a kutya, azzal is volt valami kalandja, majd a kakas, aki megtámadta. Egyedül él, és a fiai, akik ikrek, eléggé kiakadnak rajta néha, de jó kedélyűen kezelik, és a néni is. (Mindezt ő mesélte így el.) Nagyon vicces volt, és iszonyú nagy röhögés kísérte a történeteket. Nagyon élveztük. Gergő is egyre jobban érti a nyelvet, ha meg nem, kérdez. Később jött egy férfi is. Az is vicces volt, de azt már Gergő nem értette annyira. Igazi zárt, székely beszéde volt. Most mindenki az adóbefizetéssel van elfoglalva, ők is ez ügyben jöttek eredetileg. A hivatal valamiért kevesebb adót állapított meg anno, de kiderült, hogy nem jól számoltak, és így mindenkinek pluszban kell fizetni az elmúlt 3 évért. Nem teljesen értik. Barátaink segítenek itt a lebonyolításban, már amikor lehet. Azt, hogy most nem érnek rá, vagy nem tudnak menni velük, nem igazán értik. És addig mondják, amíg csak lehet. Aztán valahogy átlendül a dolog, és abban maradnak, hogy jó-jó, akkor majd ha megyen!
Elég nehezen ment az elindulás. Én még reggel azon gondolkoztam, milyen érdekes ez, hogy talál az ember olyan embereket, akikkel közösen bármit meg lehetne valósítani. Igazi barátságok, mély kapcsolatok ezek. És miért is vannak ezek ilyen messze. De persze aztán tudom, hogy valamiért így van rendjén, és nem véletlen. Vendéglátó barátnőmmel beszéltünk is erről kicsit. Láttam rajta, hogy neki is ez most nehéz. De abban maradtunk, hogy foguk fel úgy, hogy ez nem valaminek a vége, hanem a kezdete. És már most, így is akkora, de akkora ajándékot kaptunk, mint sokan egész életükben sem! Ebben meg is nyugodtunk. Persze nagy ölelkezés, elköszönés, integetés jött még. És persze száz poén arról, hogy hol vár minket az autó, most már mondjuk meg. Meg arról, hogy este elvisznek minket Homoródalmásig, és esküsznek, hogy senkinek nem mondják meg, de mondjuk már meg a facebook elérhetőségét pár barátunknak. Na meg hasonlók. Végül aztán csak elindultunk.
Valószínűleg ebben a nehezebb búcsúban benne volt az is, hogy ez már annyiadik ilyen ezen az úton. És persze tudjuk, hogy ez így van rendjén, és azt is, hogy lesz folytatás, ha nem is tudjuk milyen, de akkor is valahogy nehéz állandóan búcsúzni. És amint már ezt írtam is, közeleg az egész út vége. És ezzel egy egyidejűleg egyre távolabb is vagyunk Pesttől. Ide azért nem lehet csak úgy átugrani majd. Szóval érdekes ez az élmény is. Sok fantasztikus találkozás, és sok búcsú. De hát ez is része ennek az egésznek. Ami biztos, hogy ennyi ajándékot se könnyű feldolgozni, és ennyi új (és főleg ilyen mélységű) kapcsolatot sem.
Szép út vezet ki a faluból, nagyon szép. (Vicces, hogy a faluvégén van egy kerítés, amin jelölik, hogy onnan van térerő. Nem mintha egy pillanatig is hiányzott volna a telefonunk!) Aztán erdő és egy jó kis meredély.
Ennek tetején le is ültünk egyrészt megpihenni, csak lenni, másrészt beszélgetni. Álomszép kilátás, csodatáj. Ültünk a nagy csendben Isten tenyerén, és azt éreztük, köszönjük. Majd beszélgettünk jó sokat arról, hogy mi is ez az egész, és mit kezdjünk ennyi élménnyel. Meg arról, hogy otthon a nagy zakatban, ami körülvesz minket is, igazán semmi nem történik. Itt meg minden nap, illetve minden perc egy csoda és valamilyen hatás, találkozás. Közben meg itt vagyunk a nyugiban, a békében. Van ebben valami ellentmondás, de így van. Annyi minden ér minket, hogy nem is tudjuk feldolgozni. Ez az az élmény, amit már írtam, hogy olyan érzésünk van, mintha rohannánk. És persze mind a ketten érezzük, hogy nemsokára vége. Annyira furcsa ez. De az egész mindennel együtt az. Csoda, álom és egyben minden. Kezdetek és végek. Találkozások és búcsúzások. Fel és le. Indulás, menés, megállás, érkezés, indulás, megállás, menés, érkezés. Körfogás és haladás. Álom és valóság. Mit lehet erről mondani. Leírhatatlan.
Meséltek vendéglátóink arról, hogy mennyire nehéz nekik és mindenkinek errefelé a vadakkal. Sok a medve, a farkas, a vaddisznó. És mindent felesznek. Nem ölik meg őket, sőt etetik, mert a vadászatukért nagyon sok pénzt kap az állam vagy a hivatal. Ez csak azért érdekes itt és most, mert ezen az úton igazán szép legelők és mindenféle van. De látszik, hogy muszáj körbekeríteniük a gazdáknak, és még így is sok helyen nem védenek ezek a kerítések. Ezen a szakaszon vadászott állítólag Ceausescu is. Nem csodálom, mert elképesztően gyönyörű itt minden. Almás közelébe érve már látszott, hogy itt síelnek is. Láttunk egy nagyon szép hegyre felvivő sípályát és felvonót.
Megpihenés utáni és Homoródalmás előtti tájból egy kis ízelítő:
Ebből gondoltuk, hogy itt valószínűleg lesz panzió is. Van is, de oda előre kell helyet foglalni. Illetve, ha nem is, a tulaj nem volt ott. Gergő elment helyet keresni, én meg ültem a kocsmában, és hallgattam a fiatal srácok beszédét. Vicces, mert néha nem is értettem, annyira gyorsan beszélnek. De imádom. Állandóan húzzák egymást. Most valami új törvényt tárgyaltak, ami szerint, ha elvesznek egy csajt, és 5 évig nem válnak el, kapnak valami pénzt havonta. Ha mégis válás vagy elhagyás van, vissza kell fizetni, sőt kamat is van. Persze húzták az egyik srácot ezzel, de az egy ideig komolyan vette. Nagyon bírom ezt!
Gergő közben megjött, és szerzett valami szobát nekünk a hivataltól. Ide járnak a testvértelepülésekről, és akkor itt szállnak meg. Sima kis szoba. 5 ágy, fűtés cserépkályhával, meleg víz, WC. Most éppen itt ülünk, és Gergő fűt, levest főz, én pedig írok, és várom a vacsit. 🙂 Holnap hosszú, és kicsit a mainál (ez csak 12 km volt) hosszabb (22 km) és jó kis emelkedőkkel, szurdokkal tarkított út vár ránk. Én várom. Átkelünk a vargyasi hasadékon. Onnan már nincs messze Szentgyörgy. Még 3-4 megállás, alvás, és ott vagyunk. Gergővel abban maradtunk, nem várunk arra, hogy Sáráék mikor érnek Szentgyörgyre (beszéltem vele, és azt mondta, ők csak jövő hét szerdán indulnának), hanem megyünk a saját ütemünkben, és jönnek, illetve odaérnek, amikor odaérnek. Legfeljebb Árkoson vagy valahol találkozunk majd. Na, most megyek vacsizni. Most ugye még csak este 6 óra van, de volt egy kis idő írni. Reggel majd folytatom. Kissé náthás vagyok. Nem mondom, hogy túl kellemes lenne a dolog, de kaptam teát, gyógynövényeket, sós vizet orrcseppnek még Gyepesen, és vettem citromot meg hagymát. Ittam egy Unikumot is még a kocsmában. Persze a fiúk még reggel (állítólag csak mert rám kellet várni, amíg pakoltam 🙂 ) benyomtak 3 áfonyás pálinkát. Én egyet ittam, de az is hatott.
Elmentünk még kicsit falut nézni és kocsmázni. Azt beszéltük Gergővel, hogy most kimondottan hálásak vagyunk, hogy itt “hivatali” ügyintézéses szállásunk van. Így most kicsit legalább le tudnak csengeni az elmúlt napok élményei, beszélgetései. Persze hosszan beszélgettünk erről. Hogy milyen jó és egyben nehéz is ez a sok találkozás és búcsúzkodás. Hogy mennyi minden történt és történik velünk. Meg arról is, hogy hogyan lehetne az itteni, illetve a vidéken jelenlévő tudást, hagyományt úgy tovább vinni, hogy az ne megálljon, hanem valahogy beépüljön, tovább épüljön a mostani világba, illetve valahogy eggyé váljon vele. Ehhez azonban kell az alázat, és nem lehetünk “fejesek”, ahogy ugyebár itt azt mondják. De lássuk be, azért azok vagyunk. Mindent tudunk, és sokkal jobban, mint az ősök. És nem igazán tanulunk, hanem elveszünk. Ebben is “fogyasztók” vagyunk. Eszembe jutott az Ösztön című film. Azt hiszem, az elég jól megfogalmazza ezt a dolgot. És tényleg így van. Mindent használunk, de nem tiszteljük, csak a haszon reményében. Jó ez a sok néprajzos felgyűjtés is. Csak kéne valami továbbélés is. De nem úgy, ahogy a különböző izmusok és módszerek csinálják, hanem szervesen, tovább élve. Nem fejből, hanem szívből. Beszélgettünk még jó sokat az ezotéria, a szellemi utak hatásáról is. Ebben is mennyire fontos a valódi belső hang, és az, hogy tudjunk váltani, amikor kell. Ne ragadjunk meg semmiben. De igaz ez mindenre. Kellenek a lépcsők, de azoknak lépcsőknek kell lenniük, és tovább kell lépni, amikor ideje van. Jó volt ezt látni új barátnőm kapcsán is. Persze mondta is, hogy mennyire nehéz volt ez, de amint lépett, történtek és történnek is a dolgok. Ezt is ismerem valahonnan! 🙂
Este még megnéztük a térképet, konstatáltuk megint, hogy max. 4 alvással elérjük Szentgyörgyöt. Persze akár még húzhatjuk is a dolgot 🙂 .
Homoródalmás néhány képben
