Homoródalmás, Vargyasi szurdok, Vargyas
Hajnalban bedugult az orrom, és így elég hamar felébredtem. Sokat ment bennem mindaz, amiről este már szó volt Gergővel is, meg sokat is írtam róla. Hogyan és mit kéne tenni? Mi a dolgunk mindezzel? Nem tudom, de azt igen, hogy annyi biztos, hogy nem akarok tovább építeni művilágokat. Élni kell, és azon keresztül van a dolog. Még nem tudom, mi jön és hogy lesz, mint azt már ezredszer írom le. DE! Az is biztos, hogy ha valaki nem mer ráhagyatkozni az életre, ha fejben akar mindent kitalálni, és a biztonságkeresés az első, vagyis a félelem vezeti, akkor semmi nem fog történni. Ezt aztán ezerszeresen megtapasztaltuk most. Mármint azt, hogy ha ráhagyatkozol az életre, akkor jön az, amire szükséged van. Ez nem ezoterikus blabla. A szükség itt nem a tanulást jelenti, és nem azt, ami neked jó, és még csak nem is azt, amit egyébként titkon vágysz. Ezt megint csak a tapasztalat tudja megértetni, leírva semmit nem jelent. Azt hiszem, ezt kéne igazán átadni. Hogy semmit nem lehet kitalálni, megtanulni, akarni. Meg kell élni. Persze lehet akarni is a dolgokat, és fejben működni. Az is egy élet. De van az életnek egy másik szintje is. Szerintem abban érdemesebb lenni. De persze ez nem lehet kényszer. Csak akkor meg, be kéne látni, és nem hazudni magunknak, hogy tulajdonképpen arra vágyunk igazán és nem erre. Azt hiszem, ez a kulcs. Ha nem hazudunk magunknak. Azt hiszem, Pesten és sokan, akik ezen az úgynevezett “szellemi” úton járnak, mind ezt teszik. Hazudnak maguknak, mert igazán nem ezt a szabadságot, ráhagyatkozást szeretnék, hanem jól akarnak lenni, boldogok akarnak lenni, de úgy, ahogy azt kitalálták vagy kitalálják. És persze minden anyagi és egyéb biztonsággal együtt. Szerintem ez nem megy. A két dolog ellentétes. A legyen meg a te akaratod, és közben az legyen, amit én akarok, amit kitaláltam – nem fér össze. De a legyen meg a te akaratod sem azt jelenti, amit gondolunk még róla. Szerintem ahhoz tenni kell és lépni. Ez nem egy passzív dolog, és nem azt jelenti, hogy az ember megadja magát bármi rossznak és jónak, amit az élet hoz elé. Az élet azt hozza, amiben vagyunk. Az élet nem hazudik. Mutatja a vágyainkat, az akaratunkat. Mindenki a saját sorsának kovácsa. A fejünk a fő gond, és az elkülönülés, a félelem. Persze a “ne félj!” nem segít. De amikor rájössz, hogy nincs mitől, mert minden félelem a fejedben van, a megtanult dolgok, a másoktól hallott dolgok miatt, a belénk nevelt dolgok miatt, a civilizált világunk biztonságmániája, a megfelelések, a mutatott képek, a ki- és felépített identitásunk, szerepeink miatt. És váltasz, ráhagyatkozol az életre, megtapasztalsz valamit, belemész valamibe, vagyis élsz, akkor mindez kiderül. Ez az elengedés. Mindannak, amit kitaláltunk, megszereztünk, az elengedése. Ez a szabadság. Messze nem szeretném azt állítani, hogy ezt én teljesen meg tudom csinálni. De megtapasztaltam, mit jelent, és tudom, hogy lehet. Persze jönnek a “kígyók”, de az is rendben van. De ez tényleg nem a “jöjjön, aminek jönnie kell, és elfogadom” dolog. Nagyon más. És még csak nem is az, hogy úgyis meg tudom majd oldani, mert én erős vagyok. Vagy nem az, hogy biztos erre van szükségem. Sőt még csak nem is az, hogy a jóisten jó, és ezt kapom ajándékba. Szóval semmi köze ezekhez. Hogy lehetne ezt megfogalmazni? Ez talán egy bizalom, amit megelőz, vagy inkább része az aktivitás is. Egyben való működés. Ez nem független tőlem, senkitől. Haladás és áramlás a dolgokkal. Észrevétele a bennünk és így körülöttünk lévő dolgoknak, illetve a velük való azonosság. Azt hiszem, kár kísérleteznem ennek leírásával. A lényeg, hogy érzem ezt, és egyre erősebben. Nem tudom kinek, minek kell ezért hálásnak lenni, de az vagyok. Olyan ez, mint a keresztek az úton. Nem kell őket keresnem, nem kell külön figyelnem, mégis mindegyiket meglátom. Miért? Mert tudat alatt ott van valahol az agyamban, de nem erőltetem, nem akarom. Ettől nyitott vagyok, és érzékelem. Nem is gondoltam ezt, amikor elkezdtem ezek fotózását. Mármint azt nem gondoltam, hogy ilyen tanulsága is lesz a dolognak, illetve, hogy példa lehet erre a fontos meglátásra.
Október elseje van! (Merthogy persze megint reggel van, amikor e sorokat írom.) Most épp Vargyason vagyunk. Elképesztő, hogy augusztus elején indultunk el, és most meg október van már. Rohan, és egyben nagyon lassú is az idő. Nehéz ezt is megfogalmazni. Egyrészt iszonyú távol van minden, ami történt, ahol jártunk ez alatt az idő alatt, és mégis annyira közel is. Tegnap az ide vezető úton beszélgettünk is Gergővel erről. És volt egy szakasz, ahol játszottam is ezzel. De előbb maga az út…
Hát ez a varázslatosság és egy igazi kalandtúra napja volt. (Eszembe is jutott ippi barátunk, aki ugye túlélő túrázóknak nézett minket. Hát ha most látott volna minket…. nem is tévedett olyan sokat! 🙂 ) Meg is beszéltük Gergővel, hogy ez a tényleg leírhatatlan kategória, mármint, ami a csodát illeti. Éreztük ezt már, ahogy kisétáltunk Almásról azonnal. De már a falu végén is. Az út, ami kivezet, egy csodálatos rétekkel, legelőkkel, erdőkkel tarkított, először kisebb, majd nagyobb dombra visz fel. Innen belátni az egész falut és a szemben lévő hegyet, melyen az az út kanyarog, amin előző nap beértünk a faluba. És ezt követi a valódi varázslat első fele. Álomszép kanyargós út a hegyek között, és azon át. Patak csörgedezik végig az út mentén, legelők, nyájak és gulyák itt is, ott is, kolompok és bácsok hangja, hatalmas ragadozó madarak (ölyv vagy sasok) szállnak felettünk, őszülő erdő, kék ég, napsütés. Nem lehet leírni, csak megélni. Egyébként megdöbbentően meleg lett. Ujjatlan pólóban és feltűrt nadrágban voltam végig ezen a szakaszon.
Amit kihagytam, hogy mielőtt kiértünk volna a faluból, találkoztunk egy idősebb és egy fiatalabb férfival. Megállítottak minket, és beszélgetésbe elegyedtünk. Ez nem újdonság ugyebár, de azért írom le, mert megerősítette ismét, amiről előző nap és már oly sokszor írtam, és amit itt nagyon lehet érezni, és már másokkal is szóba került. A bácsi többször rákérdezett, hogy jó-jó, hogy gyalog, de mit “gyütünk”. Nagyon nehezen értette meg, hogy nem “gyütünk” semmit. Többször visszakérdezett, hogy esetleg régi dolgokat, burjánt (gyógynövény), fotózom-e a régiségeket, történeteket, hogy aztán otthon kapjunk érte valamit, vagy írjunk róla és majd azért fognak fizetni. Azt mondja, azért szoktak jönni. Ha gyalog, akkor biztos burjánt gyűjtünk, mert olyanok szoktak jönni, és az van itt sok. A végén csak elhitte, hogy nem akarunk vinni innen semmit, csak szeretünk itt lenni és beszélgetni. Ha meg is írok ebből valamit, azt nem azért, hogy haszon legyen belőle. Akkor aztán még furcsábbnak tartotta az egészet, de Isten segedelmére bízva minket utat mutatott, és jó részletesen elmondta, hogy merre is kell majd haladni. A lényeg az volt, hogy előre, és majd jó sokára, amikor lesz egy háromakkora víz, mint ez itt, akkor azon lesz egy híd is. Ott kell majd jobbra tartani. Nekem ez a háromakkora annyira tetszik. Gergő kicsit még mindig nehezen érti őket, főleg, ha gyorsan beszélnek. De bevezettük, hogy ha valamit nem ért, akkor a végén elmondom. Néha én is elakadok, mert van egy-két öreg, aki nagyon zártan és gyorsan beszél. És persze, ha ittak is valamit, akkor ez fokozódik. De jól boldogulunk, és ha nem, röhögünk és visszakérdezünk. Új barátainkkal Gyepesen jó sokat beszéltünk erről is, és jó sokat húzták Gergőt is, aki ezt nagyon élvezi. Mi is viccet csinálunk belőle.
Szóval, haladtunk ezen a varázslatos tájon, és közben Gergő mondta, hogy egy kicsit az az érzése van, hogy ez egy búcsúzás is. Búcsúzás a nagy hegyektől, az erdőktől, Erdélytől. És szép búcsú. Én mondtam neki, hogy azért még itt vagyunk, és még van egy pár nap, mire oda érünk, azt ne a búcsúval töltsük. De megértem. Neki valószínűleg ahhoz, hogy ne legyen túl hirtelen a váltás, hosszabb idő kell, hogy megélje ezt. Bennem is van egy ilyen érzés, de nem akarom átadni magam ennek. Kicsit kibeszéltük ezt magunkból, és ez nagyon jó volt. Egyébként, ami még érdekes volt itt, hogy ezen az úton jó sok traktor jár. Fát visznek, gondolom ez már a tél előkészítése. De volt fenn a hegytetőn egy hatalmas fákat szállító teherautó is.
Felértünk a hegy tetejére, és persze elájultunk! Nincs mit írni erről már megint! Nem tudom, hogy a képeken mi fog átjönni, de az élmény felülírhatatlan volt. Van fent egy kereszt is, amit idén állítottak.
Innen lefelé vezet az út a Vargyasi szurdokhoz. Kicsit itt még aggódtunk, hogy nehogy olyan turistalátványossághoz érjünk, mint amilyen a Gyilkos-tó, vagy a Szent Anna-tó, vagy a Békás-szoros lett, vagy valami olyasmi, mint amit Kőrispatakon éltünk meg. Jött egy magyarországi autó is, meg még több autó, így kicsit tényleg izgultunk. Szerencsére kár volt. Szintén álomszép út visz le a szurdok bejáratához. Itt van az a bizonyos háromakkora víz és a híd. Egy csodálatos rétre értünk itt be. Pár kis ház és eligazító táblán kívül nem volt itt semmi és senki. Meg is álltunk megpihenni és kicsit leülni mélázni. Ettünk szendvicset is, amit hoztunk. Én napoztattam kicsit az arcom, mert a takonykór eléggé eluralt. Folyt az orrom rendesen. Jó kis ücsörgés és csend után nekiindultunk a szurdoknak.
Néhány kép az eddigi szakaszról (remélem valamit vissza tud adni, abból, amit mi átéltünk):
Hát erre aztán már tényleg nincsenek szavak. Ha csak az nem, hogy valóban varázslatos, és nem kicsit kihívásos, pláne ekkora zsákokkal. A bevezető szakasz elején van egy kis “bár”. Lehet kapni sört meg valamit még. Lehet lovagolni is meg ilyesmik. Nem volt ott senki, de igazán nem is akartunk volna betérni. Van egy tábla kitéve, hogy fizetni kell a természetvédelmi terület látogatásáért. Nem tudtuk először, hogy hol és kinek. Majd találtunk egy kiírást, hogy a területen járőröző parkőröknél. Így hát nekiindultunk. A háromakkora patak mentén haladtunk kicsit. Majd szembesültünk a meredéllyel, amire felvitt az útnak nehezen nevezhető, sziklás, sáros, gyökerekkel tarkított ösvény. Ezen felkapaszkodva egy korláttal ugyan védett, de rém keskeny sziklaperemre értünk. Épp hogy elfértünk a zsákokkal. Minden sziklás, csúszós, és meredek. De élveztük nagyon. Majd jöttek a pallóhidak. Én eddig ilyet csak filmen láttam. Főleg az Indiana Jonesban. Hát nem mondom, hogy az elsőnél nem gondoltam azt, hogy na, ezen hogy fogok átkelni! De nagyon klassz volt! Imádom, hogy az ember előtt nincs akadály. És milyen gyönyörű onnan lenézni a patakra, ami itt inkább már folyó. És a sziklák, amik között kanyarog, és a két part, amit összeköt! Na, nincs mit mondani, és nincs mit mondani! Ebből a típusú függő pallóhídból még jó néhány van itt. Egyik izgibb, mint a másik. Különösen a feljutás rájuk, hogy a lejutásról ne is beszéljünk! De van itt olyan fa híd is, aminek csak az egyik oldalon van korlátja, és olyan átkelés is, ahol nincs is híd, csak kidőlt fa. (Jobb esetben! 🙂 ) Át kellett haladnunk egy a sziklafalra szerelt pallósorom is. Itt kicsit nehezen fértünk a zsákkal, de ezen is túljutottunk. Elértünk egy hídhoz, aminél találkoztunk egy szegedi és egy székesfehérvári pár két nőtagjával. Ők jöttek egyébként a magyarországi autóval, amit láttunk is a szurdok bejáratánál. A két nő innen már nem ment tovább, mert a hídon átkelve nem tudtak lemászni a sziklákon. Kicsit beszélgettem velük, míg Gergő megkísérelte a fent említett lemászást. Hát, ez tényleg nem ment egyszerűen. Aztán persze én is átmentem a hídon, és Gergő, miután letette az ő zsákját, visszamászott az enyémért. Nagy nehezen letuszkoltuk a zsákot, és utánamásztam én is. Azt hiszem, nem sok olyan dolog, út lesz az életemben ezentúl, aminek ne merjek ezek után neki vágni! Nem olyan vészes egyébként az egész, ilyen nagy zsák nélkül. Nem erre tervezték. Csak amolyan hétvégi, kicsit azért gyakorlottabb túrázóknak. Ezt aztán az út végén lévő hídnál dolgozó parkőr is megerősítette. De azért addig még volt előttünk egy-két függőhíd meg szikla meg patakmeder. Nagyon, de nagyon élveztem. Egyrészt álomszép az egész, de kihívásnak se volt semmi!
Az előbb említett őrnél végül fizettünk, és útba is igazított minket. Gergő ugyan mondta, hogy mire kiérünk a szakadékból, akkor leszünk még csak félúton. Azért az, amikor az őr azt mondta, hogy onnan, ahol találkoztunk, még kb. 13 km van hátra, kissé mellbe vágott. Mondta, hogy merre kell menni, és hogy vagy felvesz minket, amikor végez, vagy szerinte inkább be kéne menni az út mellett kb. 3 km-re levő panzióba. Ő úgy vélte, hogy be is sötétedik, mire Vargyasra érünk, s egyébként is túl hosszú az út. Mondtuk, hogy szerintünk végigmegyünk most már. Így is lett. És ezen a szakaszon játszottam az idővel. Elég nehéz volt menni ezen a betonúton ennyi kaland és út után. Ilyenkor persze az megy az emberben, hogy bárcsak ott lennénk már. Ráadásul itt minden 100 méter jelezve is volt az út mentén, és persze a kilométerek is. Én ezt nem szeretem, mert az ember önkénytelenül is nézi, hogy mennyi van még. Ilyenkor én egy fura üzemmódba kapcsolok. Megjelenik bennem a bika makacssága, és megyek, megyek, megyek. Gergő szerint jó gyors tempóban. Ráadásul szó volt róla ugye, hogy esetleg ez a fiú felvesz minket, amit nem igazán akartam, de kísértésként azért ott lebegett. Na szóval, eszembe jutott, hogy nemrég még Isaszegen voltunk. Onnan indultunk. Ez a múlt. Akkor ott az jutott eszembe, hogy milyen lesz majd arra gondolni, ha egyszer véget ér ez az út, hogy milyen is volt. Akkor ez teljesen lehetetlennek tűnt. Most meg itt vagyunk. A múlt nagyon gyorsan történik. Már ez a pillanat is a múlt. És egyszercsak már az is, ami most van, múlt lesz. Bármi, ami nehéz, és most benne vagyunk, egyszer elmúlik, és csak emlék lesz. És persze a jó is, és minden. Ha az ember látja a kilométertáblákat, és itt ráadásul a 100 métereket is, akkor ez egy játék is lehet. Minden méter, amin túl vagy, egy emlék lesz. És előtted a jövő. Amiben vagy, az a lépés, az a méter, a jelen. Ahogy haladsz, egyszer csak a 9 km-es tábla már annyira a múlt, hogy egy 5-ös mellett haladsz el. Ilyen az életünk is. Annyira élveztem ezt, és közben persze a csodás tájat is, hogy észre sem vettem, de nagyon hamar be is értünk. Nem jött a fiú egyébként.
Útközben történt még egy nagyon vicces dolog. Láttam az úton egy férfit, aki gyalogolt előttünk. Meg is állapítottuk Gergővel, hogy na, mások is mennek azért itt faluk között is gyalog. De ez a pasi nem egyszerű gyalogos volt, hanem egy juhász, aki annyira berúgott, hogy elvesztette a nyáját. Azt kereste. Kérdezte is tőlünk (mondanom se kell, milyen érthetőséggel :)), hogy nem láttuk-e a juhait béhúzódva valahova. Gergő nem is értette, mit mond. Nagyon vicces volt az egész. Az úton még jó hosszan beszélgettünk Gergővel, hogy milyen lehet egy nyájat keresni. Meg persze mindenféle vicces történetet ki is találtunk erre.
Gergő szerint egyébként rekordidőt mentünk ezen a szakaszon, mert 1 óra alatt tettük meg az utolsó 5 km-t. Ami zsákkal azért elég gyors. Beérve a faluba nagyon fáradtak voltunk azért már. Kerestünk egy panziót. Amit meg is találtunk. Vásároltunk, ettünk, Gergő tévézett, én aludtam.
Elég náthás vagyok, de ez is olyan érdekes. A test kicsit beteg, de én egyáltalán nem érzem magam annak. Folyik az orrom, taknyos vagyok, kicsit fáj néha a torkom, köhögök, de mégis annyira jól vagyok. Egyáltalán nem vagyok legyengülve, sőt. Érdekes, mennyire el tudjuk hagyni magunkat, ha otthon vagyunk ilyen helyzetben. Én most semmi gyengeséget nem érzek. Persze nem mondom azt, hogy ez kellemes, de hát valamiért most ez van. Talán pont ezért, hogy megint azzal találjam magam szembe, hogy a szenvedés, ami például az ilyen náthákhoz szokott tartozni, mennyire fejben van, mint ahogy minden. Persze nem jó ez, de azt hiszem, szeretjük magunkat elhagyni, és ilyen helyzetekben van is mire hivatkozni.
Vargyas egyébként a bútorfestéséről híres. Van itt egy család, a Sütő család. Ők viszik ezt igazán. Ezt még régebbi ittléteimből tudom. Jártam itt már többször is. Most gyepesi barátnőm mesélt erről újra. Az utcanevek is így, ilyen szép festéssel vannak itt kiírva. Új barátaink egyébként hívtak tegnap kétszer is, mint kiderült, izgultak a náthám miatt is. Ki volt kapcsolva a telefonom, mert annyira szép volt a táj és minden, hogy nem akartam, hogy bárki is zavarjon, így csak este beszéltem velük. Annyira helyesek. Nagyon szeretem őket. Egyébként mások is sokszor keresnek, akikkel az úton találkoztunk. Jó ez nagyon!
Na, mindjárt eszünk, pakolunk és indulunk. Ez egyébként egy pici szoba, és nincs még fűtve, úgyhogy most így reggelre elég hideg is van. Kint süt a nap. Szerintem ma is szép idő lesz. Ma a cél Nagy- és Kisbacon. (Benedek) Elek apó háza. Tényleg nagyon közelítünk a vége felé. Jajj! És egyben jó is ez így. Na, megyek is…
Az utolsó szakasz néhány képben:
