Étfalva-Zoltán, Gidófalva, SEPSISZENTGYÖRGY, Árkos
Szerda reggel, Árkosi panzió…
Hát milyen is volt ez az utolsó nap?… Unalmasnak nem volt nevezhető, az biztos…
Reggel vendéglátónkkal még jó hosszan beszélgettünk. Csak a papa volt otthon. Természetesen politikáról, vallásról folyt a szó. Isteni reggelit kaptunk. És persze hozhattunk is volna jó sok mindent, de nem akartunk cipelni. Így aztán abban maradtunk, hogy visszafelé benézünk. Megbeszéltük, hogy gondolkodunk valamilyen jó hasznosításában a helynek. Jó nehezen, de aztán elindultunk. Elég hűvös lett az idő, és éjjel jó sokat esett is.
Szerencsére most nem esik már. Érdekes ez is. Milyen jól számoltuk ki! 🙂 Eddig egyáltalán nem volt hideg. Most az utolsó napra jön meg az igazi hideg erdélyi ősz. Még jó, hogy jönnek Sáráék, és hoznak néhány a téliesebb ruhát nekünk!
Gidófalván csak áthaladtunk, de láttunk egy-két számunkra vicces kiírást. Ezt követően már szekérúton kellett haladnunk, ha nem akartunk a főútra kimenni. Így aztán elég nagy sárban meneteltünk előre. Krumpli- és kukoricaföldek mentén haladtunk. Nagyon szép itt is a táj. Érdekes élmény volt, hogy végig ott láttuk magunk előtt Szentgyörgyöt. És persze egyfolytában közeledtünk felé.
Útközben néhány szót váltottunk csak. Mindkettőnkben ment, hogy vége mindjárt, és az ehhez kapcsolódó furcsa érzés. Mire elértük a várost jelző táblát, merő egy sár voltunk. Persze fotó, ölelkezés. … És egy furcsa üresség érzés…
Begyalogoltunk a sárkányos szoborig, ami a kitűzött cél volt. Ott aztán újabb fotók készültek. Mindig is annyira viccesnek találtam ezt a szobrot. Van a városban még egy Szent György szobor. Az olyan igazi komoly. De mi ezt a sárkányt akartuk elérni, mondhatnánk legyőzni. Érdekes, hogy nem érzem egyáltalán győzelemnek, hogy ide értünk. Inkább valamiféle hihetetlenség érzés van és volt ott bennem. Hihetetlen, hogy itt vagyunk, ide értünk és vége. Persze az is igaz, hogy azért volt útközben egy-két sárkány, amivel megküzdöttünk! Legalábbis én, az biztos. 🙂 De most ott álltunk, és tulajdonképpen semmi nagy HÚHA EZT MEGCSINÁLTUK érzésünk nem volt akkor és ott… Gergő jól elfáradt. Én pedig nagyon, de nagyon érdekesen éreztem magam.
Maga Szentgyörgy is nagyon furcsa volt most. Olyan sokat jártam itt, ismerem jól, de most valahogy meg voltam kicsit zavarodva. Persze megtaláltunk mindent, de…
A sárkány után kimentünk a főtérre koccintani egy sörrel. Na, ott engedtem ki egy kicsit, és sírtam is egy adagot. Ha őszinte akarok lenni, még mindig nem fogtam fel teljesen a dolgot, de akkor ott talán egy rész kijött belőlem. Kicsit talán olyan az egész, mint amikor valaki megnyer egy nagy versenyt, fenn áll a dobogón, de látszik rajta, hogy még nem hiszi el az egészet. Tulajdonképpen nem az eredmény számít, hanem az út maga, amit megtett. Hát így vagyok, és azt hiszem, vagyunk ezzel mi is. 800 km, 8 hét, 57 nap. És mennyi, de mennyi élmény, találkozás, barátság, élet, táj, szépség, kaland és minden. És most vége. Ültünk ott, felhívtunk egy-két családtagot, otthoni barátunkat, és persze új ismerőseinket, akiknek ezt a sok élményt és ajándékot köszönhetjük. És aztán csak bámultunk…
Elég hűvös volt, így azért nem tartott ez olyan nagyon sokáig. Sétáltunk kicsit a városban, majd felmentünk a temetőbe. Megmutattam Gergőnek a családi sírboltot. Egyébként elég nehezen találtam fel. Valamiért elnéztem az utcát, pedig ezerszer mentem itt végig. Nagyon fura ez. Aztán elindultunk Árkosra.
Bevittem Gergőt kicsi a dzsumbujba, hogy lássa, hol is dolgoztam anno. Ez Szentgyörgy sötétebb oldala. Van itt egy lakótelep és egy “putris” rész. A lakótelepen van az “Alcatraz”-nak becézett szociális ház. Ez tulajdonképpen anno egy hajléktalanszálló, munkásszálló, családok átmeneti otthonához hasonlító ház valamint szociális központ volt. A környéke is nagyon ilyen volt. Mostanra, ahogy láttam, vannak változások. Felújították az épületet. De a környék még mindig elég lehangoló. Mennyit, de mennyit jártam ide családokhoz, meg úgy egyáltalán! Hát ez is egy korszak volt az életemben. Voltam itt azóta is párszor, de ez most eléggé más élmény volt. Nagyon érdekes ide így visszajönni most. És még nem is jártunk az igazi dzsumbujban, ahol le van választva egy fallal az út egyik oldala a másiktól, hogy a cigányok ne járhassanak át. Ott is mennyit voltam! Te jó ég! Na, de ezek emlékek, és most más van. Nagyon más és nagyon furcsa azért ez, lássuk be.
Végigjöttünk a városból kivezető úton, de már ott éreztem, hogy valami nagyon megváltozott itt is. Volt régen egy kis kocsma, amibe mindig be akartam menni régen, de valamiért nem úgy alakult, hogy ez megtörténjen. Most aztán bementünk. Egy jó fej pasi volt ott.
Láttam, hogy az újságban van egy karikatúra a sárkányról, azt elkértem. Ennek kapcsán aztán kiderült, hogy mi járatban vagyunk. Azonnal meghívott minket kávéra és valami Unikumféle italra. Gondolom azt gondolta: na, ezeknek tuti szükségük van egy kis lélekerősítőre! Vicces volt. Jó volt kicsit itt ülni és mesélni. Kicsit levezetődött a dolog.
Innen elindulva aztán teljesen elképedtem. Az egész út szinte beépült. Teljesen megváltozott minden. Alig ismertem meg, pedig Uram Isten hányszor, de hányszor tettem meg ezt az utat gyalog is. Volt nap, hogy akár kétszer is oda-vissza. Nagyon rossz érzés volt.
Beérve Árkosra nem találtuk meg azt a panziót, amit Sára mondott. Én sejtettem, hogy a kastélynál lehet, de Gergő azt mondta, szerinte nem. Így aztán itteni barátaimhoz mentünk egyből.
Útközben megmutattam Gergőnek az Anyaotthont, amit jó pár hónapig én vezettem.
A találkozás barátaimmal olyan volt, mintha nemrég váltunk volna csak el. Ugyanaz a hangulat, szeretet fogadott, mint mindig. Kiderült, hogy a telefonban csak azért volt kicsit morcosabb, mert meg kellett ölni egy disznót hirtelen, mert valami baja lett, így nem tudott nyugiban készülni. Itt voltak a szülei is emiatt. Új házban laknak, nem ott, ahol én annyit, de annyit voltam. Jó volt látni, hogy végre saját otthonuk van. Persze még ez sem teljesen az övék, mert eltartási szerződéssel vannak itt, de végre külön vannak a szülőktől. Annyira helyesek a gyerekek is. Én most láttam először a harmadik gyermeket. Iszonyú sokat röhögtünk, mint mindig. Gergőnek meséltek a régi itteni dolgokról. Nem tudom, mennyit értett, de ő is halálra röhögte magát. Jó volt, hogy kicsit így beleláthatott, mit is szerettem és szeretek én itt annyira. De tényleg annyira, de annyira szeretem őket és ezt az egészet. Olyan jó újra itt és velük lenni. Persze jó sokáig maradtunk, és persze jól bekajáltunk, besöröztünk. 11 körül azért eljöttünk megkeresni a szállást. Persze ők tudták, hogy itt van a kastély kertjében valóban.
Itt aztán egy férfi fogadott minket, és persze ő sem igazán akarta elhinni, hogy mennyit jöttünk. Sáráék kb. fél órával később jöttek meg. Jó volt látni őt újra. Jött egy barátnőm is és persze a kutya. Jó fáradt volt Sára, mert ő vezetett végig. Fura azért belegondolni abba, hogy ők 1 nap alatt tették meg ugyanazt az utat, amit mi 57 nap alatt! Inkább csak sztorizgattunk, mert eddigre azért már elég sok sört ittunk Gergővel, és nehéz is mit mondani, elmesélni ebből az egészből. Sára itt aludt a mi szobánkban végül egy matracon. Kicsit még beszélgettünk kettesben, mert Gergő elaludt. Aztán mi is. Most, mint írtam, reggel van. Kicsit furcsán érzem magam. (És nem csak a tegnapi nem kevés sör miatt. 🙂 )
Valahogy nem élveztem még ki, vagy mit tudom én mi, ezt a helyzetet, hogy eljutottunk ide. Valami hiányzik, valami, amiről nem tudom, mi, csak érzem. … Lehet, hogy kellett volna egy-két nap megállás most… Lehet, hogy, ha találkozunk majd azokkal, akikkel az úton, és kicsit velünk vannak még most is, akkor helyére kerül a dolog…. Lehet, hogy nagyon hirtelen van nekem ez a váltás. Egyrészt, hogy vége, másrészt, hogy így azonnal indulunk is vissza, és ráadásul autóval…. Na, de most ez van, és majd ez is alakul valahogy. Megint lezárult valami, és indul is valami. Ez mindig így van. Ez az élet, és milyen szép ez. … Ha jobban bele gondolok az is lehet, hogy vártam egy érzést, valamiféle átütő érzést, a megérkezés, a már említett „megcsináltuk” érzést. Ez valóban nincs. Nem érzek semmi ilyet. Egész mást érzek. És talán ez a furcsa. Na, mindegy…
Lassan indulunk…visszafelé…
Utunkat végigkísérő kis – még Tiszafüreden kapott – magyar zászlónkra felkerült az utolsó helységnév is:
Ha egy-két mondatban kéne valamit írnom arról, mi van bennem ennek az útnak a kapcsán most, akkor azt mondanám: Rácsodálkozás erre a csodára, ami az élet. Hála és köszönet mindenért, amit át- és megélhettünk, megélünk. Hála és köszönet mindazok felé, akik segítettek, befogadtak, jó szóval, áldással, ránk gondolással és bármi más módon támogattak minket. Hála és köszönet az ÉLETnek, hogy ilyen sokszínű, ilyen csodás, és mi és mindenki, aki csak itt él a földön, ennek a csodának részesei lehetünk és vagyunk! És persze van bennem egy kis kíváncsiság is, hogy milyen lesz most autóba ülni és pár nap alatt megtenni ugyan azt az utat visszafelé, amit ide 57 nap alatt tettünk meg. És mi lesz, ha hazaérünk…És mi lesz úgy egyáltalán…
Hát akkor induljon egy újabb kaland!