Olyan volt a visszafelé út, mint egy film, amit az ember gyorsítva néz végig. Nagyon más autóval, időre utazni, és nagyon más az is, ha nem ketten, hanem már négyen, sőt a kutyával együtt öten vagyunk együtt. Mindenki más, mindenki máshogy van jelen, más fontos számára. Ez már önmagában is erős hatással van mindenre. Nem beszélve arról, hogy azt az utat ugyebár, amit odafelé 57 nap alatt tettünk meg, most visszafelé 5 nap alatt. Ez idő alatt nagyon sok emberrel találkoztunk, nagyon gyorsan. Volt olyan nap, hogy öt helyen vendégeskedtünk egymás után. Minden találkozás csodás volt, de mégis inkább mint felvillanások maradtak meg bennünk.
Nagyon jó, hogy sikerült úgy szervezni, hogy ha csak ennyire is, de legalább tudtunk találkozni ezekkel a fantasztikus emberekkel újra. Jó, hogy ha csak ennyivel is, meg tudtuk köszönni nekik azt az ajándékot, amit tőlük kaptunk.
Zanzásítva a történtek (hiszen úgy is történtek :)) :
Árkoson, miután a panzióban magunkhoz tértünk, átmentünk barátnőmékhez. Itt finom reggelivel vártak minket. Jót beszélgettünk, nevetgéltünk. Kaptunk mindenféle finomságot az útra is. Nagy búcsúzkodás, ölelkezés, némi sírás, majd útnak indultunk és bementünk Szentgyörgyre. Vittünk a könyvtárba könyvet. (Sáráék a téliesebb ruhák mellett hoztak pár könyvet és ajándék borokat azok számára, ahova visszatértünk.)
Innen Étfalva- Zoltánra mentünk. Itt nem voltak otthon vendéglátóink, de a harangozónál hagytak egy “kis” csomagot számunkra. Ebben zakuszka, lekvár, méz és némi „szentelt víz” – ahogy a harangozó nevezte – vagyis isteni pálinka volt. Innen átkanyarogtunk Gyepesre. Azért nevezem így, mert így, autóval a szerpentin rémesen kanyargósnak tűnt. Gyalog sokkal kellemesebb volt. Szegény Sárának ötpercenként meg kellett állnia, mert kimondottan rosszul voltam. Pedig tényleg nagyon lassan és figyelve vezetett. Nagyon gyors volt még ez a tempó is nekünk most.
Itt aztán hatalmas szeretettel fogadtak. Készült ebéd, megnéztük a szövéseket. Hagytunk itt is egy könyvet. Beszélgettünk kicsit. Meséltünk, meséltek. Majd indulás. Persze hatalmas ölelkezés, kicsi sírás, de indulni kellett tovább. Még kétszer visszafordulás, újabb ölelkezések, újabb könnyek…
Innen Székelyudvarhelyre mentünk. Itt a panzióban szálltunk meg újra. Sára nagyon jóban van a tulajjal, úgyhogy ez igazán neki volt fontos. Itt egy kis beszélgetés következett, majd én viszonylag hamar lefeküdtem.
Reggel arra ébredtünk, hogy deres a határ. Jó hideg lett. Finom reggelivel vártak. Majd indulás tovább. Ekkorra már ismét nagyon kellemessé vált az idő. Tarcsafalva volt a következő úti cél.
Útközben még benéztünk Székelyudvarhelyre, vittünk a könyvtárba könyvet, Szejkefürdőnél pedig megnéztük Orbán Balázs sírját és a székelykapukat. Tarcsafalván ebéd és hatalmas szeretet várt minket. A férfiak nem mentek el dolgozni sem, mert akartak velünk újra találkozni. Még a 95 éves dédmama is előkerült. A fiúk pálinkáztak. Ettünk isteni pánkőt (ez a szép elnevezés fánkot takar), majd megnéztük még a templomot, ahol a harangtoronyba Sárával engedélyt kaptak a gyerekek a felmászásra. Sára – hogy kicsit „dolgozzon” is 🙂 – készített nagyon jó képeket a gyerekekről. Volt egy vicces jelenet is. A templomkertben ki voltak eresztve a juhok. Az egyik fejére valahogy, valahonnan rászorult egy vödör. Nagy nehezen lecibálta a fejéről, de így meg a nyakán lógott. Megijedve szaladgált körbe-körbe, a többi birka (mert hát birkák! 🙂 ) pedig utána. Vendéglátónk hívta a juhászt, hogy oldja meg a helyzetet, mert mi hiába próbáltuk, nem tudtuk megfogni a szerencsétlen állatot. A megoldást már nem vártuk meg. Megnéztük még a hámokat, amiket készítenek, a fiúk még kicsit belekóstoltak az idei és a tavalyi gyümölcsnedűkbe, majd elindultunk ismét. Persze nagy búcsúzkodás, ölelkezés, kicsi könnyezés… Újabb csomag zakuszka, lekvár, túró, pálinka.
Innen Vadasd volt az irány. Óvónő barátnőnknél éppen szüret volt. A férfiak eléggé jó állapotban voltak már, úgyhogy itt aztán nem is időztünk sokat. De azért kicsit beszélgettünk, meséltünk. Ismét gazdagabbak lettünk néhány üveg zakuszkával meg egy kis juhtúróval.
Innen Erdőszentgyörgyre mentünk, ahova csak vacsizni tértünk be egy étterembe.
Majd Backamadarasra, gábor-cigány barátaink felé vettük az irányt. Ismét hatalmas öröm és szeretet fogadott minket. Jókat nevettünk, beszélgettünk, kicsit pálinkáztunk, amiből kaptunk is egy adaggal ajándékba. (Ez az a bizonyos isteni szilvapálinka, ami már idefelé is annak bizonyult :)). Nagy nehezen innen is továbbindultunk.
Következett Marosvásárhely, ahova csak pénzt váltani tértünk be.
Innen Mezőmadarasra szerettünk volna eljutni, ami csak kétszeri jó nagy eltévedés után sikerült. Így már este tizenegy körül volt, mire ideértünk. A fűtéssel volt némi gond, de jót aludtunk itt a vendégházban.
Vendéglátónkkal inkább már csak másnap reggel beszélgettünk. Neki is dolga volt azonban, és nekünk is haladni kellett, így nem maradtunk túl sokáig. Persze megbeszéltük, hogy jó lenne valamit majd közösen csinálni, meg hogy hogyan tartsuk a kapcsolatot. Búcsúzkodás, továbbindulás.
Most a következő cél Magyarszovát volt. Itt barátnőnk úgy fogadott minket, hogy azt hittem, megszakad a szívem. Úgy öleltük egymást, hogy abban minden benne volt. Persze nagy ebéd is készült. Lelkész barátunk csak kicsit később jött, mert imaórát tartott a fiataloknak, ami most éppen fociedzés keretében zajlott. 🙂 Itt aztán nagy beszélgetés alakult ki, mert számtalan kérdést tettek fel az úttal, a tapasztalatainkkal kapcsolatban. Persze itt is szóba került, hogy jöjjünk vissza, és tartsunk valami előadásfélét minderről. Még annyi, de annyi mindenről volt szó, amit itt most nem tudok felsorolni, és lehetett is volna még, de sajnos menni kellett tovább. Búcsúzkodás, ölelkezés, kis csomag átvétel, könnyek. Majd indulás, illetve újabb ölelkezés, kézszorítás, búcsúzkodás, újabb könnyek, majd tényleg indulás.
Ezek után elmentünk megnézni azokat a kereszteket, amiket az 500 km elérésénél találtunk. Itt csak megálltunk egy pár percre néhány fotót készíteni.
Majd jó hosszú és nagyon fárasztó út után Zoványba tértünk be, abba a kis kocsmába, ahol ugye anno útbaigazítottak minket Bürgezd felé. Sajnos nem volt éppen ott a tulaj, de a pultban az a nő volt, aki akkor is bejött. Meg is ismert minket. Sőt mondta is, hogy ő még látott minket Somlyón is másnap. Köszöntünk is egymásnak. Erre én sajnos már annyira nem emlékeztem, de neki látszott, hogy fontos volt. Elmesélte, hogy akkor a párja is ott volt, és neki is mesélt rólunk. Ők se hitték, hogy visszanézünk, de nagyon jól esett nekik.
Innen Ippre mentünk tovább, ahol már nagyon vártak minket. Jó késő volt már, így mint kiderült, azt hitték, már nem is jövünk. Beszélgetés, iszogatás következett. Megnéztük a szállást, ami azért nem volt éppen lakosztály jellegű. Tipikus férfi munkásszállásnak nevezhetném. Lefeküdtünk, és Sárával még egy darabig húztuk Gergőt, majd alvás következett.
Reggel jó hidegre ébredtünk. Itthoni barátnőm, aki egy másik szobában aludt (ahol nem volt fűtés), reggel átjött melegedni, de nagyon nem volt erre lehetősége, mert nálunk is a füst volt inkább uralkodó, mint a meleg. Lementünk kávézni a kocsmába, beszélgettünk még kicsit, majd elindultunk. Innen útnak indulva először benéztünk Széplakra. Itt a kisboltban szerencsénkre éppen dolgozott az idefelé megismert igen-igen energikus és hihetetlenül jó fej barátnőnk. Most is nagyon megörült nekünk. Megígérte, hogy megkeres minket, ha jön Pestre, márpedig jön!
Innen Dólyapusztára mentünk. Először a boltba néztünk be. Venni akartam ajándékba zakuszkát és vegetáriánus krémet. Nem engedte, hogy fizessünk, sőt még kaptam pluszban is egy üveg zakuszkát és még egy adag krémet is. Épp indulni akartunk itteni volt vendéglátónkhoz, amikor pont belépett az ajtón, jött vásárolni. A fiúk pálinkát főztek, így először csak mi, nők és persze Gergő beszélgettünk. Azonnal került reggeli, és nemsokára megjelentek a férfiak is némi likőrrel a mostani főzésből. Örültek nekünk, de siettek vissza a drága nedű elkészítéséhez. Nem maradtunk sokat, mert barátnőnknek is menni kellett segédkezni, nekünk pedig indulni kellett tovább. Persze megint nagy búcsúzkodás és „kis” csomag.
Innen aztán átmentünk Szentjobbra. Itt ugye nem jártunk idefelé, de itt laknak dólyapusztai barátnőnk lánya és családja, akikkel nagyon jóba lettünk a disznóöléskor. Nagyon szerették volna, ha hozzájuk is ellátogatunk. Így aztán most erre kanyarodtunk. Sajnos a férjnek el kellett mennie valami Németországból jött rokonnal Margittára, és magával vitte a fiúcskát is. Így ők nem voltak otthon, csak az asszony és a kislány. Készültek nagyon. Volt reggeli készítve, valami ebéddel is készült, és elvben a másik nagymama sütött volna is valamit. Meg akart mutatni mindent, de itt már nagyon fáradtak voltunk és amúgy is menni akartunk volna tovább. Így aztán csak a reggeliből ettünk, megnéztük az ásatást, kicsit a falut, de az ebédet, és a sütit nem vártuk meg. Kicsit azért beszélgettünk, meséltünk is. Itt is kaptunk “kis” csomagot: nem kevés pálinkát, csokit, lekvárt, zakuszkát. Búcsúzkodás, ölelkezés, visszajövetel-fogadkozás, majd elindulás.
A határ előtt már csak Székelyhídon álltunk meg. De itt is csak vásárolni.
A határ után jött a Vekeri-tó melletti kis étterem. Ahol, amikor megláttak minket, teljesen odalettek. A néni – aki persze nem is annyira néni – alig bírt elmenni az asztaltól főzni nekünk, mert meséltetett és meséltetett. Annyira helyesek voltak! Itt egy nagyot ebédeltünk, aminek a felét sem engedték kifizetni. Megbeszéltük, hogy amikor csak tudunk, fogunk jönni látogatóba és persze ebédelni. Az összeállított anyagból pedig valamikor tavasszal, ha minden úgy alakul, tartunk nekik egy bemutatót. Alig akartak elengedni, de “szerencsére” jött egy csoportjuk nem sokára, így arra kellett készülniük.
Innen Ondódra mentünk a kis boltba. Na, itt aztán ismét annyira megható volt a fogadtatás! Nem is tudom leírni. Ott volt a boltos, az a férfi, akitől a paprikákat kaptuk, és még vagy ketten az akkoriak közül, és jöttek persze mások is. Meséltettek, meg meghívtak minket mindenfélére. Alig akartak elengedni. Kicsit azt éreztük, mint idefelé is, hogy innen aztán nem lehet elindulni, de egyszer persze muszáj. 🙂 Megfogadtatták, hogy jövünk még, és elmeséljük részletesen, mi volt.
Aztán csak elindultunk Ohatra. Úgy volt, hogy esetleg ott alszunk, de valamiért az ottaniakkal nem sikerült fixálni ezt. Elég rosszul éreztem magam attól, hogy nem volt biztos, hogy hol tudunk aludni. Nem magam, hanem a többiek miatt. Sajnos az ottlétünk jelentős részét a helykeresés tette ki, így nem is sikerült olyan jól ez az este. Biztos, hogy része volt ennek, hogy eddigre már annyira fáradtak voltunk, hogy csak na. A tulajék voltak ott a kocsmában, mikor megérkeztünk, és az a pasi, aki sokáig nem beszélt egyáltalán, csak a második nap. Valamennyit persze meséltünk, és szerencsére itteni fiatal barátunk áthozta az új rajzait is. Ezek nagyon jók lettek. Meghívták Hortobágyra, és ott készültek azzal a céllal, hogy pólókra fogják majd nyomtatni. Beszéltünk kicsit arról, hogy lehetne majd valami kiállítást is szervezni neki. Sára egész este telefonált és helyet keresett, de nem járt sok sikerrel. Érezhetően feszültté vált mindenki. Amit találtunk, az drága volt, de végül (mivel nem volt más és már nagyon késő volt) ennél maradtunk. Ez a hely aztán elég furcsa volt, különösen az árához képest. Tele volt haldokló léggyel, darázzsal a szoba. Szerencsére nem csíptek. De a legyek rémesen zümmögtek a lámpaoltásig. Abban maradtunk, hogy reggel jó korán elindulunk.
Viszonylag hamar sikerült is. Reggeliztünk a hallban, majd nekiindultunk az utolsó napnak.
Először Tiszafüredre mentünk. Sajnos csak az asszony volt otthon, aki azonban nagy szeretettel fogadott minket. Nem mentünk be, csak a kertkapuban beszélgettünk. De nem volt hajlandó elengedni minket anélkül, hogy valamit ne adjon. Hozott almát és valami sós ropogóst. (Ami nagyon finom volt). Megbeszéltük, hogy mindenképpen mihamarabb visszajövünk, és megmutatjuk a zászlót a férjének is. Illetve elmeséljük a kalandokat is részletesen.
Innen Poroszlóra, a Tisza-tóhoz indultunk tovább. Itteni vendéglátónk is nagyon örült nekünk. Azonnal ki is bontotta a bort, amit vittünk neki. Hosszan beszélgettünk mindenféléről. Annyira, de annyira jó volt újra itt is. Megbeszéltük, hogy jövünk még ide is. Kaptunk egy hatalmas sütőtököt ajándékba. Ekkor már alig fértünk az autóba. Gergő ölébe vette a tököt, és elindultunk Jászágóra.
Itt aztán ismét hatalmas fogadtatás. Barátnőmmel úgy öleltük egymást, hogy nem is akartuk elengedni. Látszott, hogy nagyon boldogok, hogy visszajöttünk. Persze készültek ebéddel és sütivel is. A mama is megjelent, és előadta magát a szokásos szabad szájú stílusban. Iszonyú sokat nevettünk. A végére felébresztették a kicsi lányt is. Nagyon kis édes volt. Mondtam, hogy mennünk kell, és végül csak úgy tudtunk “szabadulni”, hogy megígértem, hogy hamarosan visszajövünk. Búcsúzkodás, ölelkezés, kézfogások, kis csomag …
Innen Jászfényszarura indultunk tovább. Itt ismét nagy várakozásban voltak már. A legnagyobb fiú ott toporgott már az ajtóban. Amikor meglátott minket, kiabált, hogy megjöttek végre! Azonnal megmutatta a vándortarisznyáját. A többiek is pillanatok alatt körülöttünk voltak. A gyerekek elolvadtak a kutyától. Jó nagy ramazuri lett. Vendéglátóink szerint ez itt a mindennapok hangulata. Kicsit sikerült azért beszélgetni is. A középső kislány rajzolt nekünk egy rajzot. Egyébként látszott, hogy amíg mi úton voltunk, meséltek rólunk nekik. Ez nagyon jól is esett nekünk.
Innen már csak az utolsó állomás, rákosligeti kis éttermünk volt hátra. Nagy-nagy szeretettel fogadtak itt is. A mama is kijött. Ettünk isteni kaját, sokat meséltünk. Kaptunk ismét egy nagy tököt ajándékba, illetve díjként a nagy útra való tekintettel. Ennek átadását fotóztuk is. Sajnos elég gyors ütemben távoztunk az étteremből, mert eddigre már nagyon fáradtak voltunk, és volt némi feszültség is, mert Sárának dolga volt már este. Ide tartozik egy fontos info: a halászlé ismét fantasztikus volt! 🙂
Gyors tempóban átrobogtunk Sára egyik barátjához, ahol letette a kutyát. Minket hazahozott, majd elrohant. Barátnőm kicsit segített a felpakolásban, majd ő is elment.
Mi pedig lezuhanyoztunk, majd némileg összezavarodva leültünk megbeszélni, mi is van most. Én hullafáradt voltam, de nem bírtam még elaludni. Elég hosszan beszélgettünk a visszaútról, meg persze az egészről. De amiben igazán maradtunk, hogy egyelőre zizi van a fejünkben és mindenhol bennünk. Annyi minden megy egyszerre bennünk, és annyi benyomás volt mostanában, hogy igazán semmit nem tudunk. Az is vicces, hogy ha jobban belegondolunk, tulajdonképpen “végighakniztuk” az elmúlt pár napot. Hiszen mindenhol elmondtunk történeteket, és persze szinte ugyanazokat, mert mindig ugyanazok jutottak eszünkbe egymás után olyan sokszor. De annyi minden van még, és annyi érzés, meg minden. Annyi hatás ért minket még ezekben az utolsó napokban is, hogy el nem tudjuk képzelni, mi lesz ezután.
De valószínűleg nem is kell.