Létavértes, a határ, a határon túl
A napfelkeltét az első ablakból élvezetem végig, bent fekve. Jó, hogy megvettük ezt a sátrat, nagyon kis kényelmes luxuslakásunk van!
A matracommal lett valami, ez most már tutti! Leenged. Hát ez van. Nem is annyira rossz így aludni. Ez is fejben dől el!
Na, megyek, mert jó meleg kezd lenni, és indulunk meghódítani a határt. Persze előtte még pénzt kell váltanunk, meg felvennünk. És néhány dolgot még vennünk is kell, tehát a nap középső fele ezekkel fog telni. De itt előtte még van egy szép út előttünk. Na, megyek és nekiállok a szokásos reggeli pakolásos rituálénak. Holnap már a román részről fog indulni az írás.
Felkelés után jógáztam. Nagyon jól esett. Érdekes, hogy az ember azt gondolná, hogy ennyi kihagyás és nagyon más típusú mozgás, illetve erőkifejtés után bemerevednek az izmok. És nem. Fura módon egészen rugalmas vagyok, sőt talán még hajlékonyabb, mint voltam. Szép táj, csodás fények, jóga… mi kell ennél több…
Összepakoltunk. Mondjuk elég viccesek lehettünk volna, ha valaki kívülről figyelt, vagy filmezett volna minket. Gergő kis gatyókában, én melltartóban, bugyiban a mezőn. Ezt a képet csak fokozta, amikor elmentem a mező melletti kis erdőbe pisilni. Ugyanis nem igazán lehetett könnyen bejutni oda, mert az egész erdőt kívülről beszőtték a pókok. Egész póklakótelep alakult ki. Természetesen muszáj volt fotóznom, így a pisiléshez magammal vittem a gépet, és persze közben is fotóztam. Gergő nagyon röhögött, és szerintem sajnálta, hogy nála nincs gép. Guggolok melltartóban az erdő szélén és fotózok. Hát nem éppen hétköznapi kép!
Elindultunk Létavértes felé. Megint a talpfák ritmusa. Nem sokat kellett így haladnunk, mert hamarosan elértük Vértes bekötőútját. Ez a kisváros a két rész összekapcsolásából jött létre. Éppen ezért elég nagy, és két központtal rendelkezik. Mi a kisebbe, Vértesre értünk be. Először egy kisboltba mentünk, itt vettünk reggelit. Gergő közben összebarátkozott egy sráccal, aki érdeklődött – miután megtudta, hogy pestiek vagyunk -, hogy ismerjük-e a Lajost. Mire Gergő megkérdezte milyen Lajost. Mondta, hogy hát az Éjjel-nappal Budapestből valót. Ezen magunkban jót mosolyogtunk, mert hát az Éjjel-nappal Budapestet sem ismerjük, hát még a Lajost! 🙂 Nagyon helyes kis srác volt. Kicsit még mesélt magáról, az itteni dolgokról, miközben ittunk egy kávét, ő pedig majszolta a csokit, amit vettünk neki, majd továbbmentünk. Én betértem venni egy ragtapaszt a helyi gyógyszertárba. Egy nő volt előttem, így gondoltam, maradhat rajtam a zsák, kivárom így a sorom. Ez a kalandom a gyógyszertárban kb. fél óra volt. Megállapítottuk Gergővel, hogy Létavértes nem a gyors ügyintézések kisvárosa. Gergőnek a postán a már lejárt térképek feladása egy barátunknak (hogy ne kelljen tovább cipelni) kb. ugyanilyen ütemben zajlott. Szépen komótosan, mindent kézzel is vezetve, jól megfontoltan. Kicsit beszélgetve az ügyfelekkel. A ragtapaszból egyébként egyféle volt, de ennek a gépbe vitele kb. 10 percet vett igénybe. Van ebben valami szelíd báj. Én élvezem ezt az egészet. Szerintem Pesten ettől az emberek visítófrászt kapnának. Pedig miért is? Szóval ezzel a nyugalommal intéztük a bevásárlást is. Pénzt nem lehet váltani sehol, majd csak a másik oldalon. Ezt nem egészen értettem, mert közben mindenki átjár vásárolni. Szerencsére legalább volt egy bankautomata, abból tudtam felvenni pénz. Útközben még beszéltem a mobiltelefonos ügyintézővel. Még szerencse. Kiderült, hogy van valami eu napijegy a kártyáinkon. Amit le is tiltattam gyorsan, és így csak ha kell, kapcsoltatjuk majd be. Kimondottan kellemes beszélgetés volt egyébként, és nagyon segítőkész is volt a csaj. Ezt jeleztem is neki. Megköszönte. Szóval ezt is sikerült elintézni.
Úgy döntöttünk, beülünk még valahova felhívni, illetve üzenni mindenkinek, akinek megígértük. Hát, jó hosszú volt a lista. Legalább 2 órát ültünk ott. Igaz, én közben átnéztem gyorsan az eddig írt szöveg újabb részét is, és átmásoltam a képeket is a laptopra. Sajna csak egy töltési lehetőség volt, így a telefonjainkra már nem igazán volt idő. Ráadásul jó sokat használtuk az enyémet, így elindulás után nem sokkal le is merült. (Ami igazán semmi gondot nem jelent, ha őszinték akarunk lenni. Tulajdonképpen heti egy alkalommal használom igazán, amikor felhívom azokat, akiket szoktam. Ezen kívül az internet miatt kell néha-néha.) Ettünk még egy pizzát, illetve Gergő egy dönert. Nekem szerintem elkezdett a gyomrom összeszűkülni, mert a pizzából 3 vékony szelet után már egy falatot sem bírtam enni. Úgyhogy kezünkben a pizzás dobozzal útnak indultunk a határ felé.
Útközben leszólított minket két bácsi, hogy hova-hova azzal a nagy zsákkal. Mondtuk. Elképedtek. Mondtuk azt is, hogy szeretünk beszélgetni is. Erre az egyik mondta, hogy itt a remek alkalom, beszélgessünk. Hát ezt tettük. Nem túl hosszan, de kellemesen váltottunk néhány szót. Inkább kérdeztek. Nagyon helyesek voltak. Majd mondták, hogy látják, nehéz lehet a zsák és a határ még messze, így elengednek minket.
A határ valóban messze volt még. Nem is gondoltuk, amikor a városkából útnak indultunk, hogy ennyire. Jó hosszú kanyargós bicikliút is halad a fő út mellett, mi ezen mentünk.
Érdekes volt, hogy még jóval a valódi határ előtt volt egy államhatár tábla, mellette egy kő 1922-es felirattal.
Kérdeztem Gergőt, hogy miért van ez így, miért ez a dátum van ráírva. Kiderült, hogy régen a határt úgy húzták meg, hogy egy nagy falitérképen kijelölték piros ceruzával.De ugyebár a térkép mérete és léptéke szerint, illetve a ceruza vastagsága szerint ez a valóságban akár 10-20 km széles sávot is jelenthet. Így ezt a problémát úgy oldották meg, hogy körbejárták gyalog a határ mentét és kimérték. Ezt a részt valószínűleg 1922-ben jelölték ki, akkor érek ide. Mindig elképedek Gergő tudásán. Imádom ezt! Nincs olyan történelmi kérdés, de egyéb se sok, amiről ne tudna valamit. Vagy ha éppen akkor nem is tud, azonnal utána néz, és mindent meg is jegyez. Egyébként egész úton minden faluról, minden városról és minden kapcsolódó történelmi eseményről mesél nekem. (Szerencsére csak akkor, ha kérdezem! 🙂 ) Igazán élvezem. Nagyon jó így menni!
Na, de visszatérve az útra magára. Fura érzés volt menni így a határ felé gyalogolva. Nem tudom igazán miért, de olyan egészen érdekes érzés volt bennünk. Szinte alig beszéltünk a vége felé már, pedig egymás mellett sétáltunk kézen fogva. Mielőtt odaértünk volna, meg is álltunk egy pillanatra, és mind a ketten ugyanazt mondtuk, hogy van ebben valami, de nem tudjuk még mi.
Vicces volt, mert elrepült felettünk egy madárraj. Románia felől jött, és elszállt a fejünk felett. Milyen már ez! Nekik nincs határ. Csak az ember képes ilyesmire, így, ilyen formában. Ahogy átnéztünk a “túloldalra”, ugyanaz az út folytatódott, és mégis egy másik ország, másik világ. Régen is volt mindig egy fura érzés a határ átlépesekor bennem, de így gyalogolva egészen más és mélyebben érintő ez az egész.
A határőrök egyébként kimondottan jó fejek voltak. Hát, még amikor kiderült, hogy gyalog jövünk már mióta, és még milyen messzire megyünk. Bár nem volt indokolt, eltöltöttünk itt egy jó darab időt, mert jöttek autók, és mi akár már mehettünk is volna, de mindig kérdeztek még valamit. Így legalább 5 autó átengedése után tudtunk útnak indulni. Kaptunk vizet, meleg kézszorítást, jó utat, sok szerencsét kívánást. Nagyon jó volt ilyen élménnyel elválni szűkebb hazánktól. Sajna nem lehetett fotózkodni, pedig szerettünk volna. De azt mondták, a határ közelében is, de ott közvetlenül végképp tilos. Sajnálták ők is. Úgyhogy nem lett határátkelős közös kép. Megállapítottuk, hogy eltelt 3 hét, és nincs rólunk közös fotó, bár azóta nem voltunk egymástól pár száz méternél távolabb. Vicces ez, de ez van.
Szóval átérve a határon még inkább felerősödött ez a fura érzés. Valami nagyon más itt. Nem tudom mi. A színek, a fények, az érzés, minden. Nem tudom, miért van ez így, hiszen szinte ugyanaz a táj, és mégse. Mások a növények, mások az ültetvények. Más a hangulat. Nem jobb vagy rosszabb, más.
És a másik furaság. Az idő. Itt egy órával több van. Átlépsz egy vonalat, és már az idő is más. Van ennek valami abszurdítása. Kiesik egy óra egy pillanat alatt. Minden mennyire viszonylagos!
És nemsokára bekövetkezett, amiről tudtam, hogy be fog, de próbáltam eltussolni. A még jelenlévő démonom, a kutyák. (Alapjaiban nem félek a kutyáktól, sőt nagyon szeretem őket, ezért fura ez az egész.) Tudtam, hogy szembe fog velem jönni ez a dolog előbb utóbb. Már reggel éreztem, hogy közeleg ez. Valamiért van bennem egy félelem a kiszaladó és esetlegesen rám támadó kutyáktól. Tudom, hogy ez természetes is, de valahogy ez bennem sokkal mélyebben és erősebben van, ezért tudtam, hogy jönni fog. És jött. Még alig hagytuk el a határt, amikor egy elkerített gyümölcsfaültetvény kerítése mögül kiszabadult nyolc kutya, és persze nekünk támadt. Több kicsi és egy jó nagy. Gergő mondta, hogy ne féljek, mert azt érzik. Tudom, de könnyű azt mondani! Aztán Gergő üvöltött egy jó nagyot. Én először mögé húzódtam, de jöttek felém is, és egyre közelebb. Erre valami történt bennem. … és üvöltöttem én is egy nagyot. … De akkorát! … És lőn a csoda! … Elszállt minden félelmem egy pillanat alatt! Fantasztikus érzés volt. Uraltam a helyzetet, és valóban nem féltem, de tényleg, egy cseppet sem. A kutyák meg is hőköltek. Futottak még ugatva utánunk, de jóval távolabbról, és egyre jobban lassítva. Nem mondom, hogy nem mentem Gergő elé, de már egész más érzéssel. Az a mély, nem tudom honnan eredő rossz érzés nem volt bennem! Elmondhatatlanul jó ez! Azt hiszem elmondhatom, hogy ezen a napon átléptem még egy határt!
Haladtunk az úton tovább. Nem igazán tudtuk, hol fogunk tudni sátrat verni, mert mindenhol kukorica- és napraforgóföldek voltak. De hatalmasak, és sehol egy kis megszakítás vagy erdős rész. Aztán Székelyhídtól kb. 5 km-re találtunk egy kis utat, amin betértünk a földek közé. Végül olyan 5-10 perces séta után úgy döntöttünk, hogy egy kukorica és napraforgó tábla közötti levágott kaszálón verünk sátrat. Így is lett.
Most reggel van. Itt vagyunk egy mezőn. Ismét gyönyörű a napfelkelte. Nagyon sokat aludtunk, mert tegnap 8-kor már “ágyban” voltunk, és most fél 7 van. Ma volt az első hajnal, hogy kicsit fáztam, és rendesen be kellett húznom a zsákomat. De még mindig trikó és zokni nélkül aludtam. Se pulcsi, se semmi más. Szóval klassz ez a sátor és a zsákom is. Gergő még mindig póló nélkül alszik. Na, megyek szedelőzködni, mert nem akarjuk, hogy ha ez valakinek a földje, gond legyen. Bár nem hinném, hogy bárkit is zavarnánk.
Kalandra fel! Meghódítunk, Erdély! 🙂