Hídalmás, Ugróc
Végül csak jóval később indultunk. Meghívtak reggelizni. Majd kialakult egy beszélgetés. Főleg a migránsok, a református vallás és többi közti különbségről, meg persze a politikáról. Hogy őszinte legyek, én nem szerettem volna ebbe a témába mélyen belemenni, így csak hallgattam őket, illetve később arrébb is vonultam. Fürödtünk még egyet, meg mostam is újra, a tegnapi füstös ruhákat. Majd összepakoltunk és úgy tűnt, tényleg el is indulunk. De nem így alakult…
Szóba került, hogy van itt nem messze egy elhagyatott református templom, nézzük meg mi is. Ide a közösségi háztól egy hátsó úton át (kb. 500 méter) lehet eljutni. Nem éppen rendbe tartott út. Benőtte a gaz, és mindenféle fa. Nekünk nem okozott ez különösebben nagy kihívást, de érdekes volt látni azt, hogy ezek a gyerekek keveset járnak a természetben. Végül azért csak odaértünk. A templom maga egy régi, nem túl nagy templom. Mint kiderült, itt már nincs gyülekezet. Két olyan család él már csak itt, akik reformátusok. Azt hiszem, ennyi a magyar is. A zilahi református közösség gondozza úgy-ahogy a templomot. Volt egy pasi itt, aki előző nap átjött hozzánk is, ő a gondok. Ő egyébként egy eléggé egyszerű embernek és némileg leromlott állapotúnak tűnt már tegnap is. Szóval a közösség gondozza, illetve gondoztatja magát a templomot és a kertet. Most csak a padok voltak bent, a díszítés nagy része hiányzott. Kizárólag a szószéken volt egy hímzés. A fal körben le volt verve. Úgy tűnt, felújítás alatt lehet az egész. Egyébként nagyon szép és egyszerű kis templomocska. Körbe-jártuk, kívül-belül. Felmásztunk a harangtoronyba is. Itt két harang van. Valamelyik gyermek meg is kongatta az egyiket. Aztán egy kicsit ott ültem egy kis csendben (a többiek kimentek), ennek a kis templomnak a csöndjében. A hímzés kapcsán, ami a szószéken van, elgondolkoztam. 1966-ban készítette valaki. Milyen érdekes ez. Akkor valaki itt – hozzánk képest a világvégén – ücsörgött otthon, és hímezgetett. Szüleim pedig talán épp házasodtak, és én tervbe lettem véve. Felemelő volt.
Később kimentem a többiekhez, mikor mondták, hogy megszülték azt az ötletet, hogy itt is kéne énekelni zsoltárokat. Visszamentünk hát. Énekeltek, és a zenetanárnő felolvasott a napi igékből. Nagyon szépen szólt az ének a templom szinte üres terében. Bennem közben újra csak az erősödött meg, hogy a hit, a vallás és a napi létezés sajnos úgy tűnik, mára valahogy teljesen különvált. (És ezt általánosságban értem.) Énekelünk Jézusról, Jézusnak, de nem értjük az igazi üzenetét. Énekeljük, hogy őt követjük, de mit jelent ez? Énekeljük, hogy tiszteljük, de ezen mit értünk? Énekeljük, hogy követjük, és úgy élünk, amit ő mondott és hirdetett. De miben nyilvánul ez meg? Szóval, van egy két-kérdés azt hiszem… De ezek megint csak nagy és általános kérdések, olyanok, amik folyton foglalkoztatnak, és vissza-vissza térnek hozzám egy-egy adott élet helyzetben. Ami azonban ott és akkor élő volt, az az, hogy jó volt itt lenni, benne lenni ezekben a csodálatos dalokban, hangzásban. És persze együtt lenni ezekkel az újonnan megismert, és nagyon kedves emberekkel. Gyönyörű hangja van a család minden tagjának. Jó lenne, ha én is tudnék énekelni. Az egész annyira szép és nagyon felemelő volt. Vissza “kirándultunk” a házhoz.
Ismét nekiveselkedtünk az indulásnak. Ekkor rávettek még minket – ami nem volt nehéz – , hogy nézzük meg velük a nem messzi faluban levő Wesselényi-kastélyt. Így autóba ültünk, és átmentünk egy jó pár kilométerre levő faluba. Itt valóban van ez a kastély, de katasztrofális állapotban. Ők is mondták ezt előre, hiszen évek óta minden alkalommal eljönnek és megnézik. De megdöbbentő volt azért. Düledezik, szét van verve. Elképesztő volt, hogy alig lehetett haladni, mert állat- és emberürülék volt mindenhol. Persze Gergő a nagy nézelődésben bele is lépett egy jó nagy adagba. Az egyik férfi a kertben elkezdett mesélni Erdély történelmével kapcsolatban. Gergő is hozzászólt, ennek kapcsán kialakult egy kis történészi vita is. Már előző nap és reggel is volt egy kis feszkó a társaságban, a ki mit tud jobban férfimeccs szerint. (Ahogy érzékeltem ez köztük nem egy újkeletű dolog.) Én az el-, illetve kivonulást választottam, mint ahogy azt már írtam is.
Ennek az esetnek a kapcsán elgondolkoztam. Érdekes dolog ez az “ahogy éppen én látom, onnan szemlélem” dolog. Mindent el lehet mondani aszerint, ahogy éppen valaki át szeretné értelmezni. Sok igazság, de közben féligazság, sok adattal és információval. És közben valahogy mégse úgy vannak a dolgok. Vagy legalábbis lehetne azok alapján máshogy is látni a dolgokat. Több téma is volt a nap folyamán, aminél volt hasonló érzésünk. Ilyen téma volt például a vallások, a katolikus, az iszlám, az ortodox, a református vallás. Itt és most természetesen a református javára billentek a dolgok, ami persze részben érhető is. Meg persze a bevándorlók, a politika, az EU, meg ilyesmik. Ja, és persze a korona, na meg a magyarság. Nagyon helyesek, és érdekesek is ezek a beszélgetések kívülről, csak ebből a férfirivalizálós dologból, meg ez az egy álláspontból nézés ne lehetne kevesebb.
Délután, amikor már ketten gyalogoltunk Gergővel, jól megbeszéltük, hogy be kell látnunk, hogy nagyon sok hasonlóság az otthoni és az itteni értelmiség ilyen típusú beszélgetései között. Hasonlóak a témák, a hangnem, a gondolkodásmód. Sokszor a beszélgetésekben, a vitákban nem is az a lényeg, hogy ki mit mond, hanem maga “beszélés” és a vita megnyerése. Hogy kinek van igaza. És az is érdekes, hogy mindig van valaki vagy valakik, akik hibásak a dolgokért. Mindig a másik oldal, mindegy melyik oldalon állnak. De ez utóbbi igaz azt hiszem nem csak az értelmiségre, hanem az itteni magyarokra általában is. Mindig kéznél vannak a románok, akik hibásak azért, ami itt van. Érdekes, hogy még sehol senki nem vetette fel azt, hogy esetleg ők is tehetnek a helyzetről vagy a helyzetért valamit. Egy dolgot mondanak, hogy a magyarságot kell erősíteni. Ezzel egyébként egyet is lehet érteni, de szerintem van egy nagy lehetőség a kezükben, amivel szinte egyáltalán nem élnek. Ez pedig valamiféle összekötés. Próbáltam például itt is kérdezni, hogy azokra az előadásokra meg kiállításokra, amiket szerveznek, elhívnak-e románokat. Kiderült, hogy nem. És ők se igazán járnak el semmire, amit a románok szerveznek.
Talán pont az lenne jó, hogy úgy vagyunk büszkék a kultúránkra, hogy nem lenézzük a másikét. Nem kell, sőt nem is szabad elvesztenünk semmit, de megismerni, megismertetni lehetne. Elfogadhatnánk a másikat. Ez szerintem sokkal nagyobb erő, mint beállni valami ellen, és úgy erőben lenni. Ez nem igazi erő. És mindig valami negatívat fog szülni. Kicsit úgy vannak itt, hogy felsőbbrendűnek érzik magukat. És ezt éreztetik is. Nem csoda, hogy a románok olyan nagyon nem szeretik itt a magyarokat. Ami egyébként csak részigazság, mert nekünk például még nem volt igazi konfliktusunk sehol. De folyton óvnak minket ettől. Ítélkeznek, és ez nagyon erősen rányomja a bélyegét itt mindenre. Bár meg lehet érteni, hogy ha valaki ebbe nő bele, nehéz is váltani, változtatni. De meg kell értenünk a románokat is. Gergő sokat mesélt ennek a történelmi hátteréről is. A nemességet itt mindig a magyarok adták. A románok nagy része volt a paraszt és a juhász stb. Ez a gondolkodás meg is maradt az itt élőkben. De különösen az itteni értelmiségben. Egyébként ezt mi a falvakban, ahol eddig beszélgettünk magyarokkal, ennyire nem éreztük.
Erről jó hosszan beszélgettünk a gyaloglás közben már. Meg arról, hogy nagyon jó volt ezt most látni, átélni. Sokat láttunk most meg”kívülről” magunkról, magunkból is. Jó, hogy nem vettünk részt az egészben, csak kicsit, éppen annyira, amennyire nem lettünk részesei ezeknek a szokásos játszmáknak. De jó volt olyan szempontból is, hogy megint fantasztikus embereket ismertünk meg. Ezek a dolgok, amikről írok általános tünetek, és nincs olyan ember, aki ne küzdene valamivel. (Ráadásul ezek az én meglátásaim.) Mi, az értelmiség szerintem mindenhol a világon valami nagyon hasonlóval küzdünk. Az ész, a gondolkodás, a tudás hatalmával. De a lényeg nem ez, hanem hogy közben mennyire jó emberek, kedvesek és nyitottak. És hogy mennyire segítőkészek voltak velünk is. Kaptunk jó sok kaját az útra, és persze meghívott minket visszafelé Zilahra két család is magukhoz. Érdekes ez is. Mármint az, hogy általában ilyen helyzetekben mennyire elviszi az embert a beszéd, a téma, a vita, a gondolkodás. Egyszerűen magával ragad minket. És közben nem látjuk egymást. (Ez lett egyébként szerintem mára az értelmiség egyik fő problémája. És pont az egyik legfontosabb erényünk, a gondolkodás, az átlátás, a tudás fordul így ellenünk, egymás ellen.) Nem látjuk a mély lényegi részünket. Ilyenkor egymás gondolatira reagálunk a saját gondolatainkkal. Kell ez is. De gyakran ez a dolog elfedi a valós mély, szívbéli dolgokat. És már csak az ellen oldalt (véleményünk ellen oldalát) látjuk a másikban, nem őt magát. Itt azonban nem ez történt! És milyen jó ez!
Persze nagy erővel élnek bennem az előző napok történései is. Milyen távol van és mégis mennyire közel. Mennyire élő dolog ez az ítélet mentesség. És mennyire fontos. És mennyire mindegy ki, mi a tárgya…
Egyébként a zenélős család férfitagjával kicsit reggel még beszélgettem külön is. Ő néprajzzal foglalkozik. Az ő elmondása szerint itt is csak ugyanolyan hagyományőrzés van szinte, mint nálunk. Vagyis táncházak, kiállítások, a gyerekek ugyanúgy tanulják a kézműves dolgokat, vagyis ha akarják, szakkörökben. Nem él a hagyomány, csak így. Járnak táborokba, de egymástól tanulnak. Nincsenek itt se már öregek, vagy legalábbis nem tartják velük a kapcsolatot. Pedig szerintem lenne itt még jó pár ember, akit meg lehetne keresni. Vicces, hogy Pestről járnak ide tanítani, és ők is Pestre járnak tanulni. Illetve nagyvárosokba hozzánk. Ennek azért van némi abszurditása. Az is kiderült a beszélgetésekből, hogy nem igazán bírják az itteniek a székelyeket. Ez is érdekes volt. (Például előző este a székely himnuszba itt-ott belebakiztak, kivéve persze a zenetanárnőt.) Mi otthon valahogy teljesen egyben kezeljük az itteni magyarokat. Pedig nagyon nem így van. Már csak a nyelv is. Ahol eddig jártunk, szinte minden tájegységben máshogy beszélik a magyart. De mások a szokások, a gondolkodás is. Itt például sokkal jobban keveredik a román és a magyar nyelv, de a szokásrendszerük is, mint az országhatár mentén vagy emlékeim szerint székelyföldön. (Az lehet, hogy ezt ők nem látják, és nem is szeretnék látni, de mi, akik átjöttünk már az ország egy részén, és kívülről látjuk, bizton állíthatjuk ezt.) Kicsit beszéltem még a néprajzos fiúval arról is, hogy ennek az útnak van egy „önismereti” része is. (Amin én az előző napihoz hasonló szembenézéseket értem.) Ezen ő azt értette, hogy kivonulni a hétköznapok zajából. Ő is most volt egy 10 napos táborban valahol, egy Kós Károly által tervezett erdészházban, kint a semmiben. Neki is volt ilyen lecsendesedés élménye. Próbáltam mondani, hogy ez igaz, és persze ez az egyik legerősebb élmény, ami ilyenkor történik, de van más része is a dolognak. De azt hiszem, ez nem ment át. Ők nem foglalkoznak ilyesmivel, sőt ahogy mondta, elítélik az ezotériát és a katolikus vallásnak is azt a részét, ami az önvizsgálatra vonatkozik. Nem gondolom egyébként, hogy ennek a dolognak bármilyen jelentősége lenne, csak megemlítem, mert szó volt erről is.
Elindultunk végül is olyan 4 óra körül. Nemsokára nagyon hangos román zenét hallottunk. Kint az út mellett egy társaság főzött és bulizott. Ahogy haladtunk egy kicsit, egy újabb buliba futottunk bele. A két társaság egymástól pár méterre bulizott, de mindegyik kitette a hangszórót az útra is, és teljesen más zenét hallgattak. Üvöltve. A második társaság be is hívott minket magukhoz, de menni akartunk már előre, így nemet mondtunk a dologra. Kicsit ahogy távolabb értünk, beszéltünk is erről. Ha őszinték akarunk lenni, kicsit tartottunk a nyelvi nehézségektől is, de tényleg az is nagyon volt már bennünk, hogy haladjunk, és vágytunk egy kis nyugira is.
Beértünk Ugrócra. Ez egy román falu. Valami fantasztikusan szép, és nagyon jó aurája volt. Nem tudom igazán mi, de valami nagyon megfogott benne. Gergő is ugyanezt érezte. Szép, rendezett házak, portálok, keresztek. Kedves emberek, és a táj is gyönyörű. És a színek! Egy fiú meg is állított minket, hogy hova megyünk. Beszélt elég jól angolul, úgyhogy a végén így kommunikáltunk, aminek volt azért egy abszurditása. De nagyon akarta, hogy beszélgessünk, és nagyon érdekelte, hogy honnan és miért jöttünk. Vicces azért ez. Na mindegy, örültünk a beszélgetésnek és a kedvességének. Kevés vizünk volt, akartunk volna venni, de a faluban már zárva volt minden, és a kúti víz itt nem jó. A srác valahol máshol lakott, nem ott, ahol találkoztunk, így nem tudott adni. Elindultunk kifelé a faluból.
Jó nagy hegy jött. Megmásztuk, majd újra eltűnt a jelzés. Úgy döntöttünk, megyünk a térkép alapján a műúton, és ahol lehet, alszunk egyet. Találtunk is egy egész jó helyet. De innen nem messze ott volt a nyáj. Átmentünk az út túloldalára, hogy majd ott sátrazunk. Ki is néztük a helyet, elő is vettük a sátrat, amikor hirtelen megjelent a nyáj. Nem is értettük, hogy kerültek oda, és hogy hogyan érhettek oda ennyi idő alatt. Mindenesetre, mint ekkor kiderült, ez egy kecskenyáj volt, jó sok kutya által terelve. A pásztor jó fej volt, mert amikor meglátott minket, elterelte az állatokat, és a kutyákat is visszahívta. Mindenesetre mi elég szaporára fogtuk a dolgot. Visszamentünk az első helyre, és végül is ott vertük fel a sátrat. Majd lefeküdtünk, és hamar elaludtunk. Nagyon nagy csend volt, csak az éjjeli madarak és a tücskök zenéltek. Nagyon szép volt az ég is. Hajnalban, amikor felébredtem, kicsit csodáltam ezt az idillt. Reggel aztán nekiindultunk, jó korán.
