Backamadaras, Bolintineni, Szentháromság, Bede, Vadasd, Erdőszentgyörgy
Reggel nagyon, de nagyon hideg volt, különösen a házban. Reggeliztünk, zuhanyoztunk, majd pakolás és indulás. Már majdnem dél volt, mire mindezzel végeztünk. Mikor kiléptünk az ajtón, megállapítottuk, hogy egészen kellemes idő lett. Hol beborult, hol sütött a nap. Kifelé a faluból találtunk egy igazi kis pékséget. Vettünk is Gergőnek a szokásos túrós táskát, nekem darázsfészket (ez tulajdonképpen diós tekercs) és az útra krumplis pogit. A boltokban nem igazán lehet ilyesmit kapni itt. Illetve, ha van, akkor zacskós, és nem annyira finom. Így felszerelkezve indultunk hát el. Nemsokára beértünk egy nagyon pici faluba, aminek csak románul volt kiírva a neve. (Bolintineni) Ezen először meglepődtünk, mert itt ezen a környéken csak magyar falvak vannak. De gyorsan rájöttünk miért. Itt csupa gábor-cigány él. Ők ugye cigánynak vallják magukat. Itt az van, hogy ha a lakosság 20 %-a vallja magát magyarnak, vagy más nemzetiségnek, akkor kell kiírni a falu vagy város nevét azon a nyelven. A cigány, azt hiszem, nem tartozik ide. Mármint, hogy nem hivatalos nyelv, hiszen nem egy nyelvük van. Így aztán hiába beszél mindenki magyarul, nincs magyar neve a falunak kiírva.
Itt ismét megélhettük az előző napi élményt, de most csak nőkkel. Kint álltak az utcán, gyönyörű ruhákban. Meg is szólítottak persze. Jó kis beszélgetés kerekedett rögtön. De most hiába hívtak, nem mentünk be, mert valamennyit azért haladni is akartunk. Így ott az utcán beszélgettünk csak. Dicsértem a ruhájukat meg a hagyományőrzésüket. Egyébként ők járnak hozzánk árulni, piacolni. Nagyon nagy házaik vannak, és nagyon rendben tartott portálok. A nagyon nagyon itt hatalmas házakat értek. Nagy, magas, díszes kerítéssel. De náluk ez a fényes bádog dolog nincs. Egy-egy házban több generáció is él. Nagyon egyben élnek a családok, és össze is tartanak. Egy jóízű és néha viccelős beszélgetés után tovább indultunk. Persze még jó sokáig téma voltunk, ezt hallottuk is. Hol cigányul, hol magyarul beszélnek.
Útközben Gergővel beszéltünk erről egy kicsit. Milyen furcsa ez, hogy itt, ha látjuk őket és találkozunk velük, mennyire nyitott ez a dolog a mi és az ő részükről is. Otthon, ha ugyanez az asszony, akivel itt találkozunk, megszólít, mondjuk a Keletinél a buszon, akkor idegesek leszünk tőle vagy elfordulunk. De ugyanez van általában is. Sok olyan emberrel találkozunk itt, akivel otthon nem is állnánk szóba. Ezt most úgy általában írom, mert azért én otthon is beszélek mindenféle emberrel. De sokan egyáltalán nem. Vagy legfeljebb a munkánk kapcsán. Csak úgy nem. Itt pedig teljesen természetes a dolog. Ezt már otthon is, az útjaink kapcsán megéltem. Ha nagyon őszinte vagyok magamhoz, akkor be kell látnom, hogy bennem is van azért egy távolságtartás otthon, amikor a városi életemben vagyok. Beszélgetek ugyan sok emberrel, de mégis egyfajta kasztrendszerben élünk mi is. Jó pillanat volt, amikor ez az asszony mondta, hogy Pestre járt árulni. Elég rosszul is éreztem magam. Otthon valószínűleg elmentem volna mellette. Itt meg élvezem a beszélgetést, és örülök neki. Igaz, ott más a helyzet abból a szempontból is, hogy ott potenciális vevő vagyok a szemében, itt meg egy ember, aki megy az úton nagy zsákkal. Tulajdonképpen soha nem maguktól a cigányoktól vagy az embertől magától leszek ideges, hanem ettől a viszonytól. Ez is nagyon érdekes. Hogy amint valami érdekkapcsolat jelenik meg, annyira mások vagyunk. A pénz, a haszon, az érdekek annyi mindent átírnak. Itt most emberek találkoznak emberekkel. Nincs érdek, csak érdeklődés. Milyen jó és szép ez! Egyébként ez a kasztdolog nagyon van bennünk, de nem akarjuk látni. Állandó alá-fölé rendelésben élünk. Ezért nem lehet megoldani a dolgokat például a mai szociális munkával vagy oktatási rendszerrel. Gyakran azok az emberek, akik tanítanak, vagy ilyen típusú emberekkel dolgoznak (szegények, nem annyira “kulturáltak”, cigányok stb.) pusztán csak ebből a “szerepből”, státuszból adódóan találkoznak csak ezekkel az emberekkel. Valószínűleg így az utcáról nem mennének be hozzájuk, csak úgy beszélgetni. Ezt egyébként itt is, és otthon is mondják is az emberek. Na, de erről is már annyit, de annyit gondolkodtam és írtam is. Nem tudom, hogyan lehetne ezen változtatni. Gondolom, ha lennének ilyen élményeik embereknek, akkor valami talán változhatna. De persze ahhoz el kell engedni egy szerepet és státuszt. Enélkül ez nem megy. Annyira hálás vagyok, hogy valamiért ez az én életemben így lett. És emiatt megélhetek olyan csodákat, mint itt is szinte minden nap, minden pillanatban. Persze ez a nap is tartogatott még ilyet. Az az igazság, hogy mint ennél a cigányasszonyos találkozásnál is, azért előjönnek rejtett dolgok. Ilyen pillanat volt ez, amit az előbb is írtam, a Pestre járásuk. De jó ez, hogy így van, mert ettől még jobban tisztulnak a dolgok. Egyébként ez egészen biztos valami olyan emberi tulajdonság, amit még nagyon sokáig fogunk ledolgozni. Mármint ez az ítélet vagy kevélység vagy alá-fölé rendeltség. Olyan mélyen hordozzuk magunkban, hogy észre sem vesszük. Igaz, sokan nem is akarják leküzdeni, vagy nem is gondolják, hogy ez probléma, hiszen identitást ad. Pedig szerintem az egyik fő “bűnünk”. Az elkülönülés, a magasabbra, mélyebbre helyezés. (És ezzel – lássuk be – nem először szembesülök én se ezen az úton is.) Meg kéne tanulnunk, és jó lenne, ha gyakorolnánk is az alázatot. Lehet, hogy minden, emberekkel foglalkozó szakmához kéne egy 1 éves ilyesmi gyakorlat is. Különböző emberek között levés. Csak úgy. (Akár még ott éléssel is.) Ha már tudnak akár barátságok is alakulni, akkor talán megjelenne a megértés is, és valami nagyon más irányba mozdulhatna, akár szociális, akár más területeken is. Valószínűleg átalakulna az oktatási rendszerünk is, meg minden. Talán megszűnhetne ez a sok egyenlőtlenség is. De amíg ez határozza meg a gondolkodásunk, úgy vélem, sajnos túl sok remény nincs. Főleg, hogy az ezzel a témával foglalkozók nagy többsége szenved igazán ebben a betegségben. Magas szinten meg főleg.
Na, de vissza az útra. Elértük a következő falu szélét. Ide nem mentünk be, de ez egy otthon is jól ismert falu: Nyárádszentlászló. Csak a szélén mentünk át. A táj erre felé ismét, vagy inkább folyamatosan gyönyörű. Sütött is a nap, bárányfelhős volt az ég. Szóval maga az idill. Elértünk egy Szentháromság nevű faluba. Itt is nagyon szép kis házak és kapuk vannak, és van egy nagyon régi harangtorony is. Megállított minket egy bácsi, beszélgettünk kicsit hosszabban. Persze sokan megállítanak, vannak csak pár perces beszélgetések, és vannak hosszabbak. Nem is lehet mindet leírni, annyi van ilyen.
Áthaladva a falun, a falu végén csatlakozott hozzánk két srác biciklivel. Nagyon helyesek voltak. Az egyik negyedikes, a másik ötödikes. A következő faluig kísértek minket, és kérdeztek, beszéltek, kérdeztek. Nem akarták elhinni, hogy olyan messziről és gyalog jövünk. Vicces, mert a legmesszebbi város, amit ismernek, az Kolozsvár. Hallottak ugyan Budapestről, de az szerintem nekik olyan, mint nekünk New York. Messze, valahol. Nagyon édesek voltak. Szerintük nekünk kéne kötél is, mert nagy hegyek vannak már biztos messzebb. Hiszen már itt is vannak nagyok. Hát még akkor ott, a messzi távolban mi lehet! És medvék is vannak, úgyhogy vigyázni kell. Ezt egyébként mások is gyakran mondják. Állítólag idetelepítették őket a vadászat miatt. A következő faluban mesélték is, hogy bement a kertbe. Szóval a nagy messzeségben majd vigyázni kell mindenre szerintük. És persze kocsiba kéne szállni, mert úgy mégis jobb. Esetleg a bicikli, de az is fárasztó. De ők persze majd, ha nagyok lesznek, messzebbre is mennek majd, de csak kocsival. Az egyik fiú buszvezető akar majd lenni. Egy osztályba egyébként 8-an járnak. Bede határában aztán visszafordultak, mert nekik az már messze van. Integetés, búcsúzkodás. Mi pedig mentünk tovább az utunkon.
Ez egy nagyon pici falu, de több emberrel is szóba elegyedtünk, igaz csak pár percre. Gyorsan át is értünk rajta. A végében van a református templom. Ott megálltunk. Gergő elővette a laptopot, én pedig a szóbeli érdeklődést választottam. De milyen jól tettem. Az utolsó házban élő bácsit kérdeztem, amire persze előjött a lánya, a felesége és a szomszéd is. Kupaktanács alakult. Annyira, de annyira kedvesek voltak. A bácsinak volt egy fényesre kopott botja. Látszott, hogy jó rég óta jár vele. Azzal mutogatta merre. Többször rákérdezett, hogy nem fázom-e abban a pendelyben. Szerinte hideg van már ehhez a gúnyához. Jó hosszan hagytuk, hogy magyarázzanak, majd elkezdtünk a faluról kérdezgetni. Elment a tiszteletes egy éve. Szerintük ez a falu végét is jelentheti, mert a közösséget összetartja a vallás. Nem akar már senki ilyen kis közösségbe lelkésznek jönni. Pedig nagy szükség lenne rá. Szerintem is. Nagyon szomorú ez. Az előző egy fiatalabb lelkész volt, de tudott gitározni, és elhívták jobb feltételekkel Szászcsávásra. Ott zenélhet is. Ide azóta nem jelentkezik senki. Az idei végzősökből sem jött. Remélik, hogy talán jövőre. Tényleg annyira szomorú ez. De ugyanez van a fiatalokkal is. Mindenki a pénz, a jobb élet reményében megy el. Ennek az asszonynak is a gyermeke Magyarországon él már. Most volt pár hete ott, mert vitte vissza az unokát. Mondta is, hogy tudja, hogy 600 km-re van Pest. Jó hosszan ott ragadtunk a templom, illetve a házuk előtt. De nem is volt baj, mert megint egy igazán kellemesés jó beszélgetésben volt részünk, és egy hatalmas hegy is állt közvetlenül előttünk. Ezen túl volt Vadasd, majd Erdőszentgyörgy, ahova menni készültünk. De ez a bizonyos hegy még ezek előtt állt. Elmondták az utat még vagy kétszer vagy háromszor, majd elindultunk. Ismét nagy búcsúzkodás. És nekivágtunk…
Ez eddig az egyik legmagasabb hegy volt. Mikor félig megmásztuk, kiderült, hogy rossz felé jöttünk, hiába a nagy elmagyarázás. Ők ismernek minden fát, mi nem. Bekerültünk egy olyan bozótosba, ahonnan nem volt tovább. Vissza kellett ereszkedni és új utat keresni. A kilátás egyébként csodálatos volt már onnan is. Na, de vissza, és újra fel. De ez sem volt egyszerű, mert itt meg egy nagyon sáros meredek részen kellett először le, majd felmenni, közben bozót, de nem is akármilyen. De úgy döntöttünk, hogy még egyszer nem megyünk vissza. Át is keltünk, meg is másztuk. Az a csoda, ami fentről fogadott megint mindent megért! Álomszép táj, és nagyon, de nagyon messze el lehetett látni. Leírhatatlan! Jó hosszan csodáltuk. De ekkor még előttünk állt a lefelé vezető út. Mert persze lent vannak a falvak. Tehát elindultunk lefelé.
Ez sem volt egyszerű, mert az esők miatt nagyon csúszós, saras volt az út. De végre beértünk a faluba, Vadasdra. Itt aztán azonnal találkoztunk pár férfival. Akik megint csak nem hitték el először, hogy honnan és hova. Majd az egyik biciklivel elkísért a kocsmáig minket. Közben beszélgettünk. Pesten dolgozott sokáig a Marczibányi tér melletti kertészetben. Így aztán ismeri a mi környékünket elég jól. De, ami megint csak érdekes volt, hogy azt mesélte, hogy itt a románok “rohadt” magyarnak nevezték őket sokáig, és amikor nálunk dolgozott, “rohadt” román volt. Érdekes ez nagyon. Mondta, hogy ők szinte egyáltalán nem tudnak románul, mert itt mindenki magyar, és mindent úgy is tanultak, intéznek. A kocsmában csatlakozott egy másik férfi is hozzánk az előző társaságból. Ő később meg is hívott magához. Ennek a meghívásnak nem lehetett ellenállni, mert a házáig, ami az utunkon volt egyébként is, eljött velünk. Majd természetesen nem engedett tovább. Bementünk egy, azaz egy pálinkára. Na, ebből aztán vacsora lett, és jó hosszú maradás. Itt szintén elgondolkoztam azon, ami már előtte is ment bennem. Egy olyan helyre tértünk be, ahova azt gondolom, az ismerőseim közül kevesen mennének be, de nem csak az én ismerőseim, hanem úgy általában. Az itteni emberek általában a nyári konyhában élnek ilyenkor. De az ő házuk most éppen nem is lakható, mert az ablakokat cserélik majd, meg a fal is le van verve. Tehát ők most 15 négyzetméteren élnek, ami a ház aljában van. Kis sötét helyiség, ami a mi fogalmaink szerint koszosnak tűnhet, de nem az. Csak élnek benne, és az udvarról ki-be járnak. Ahol viszont disznó, tyúk és birka él néha szabadon. Ja, és két csacsi is. Eltevés van éppen, tehát az is itt zajlik. A bútorok régiek, szedett-vedettek, vagyis a funkciónak megfelelőek, praktikusak, de nem a lakberendezés okán összeválogatottak. Egyszóval nem az a kellemes városi tisztaság és tökéletesség. De a kis ajtó mögött akkora szív van, hogy azt nehéz leírni. Egy nagyon helyes asszony fogadott minket itt. Ő óvónő. Persze először szabadkozott, de szerencsére elég hamar rájött, hogy nem kell. A férfi sajnos kissé sokat ivott már addigra, de így is annyira jó élmény volt megint. Kaptunk isteni juhtúrót, vinettát, zakuszkát, sültpaprikát, Gergő szalonnát. És persze pálinkát, meg bort, amit csak Gergő ivott. Jó sok sült paprikát, meg mindenfélét ettem, mert ugye ezek az én kedvenceim is egyben. A hölgy 6 évvel idősebb a férfinél. (Mivel nálunk 10 év ez a különbség, örült is nagyon, hogy végre valaki megérti őket. 🙂 ) Két gyermeke van, egy fiú és egy lány az első házasságából. Ők kint élnek az Északi-tengernél Németországban, azt hiszem. A tenger biztos. Most volt ott náluk, de azt mondja, ő olyan messzire nem megy még egyszer. Mutatott képeket a szigetről, ahol dolgoznak. Ettünk, ittunk, és persze marasztaltak, hogy aludjunk ott, de nem akartunk. Egyrészt haladni is akartunk még, másrészt azt láttuk, hogy jó sok munkát adnánk ezzel ennek a jóasszonynak. És igazán nem is tudtuk elképzelni, hol fekhetnénk le, bár mondták, hogy lesz hely. A végső döntés így az volt, hogy elindulunk. Persze kaptam zakuszkát, meg kaptunk sütit is az útra. A többit már nem bírtuk volna elvinni, de így vendéglátónk is megnyugodott, hogy legalább valamit tudott adni. Telefoncsere, barátságfogadás és visszafelé való betérésre való eskütétel után aztán egyszer csak elindultunk. Kívánnám ezt az élményt mindenkinek! És mennyi van ebből már mögöttünk, és gondolom, sőt tudom és remélem, hogy előttünk is!
Áthaladtunk még egy falun, majd hosszú-hosszú betonúton és nagy forgalomban való haladás után beértünk Erdőszentgyörgy központjába. Itt egy helyes lány elhozott minket “Vasshoz”. Ez egy panzió, ahol végül meg is szálltunk. Amolyan útszéli kis panzió ez. Alul nagy étterem, fönt meg pár szoba. Egészen jó áron, 60 Lej. Van tv, WC, zuhanyzófülke és internet is, ha kimegyünk a folyosóra. Elmentünk még venni valami kaját, aztán néztünk valami filmet. Illetve Gergő nézte, mert én azonnal elaludtam. Az ágy matraca elég rossz, ezért rátettem az én matracomat, és így már egészen kényelmes lett.
Azt hiszem kimondhatjuk, hogy ez a nap az alázatról szólt. Kezdve a reggeli asszonyokkal való találkozással, majd a fúkkal és a bediekkel való beszélgetésen, az eltévedésen és a hegy kétszeres leküzdésén át, egészen a vadasdi élményig. Szép kerek történet ez így.
Hát itt vagyunk ma reggel. Kint úgy tűnik, süt a nap. Gergő lement kávézni és remélhetőleg nekem is hoz egyet. Ez most már a sokadik este, hogy így alszunk valami panzióban vagy szálláson. Jó is ez, de nem is. Jobb volt, amikor kint aludtunk, vagy valakinél. Ezek most olyan személytelen helyzetek. Persze tényleg hideg van, és nem lehet most sátrazni kint. Azt beszéltük Gergővel, hogy jó a református lelkészeknél is aludni, de annyira érdekes ez, hogy a szállásadás itt (mármint a református lelkészeknél) valahogy már üzletszerűvé vált. Utoljára Magyarszováton volt ez nagyon másképp. Tegnap például nem is találkoztunk a lelkésszel, csak a felségével, azzal is csak még este, amikor átadta a helyet. Reggel a kulcsot egy szekrénykében kellett hagynunk. Jó volt ez így is, de lehet, hogy átállunk a szálláskérésre házaknál. Ha nem úgy alakul, akkor jó ez, hogy van egy ilyen biztonsági dolog is. Na, majd meglátjuk. Ez azért tényleg időjárásfüggő is. Itt tényleg nagyon hideg lett. Egyébként a helyiek is azt mondják, hogy nem szokott ilyenkor még ilyen idő lenni, és pláne nem ilyen hirtelen. Jó így is, de majd alakul, ahogy alakul. Mindenesetre az jó, hogy vannak azért ilyen kifizethető helyek, és egész normális körülményekkel. Érdekes egyébként ez a református lelkészi hivatalok által fenntartott helyekkel kapcsolatos egyéb élményünk is. Maga az a tény, hogy ez itt így van, az szerintem nagyon jó. Otthon nem találkoztunk ezzel a dologgal, de az is lehet, hogy csak nem jártunk utána. Kicsit az ember így belelát ebbe az életbe is. Ennek kapcsán azt kell mondjam, hogy az igazi mély jópásztori jelenlétet is (és ezt most nem kimondottan vallási, hanem emberi szempontból értem itt) Magyarszováton éreztük, éltük meg leginkább. (Itt hangsúlyozni szeretném, hogy ez egy szubjektív vélemény, és az enyém.) Ott e két dolog: a lelkészi és emberi valahogy nagyon egyben volt. És ezt nem csak magunkon keresztül, de a falun és az ott élőkön át is éreztük. (Most jut eszembe, és csak zárójelben jegyzem meg, hogy ott nem is volt panzió.) Szóval ez egy érdekes dolog. Na, de tényleg, majd lesz, ahogy lesz. Mindenhogy jó.
De most megyek, mert megjött a kávém. 🙂
