Tarcsafalva, Székelyszentmihály,
Nyikómalomfalva, Székelyudvarhely
Hát persze, hogy nem indultunk el korán! Összepakoltunk, és lementünk elköszönni. Terített asztal várt minket és az egész nagycsalád. A férj és a papa is ott volt, és persze a mama is. Épp megbeszélést tartottak az aznapról. Ezen a vasárnapon van itt az unitáriusoknál a Szent Mihály, vagyis az őszköszöntő ünnep. Ez náluk egy nagy alkalom. A templomban, mint megtudtuk, ilyenkor van úrvacsora is. De volt egy temetés is a nem messze levő faluban. Épp azt vitatták meg, hogy ki mikor hogyan megy hova. Minket asztalhoz ültettek. Elő volt már készítve mindenféle finomság. Volt az asztalon egy piros-fehér-zöld szalaggal átkötött kenyér is. Igazán szép volt. Erről aztán kiderült, hogy az előző napi vásáron “vették” a férfiak. Ezt a vásárt Böjte Csabáék szervezték. A tér közepén volt egy hatalmas lerakat ilyen kenyér, és mindenki vihetett belőle. Annyi pénzt tehetett a mellette lévő dobozba, amennyit gondol. Ez volt az adomány. Ettünk hát Csaba-féle adomány kenyeret is az úton.
Ha már így alakult, hogy ismét szóba került Csaba testvér, leírom kicsit összefoglalva, hogy milyen véleményeket hallottunk eddigi utunk során e témában. Azt kell mondjam elég vegyes, és többnyire nem annyira elfogult a kép, mint nálunk. Mindenesetre érdekes: Tisztelik nagyon, de az általános kép az, hogy talán mára már túl nagyra nőtt a dolog, és nem kéne ennyi gyereket befogadni. Azt se értik sok helyen, hogy mi lesz, ha ővele történik valami. Mert hát ugye ez azért előbb-utóbb bekövetkezik. Senkit nem látnak Csaba mellett. Illetve konkrétan valakit, aki továbbvihetné,amit ő elkezdett, és visz. Sokan támogatják, de sokan úgy vélik, másra is kéne és lehetne fordítani itt Erdélyben. Lenne mire. Több helyen szóba került az is, hogy a magyarok között nincs ennyi szegény és rászoruló gyerek. Többen mondták, hogy magyar és román cigányok vannak inkább most már Csabánál, amit errefelé azért annyira nem értékelnek. Azt is mondják, hogy számukra kicsit ellentmondásos az a kép, ami kialakulhat az itteni magyarságról, székelységről, ha az a hír megy róluk, hogy ennyi sok gyereket képtelenek felnevelni. Úgy vélik errefelé, hogy ez nem jó képet fest róluk, és több helyen is elmondták, hogy nem is igaz. A magyar és székely ember nem hagyja el a gyerekét! Ezt most idéztem sokuktól. Ilyen aspektusból azért tényleg érdekes ez a dolog. Na, mindegy, nem dolgom ezt megítélni, csak leírtam a tapasztaltakat. Mindenesetre karizmatikus személyiségnek tartják. (Fontos itt megjegyezni, hogy ez a rész, amerre mostanában járunk, nem a katolikus. Azon a részen, és persze otthon is gondolom, sokkal elfogultabbak vele szemben, ami rendben is van. Egy másik fontos dolog. És ez már a személyes rész. Én dolgoztam Csabával. Szeretem és tisztelem őt és azt a munkát nagyon nagyra értékelem, amit végez. De szerintem érdemes a dolgoknak minden oldalát látni. Nincsenek csak tisztán jó és rossz dolgok. Mindenki mindent a saját nézőpontjából lát és ítél meg. Ilyenek vagyunk. A saját személyes véleményem erről a témáról az, hogy van igazságtartalma a kritikának is. És fontos is lenne a dolgoknak minden oldalát megvizsgálni, mielőtt bármilyen okból való elfogultság alapján ítélnénk meg. Mint ahogy mindennel így van, vagy inkább így kéne lennie. De ez már egy másik nagy téma, és nem is tartozik ide, csak erről most eszembe jutott.)
De térjünk vissza az eredeti témához. Csaba csak egy kitérő volt. Vendéglátónk mesélt egy jó történetet. Ezeken a vásárokon szokott lenni minden évben rönkhúzásos verseny. Ez azt jelenti, hogy befogják a lovakat, és mint az erdőben a valódi munka közben, el kell húzatni velük a rönköket. Vicces volt – mint mesélte -, hogy ez ugyebár egy katolikus adománygyűjtő vásár volt. Így az volt a kikötés – az előző évek tapasztalata után -, hogy a hajtóknak nem szabad Istent és Mária nevét szájukra venni, valamint káromkodni. Erre vissza is lépett egy jó pár ember, mert különben hogy tudták volna elhúzatni a rönköket az állatokkal. Remek történet ez, az álszentség csodálatos példája! (Bocsánat ezért a szubjektív mondatért, de ezt gondolom, és így nem is töröltem ki!)
Amikor egyébként megláttam a férfiágat a családban, egyáltalán nem csodálkoztam a kisfiúk apját illetően. Az egész ágon hihetetlenül hasonlítanak egymásra. Szinte ugyanúgy néznek ki. Vicces nagyon. Le se tagadhatná senki egymást! Beszélgettünk még az itteni életről, meg millió dologról. Érdekes, hogy ők is ugyanazt mondták Énlakáról, meg a felkapott falvakról, amire mi jutottunk. Persze marasztaltak, hogy maradjunk. De mivel hallottuk a temetési dolgot, nem akartunk zavarni. Kiderült egyébként, hogy van még egy régi házuk két házzal lejjebb. Beszélgettünk arról, hogy milyen jó lenne azt valami egyszerű kulcsosháznak megcsinálni. Nagyon tetszett nekik az ötlet. Abban maradtunk persze, hogy tartjuk a kapcsolatot. Szeretnének majd Pestre és a Balatonhoz is menni. Mondtuk, hogy jöjjenek hozzánk, meg segítünk megszervezni a balatoni utazást is, ha kell. Hatalmasat ettünk, ittunk isteni pálinkát is persze, majd elindultunk. Nagy búcsúzkodás, elérhetőségcsere, ölelések és minden ilyesmi után. Barátnőm elkísért minket még egy darabon, és megmutatta a régi házat. Nagyon szép. Persze beindult az agyam, mi mindent lehetne csinálni itt is. Összekötve akár az eddig is látott és jó helyekkel. Mondtam is neki. Abban maradtunk, hogy gondolkozzunk ezen, és hátha valami alakul ebből is. (Az az igazság, hogy nagyon szeretném, ha lenne valami közös dolog velük is! 🙂 ) Persze az út elején ez ment bennem. Egyre erősebben érzem, hogy van itt is valami dolgunk, de nekem biztos! Na, de mint már annyiszor megint, eldöntöttem, hogy egyelőre nem foglalkozom ezzel, amíg úton vagyunk. Csak figyelek és gyűjtöm az érzéseket, a dolgokat. Hagyom, hogy lássunk, tapasztaljunk. Nem gondolkodom sokat azon, mi lesz, mi legyen majd. Így hát gyorsan el is engedtem ezt, és a mostra figyeltem. Persze megint csak nagyon nehéz volt az elválás. Nem is tudom igazán megfogni, hogy hogyan alakulnak ezek a dolgok. Találkozás, egymásra nézés, beszélgetés, és már barátok is vagyunk. De ezt most úgy értem, hogy nem csak felületesen, hanem születik valami sokkal mélyebb dolog. Most is ezt éreztem. Nagyon. És ilyenkor olyan hála van bennem. Annyira csodálatos családot ismerhettünk meg megint. Olyan szép, ahogy ők ketten és a gyermekek együtt élnek. És persze ott van a mama és a papa is, és még a dédi is. Több generáció együttélése. Tudom persze, hogy ez azért nem könnyű mindig. De itt azt láttam és éreztem, hogy az a szeretetkapcsolat, ami e között a két ember között van, mindent kibír. És a gyerekekkel is annyira klassz, ahogy bánnak. Semmi túl kényeztetés, de mégis akkora szeretet és odafigyelés van jelen, hogy azt sokan, akik könyvből próbálnak gyereket nevelni, és törekszenek a tökéletességre e téren, nagyon is megirigyelhetnék. Ez itt természetesen és békésen, minden akarás nélkül van jelen. Ismét azt kell mondjam, hogy annyira, de annyira megtisztelő, hogy befogadtak minket, és beengedtek ebbe a harmóniába, sőt mi több, barátjuknak mondhatjuk magunkat. Köszönöm! 🙂
De utunk ismét visz tovább. És remélhetőleg még sok hasonló csoda is vár ránk.
Eleinte egészen kellemes úton gyalogoltunk, és folytatódott a szép táj is. Az út azonban belement egy magasabb rendű útba. Innen nem nevezném kellemesnek ezt a szakaszt. Persze volt egy csomó emelkedő is, és nagyon sok autó. Ez a szakasz volt eddig nekem a legrosszabb. Az út néha nagyon ferde is volt, ahogy a szélén kellett egy vékony sávban egyensúlyozni az autók elől. Így aztán a bal lábam jól meg is fájdult. Volt egy jó kis jégeső is. Ez elől a szentmihályi templom hátsó ajtajába menekültünk. Ez egyébként elég szép emlék lesz, mert bent épp a székely himnuszt énekelték, és gyönyörűen. A jég olyanná tette a tájat, mintha hó esett volna. Szép volt ez a két dolog így a templom kertjében együtt. Ez még egyébként a kellemesebb szakaszon történt. Nem mondom, hogy könnyű lenne jégesőben zsákkal haladni. Még szerencse, hogy ott volt nem messze ez a templom. Amikor vége lett az istentiszteletnek (azt hiszem az unitáriusoknál is így hívják), az ünnep miatt (Mihály napja volt éppen, és őszünnep, mint azt már írtam is), és persze mert Szentmihályon is voltunk, szinte mindenki ünneplőben, illetve székely ruhában jött elő a templomból. Ez aztán csak fokozta az eddigi amúgy is nagyon szép élményt (a jégeső ellenére!), amit eddig is átéltünk.
Az út innen nem messze csatlakozott a főútba. Volt még pár falu, amin áthaladt. Az egyikben be is tértünk egy kocsmába (Nyikómalomfalva), mert jött az újabb nagy eső. Egyébként az nagyon szép látvány, ahogy itt a felhők haladnak, és látszik, hogy hogyan feketedik be, illetve hogyan szakad ki belőle az eső a távolban vagy a közelben. Itt valahogy sokkal jobban látszik ez, mert a hegyek, gondolom, folyamatosan alakítják is. Meg persze mi is részese vagyunk az egésznek, és nem haladunk olyan gyorsan, mint autóval, amikor “elszaladunk” egy-egy felhő alatt. Szóval ez egy nagy élmény. És az is, ahogy napról napra változik az időjárás, mi pedig a részei vagyunk. Tehát a nagy eső és a jég elől beültünk egy kis kocsmába. Itt a férfiak szokásos módon szívatták egymást. Én ezt tényleg kimondottan bírom. Gergő is nagyon élvezi. Annyira jó a nyelv is, és az egész hangulat. Közben persze megvitatják a helyzetet is, de ezzel a cukkolással le is vezetnek szerintem minden feszültséget. Volt itt egy pasi, aki jól be volt rúgva. De mint kiderült, itt is volt bál előző este, és valószínűleg még nem is józanodott ki azóta. Mindenki egészen jól kezeli ezeket a helyzeteket itt. El is mondták, hogy mindenkinek van baja, és lehet (!?), hogy volt is már ilyen helyzetben. De hogy mindenkinek van valami baja, az biztos, mondták, és ezzel egyet is érthetünk. Jött egy pasi, akivel aztán hosszabb és kicsit tartalmasabb beszélgetésbe is elegyedtünk. A felesége tanítónő. Van itt egy nagyobb házuk, kertjük, földjeik, állatok, és van egy másik ház is valahol a hegy aljában. Ezt a barátaik fogadására és táborok szervezésére használják. Nagyon fontos számára a magyarság tartása. Magyar állampolgár is. Szerinte itt, Erdélyben kötelességük támogatni Orbán Viktort, mert ő segített nekik. Mesélt egy legendáról is, ami ehhez az itt lévő hegyhez tartozik. Valami tündérek meg ló van a dologban, de nem igazán tudta. Mondta, hogy nézzünk utána. Ma majd meg is teszem. Mesélt még arról, hogy szerinte fogyasztásra vagyunk nevelve, és régen nem ez volt. Egyébként itt ez az általános vélemény. Hogy át akarják alakítani az országot, úgy hogy ne termelő, hanem fogyasztóvá váljon. Ez így is van. De beszéltünk azért arról is, hogy csak azt lehet fogyasztóvá tenni, aki az akar lenni. Erről egyébként már reggel is volt szó. Szerintem ez nagyon így van. Mi azért inkább fogyasztók akarunk lenni, és azok is vagyunk. A termelőt és a fogyasztót itt nem is annyira a fizikai munkára értik, mint inkább a hozzáállásra. Szerintem nagyon igaz. De hát ez sem új. Sokat írok és gondolkodom erről már régóta. Hogy mennyire erre vagyunk beállva. A pénzt termeljük, hogy fogyaszthassunk. Ez itt nagyon élesen látszik, mint ahogy már otthon is. De itt valamiért még jobban érezhető. Lehet, hogy csak azért, mert most jobban benne vagyunk ebben a világban, és nem csak látom és érzem ezt, hanem az embereken keresztül, akik itt és így élnek, még jobban meg is lehet mindezt élni. Ez a másik oldala annak, amiben mi élünk otthon. De persze ez van a városokban itt is, és mindenhol. A nyugati kultúra a fogyasztás pártján van. Mi pedig állandóan ennek a két kultúrának a találkozásában élünk, és szenvedtetjük magunkat. A vágyak és a lehetőségeink, a képességeink között feszülünk. Ez a férfi azt mondta, hogy amikor ő letette a magyar állampolgársági esküt, odament a Szűzanyához (itt már sok a katolikus), és a bicskájával, ami számára a munkáját és az életét jelenti, megérintette a lábát, és azért imádkozott, hogy mindig legyen annyi, hogy a családjának enni tudjon adni. Nem kell több, és itt élhessenek mindannyian. Ennyi. Szerinte egyébként vissza fog fordulni a dolog. És rá fognak jönni azok, akik a pénz hajszolása miatt elmennek, hogy nem az az élet. Ebben is jól egyetértettünk. Mivel elállt az eső, útnak indultunk.
Innen már szinte egyhuzamban tettük meg az utat Szejkefürdőig, ami Udvarhely előrészén van. Tényleg elfáradtam nagyon és a lábam is fájt. Innen egy bicikliút vezetett be a városba. Az út egyik fele erdő, a másik mellett van egy fasor és mellette a főút. A fasor fáin fényképek voltak kiakasztva. Mindegyik valami szíves témájú. Kövek, fák ágai, amik ezt formálják. Volt egy tábla is, hogy a képek kezdete óta mekkora távolságot tettek meg a nézelődők. Na, itt már tudtuk, hogy ez valami pályázatos dolog. És nem is ért csalódás. Az út végén ott álltak fényképezőgéppel és kis szívekkel, hogy szavazzunk, melyik kép tetszett. Persze rögtön remek alanyok lettünk. Mert hát ez mégis milyen jó képtéma, hogy valakik, egy pár, végigjönnek ezen a hosszú 600 X kilométeres úton, és ennek egy szakasza pont a szívek útja. Végül rávettek minket, hogy szavazzunk. Persze közben fotóztak. Vicces, és mondtam is Gergőnek, hogy ez az első közös kép szinte az úton rólunk, és ez se lesz a mienk, sőt nem is látjuk. Gondolom meg fog jelenni valahol a pályázati anyag lezárásában. Na, mindegy, ez van. Nem meglepő, csak nem szeretem. Volt egy pasi ott, aki hosszútávfutó. Mondta, hogy tudja, hogy az is nagy dolog, de az, amit mi csináltunk, az aztán valami. Ő tudja, mert ő is csinál valamit, ami nagy kitartást és erőt igényel. Helyes volt, mert nagyon szorongatta a kezünket, hogy mennyire tisztel is minket mindezért. Itt aztán rákérdeztünk, hol van a Bükkfa utca. Itt van az a szállás, amit Sára szervezett nekünk. Hát persze a város másik végén volt. Még több mint egy órát gyalogoltunk át a városon és a szélén. (Kb. még 5 km ez.) Ugye Sáráék Szereda felől jöttek, és ez a hely az onnan bevezető úthoz van közel. De mi nem innen. Na, mindegy, végülis ideértünk. Itt csak egy lány volt, aki azt hitte, Sára is jön. Nem volt itt se kaja, se semmi innivaló. Végül a lány barátja hozott nekünk sört. Kajánk még volt valamennyi. Én lezuhanyoztam, ittam egy-két kortyot, majd bámultam valamit a tv-ben. Valami nem túl jó filmet, de nem is tudom, mi volt az, mert annyira fáradt voltam. Jó hamar elaludtam, Gergő még sokáig internetezett.
Abban maradtunk, hogy nagy valószínűséggel tovább megyünk. Most reggel van, süt a nap, úgyhogy szerintem ez lesz.
