Székelyudvarhely
És mégse. A reggelizés közben meg lettünk győzve a maradásról. Úgyhogy ez lett. A tulaj mesélte, hogy a lányának a párja szintén elgyalogolt Csíksomlyóról Dobogókőre. Ő egyedül ment, és 32 nap alatt járta meg. Azt hiszem a Mária úton ment. De nem igazán tudott többet mesélni a dologról.
Egyébként egy nagyon jó fej, kedves embert ismertünk meg megint a tulajdonosban. Ő is tipikus vállalkozó, de nem az a típus, akivel Kőrispatakon találkoztunk. Ő az, ami. Van egy panziója, és azt viszi. És jól. Nagyon kellemes minden itt. Kint élt jó sokat Ausztriában. Sokat kérdezett és meséltetett minket. Felajánlotta, hogy bevisz minket a városba. Éltünk most ezzel a lehetőséggel. Úgy döntöttünk, majd hazafelé gyalogolunk.
Az autóban még beszélgettünk a régi rendszerről, hogy az jobb volt. Főleg emberileg. Meg arról is, hogy kezd minden egyforma lenni, és EU-s.
Érdekes, hogy itt aztán tényleg mindenki, akinél szóba kerül ez a téma, ugyanezt mondja. Mármint, hogy a régi rendszer jobb volt. És hogy a lényege pont abban volt, hogy ugyan nem volt szinte semmijük, de senki nem volt irigy, mindenki jóban volt a másikkal, a családok együtt voltak, és voltak igazi barátságok, kapcsolatok, közösség. A pénz nem határozta meg a világukat, merthogy nem is volt. Ez azért nagyon érdekes. Hiszen közben, amint lehetőség nyílt rá, ez lett, ami lett. Ez a vágy… És szerintem abban biztos, hogy van valami, hogy itt sokkal élesebb ez a dolog. Már csak azért is, mert itt tényleg jóval “rosszabb” volt a helyzet, mint nálunk. És az is biztos, hogy ezek falvak és kisvárosok, ahol járunk, és nem egy főváros, ahol mi éltünk abban a korszakban és élünk most is. Itt tényleg mindenki termelt. Most meg a lehetőségek ebből a szempontból egyre rosszabbak. Tényleg fogyasztóvá kezdenek válni, mert erre áll rá minden. A felvásárlói árak nagyon alacsonyak, és egyre lejjebb mennek. Így nem éri meg termelni. Leviszik az árakat, főleg a nagy boltok, áruházak. Így az emberek inkább megveszik az olcsó rosszabb tejet, sajtot, kenyeret, zöldséget, mint hogy termeljenek. Ráadásul keresztbe-széltében szerveződik ez. Sokan mondják itt, hogy a tőlünk jövő olcsó tej miatt nem tudják ők eladni a termelt tejet. Nálunk meg a szlovák tej van. Azt kell mondjam, elég jól ki van ez találva. Az üzlet visz mindent. Ráadásul ez azért eléggé rá is épül a vágyakra. Ki ne venne olcsóbban tejet, vagy bármit, ha lehet. És mire rájöttek, vagy majd rájönnek, hogy az egész egy nagy átvágás, már nincs tehén, nem ültetnek semmit. A föld és minden tönkremegy. Szerencsére azért van egy-két szemfüles ember itt is. És akármi van, nem állnak be a sorba. Azt mondják a falvakban, hogy a városi ember is nehezíti a kitartásukat, mert azok aztán inkább veszik az olcsót, és nem is gondolkodnak a vidék fejével. Meg azzal, hogy mi lesz. Szóval, minden összeesküvés-elmélet nélkül azt kell, hogy mondjam, jól ki van ez találva. Mi meg kiszolgáljuk ezt a rendszert. És meg kell értenem azokat a gazdákat is, akik beállnak abba sorba, hogy eladják a teheneket. Tavalyelőtt majdnem 2 lejt adtak 1 liter tejért nekik, tavaly 1,5 lejt, idén 85 banit. Ki fog így termelni? Egyébként itt azt mondják, ugyanez volt a búzával, napraforgóval és a kukoricával is. És tartanak tőle, hogy majd a következő a juh lesz, illetve annak a teje. Mert az még megéri, de meddig? De ugyanezt mesélik a gyárakkal is. Mindből kis kft-k lettek. Ugyanúgy, mint nálunk. Nincs munkahely, és nincs normális áru sem. Mindennek sokkal rosszabb a minősége, és minden időlegesen működik csak, hogy majd újat vegyél. Tényleg fogyasztóvá válunk, és mi meg hagyjuk magunkat. Azt mesélte itt egy néni, hogy ő régen szinte nem is járt boltba. Most meg naponta is megy. Sőt, a fiatalok nem is bírják ki, hogy naponta akár többször is beszaladjanak, vagy bemenjenek a városba csak úgy vásárolni. Milyen igaz! És mennyit vásárolunk! Mármint mennyiséget! Ez is igaz! Ha őszinték akarunk lenni magunkhoz, akkor be kell lássuk, tulajdonképpen azért dolgozunk annyit, hogy vásárolhassunk, fogyasszunk. És itt nem csak kajáról van szó. Sőt elsősorban nem arról. Hanem ilyen kütyü, olyan szépítőszerek, ilyen bútor, olyan krém, ilyen ez meg olyan az. Persze kell ez is, nem azt mondom, hogy nem. De azért ez az út arra is jó, hogy még jobban rájön az ember, mire van igazán szükség, és mire nem. És itt a falvakban is, és persze az otthoniakban is azért ezt lehet még látni.
Minderről már bent Székelyudvarhelyen egy kávézóban beszélgettünk Gergővel jó hosszan. Meg persze az értelmiség szerepéről. Mind a ketten reggel belenéztünk az otthoni hírekbe, és a facebook oldalunkra is ránéztünk. (Én ezt amióta elindultunk most tettem meg először.) Háááát! Mit mondjak! Erős szembesülés volt. Minden erről a fogyasztásdologról és az ürességről szólt. A hírek, hogy mi foglalkoztatja az embereket! Természetesen fő téma most a népszavazás otthon. De hogy? Lényeges dolgokról szó sincs. Csak mocskolódás itt és ott. A témát nem megvitatják, hanem a szavazás, az, hogy ki mire szavaz, a lényeg. Nincs értelmes megvitatása a dolognak. Semmi. Minden egyrészt Budapest körül forog, másrészt a semmi körül. Na, és női témák! Hát elképesztő, most így innen meg végképp… gyereknevelés, így-úgy, helyes táplálkozás így-úgy, egészség így-úgy, bio ez-az, lakberendezés így-úgy. Viták arról, hogy mi a jobb a gyereknek, a liberális nevelés vagy a konzervatív. Mit meséljünk neki? Hova vigyük? Milyen bioruhákat készítenek. Ki mit tud eladni? Új krémek, ilyen-olyan bio minőségben. Hogy még szebbek, még egészségesebbek legyünk. Mit tegyünk magas vagy alacsony vérnyomás estén vagy hajhullás estén vagy mit tudom én mi esetén? És a jóga! Ezotéria, egészség és egészség… Új közösségi dolgok, amik egy szűk körre vonatkoznak. És nulla értelmes megbeszélés, értelmes vita. Komolyan, így most, jó hosszú idő után belelátva elképedtem még jobban, mint amikor otthonról is láttam ezt. Félelmetes, mennyire nem látjuk, miben és hogy élünk. Mit, illetve milyen világot teremtünk. Itt azért még van valami más.
Például itt van egy csomó kis könyvesbolt. Be is mentünk egy párba. Itt kimondottan él még valami. De ezt már más kisvárosokban is láttuk. Szerveznek beszélgetéseket, és egészen jó témákban. Persze itt is van hülyeség (már bocsánat), de mégis él még valami, ami nem a nyugati világ másolása. De persze itt is nyugatosodik minden, de mégis. Maga a nyelv is sokkal egyszerűbb. És büszkék is rá, és nem is használnak semmit angolul. Sőt kerülik is, és inkább magyarosítják a szavakat, mint angolosítják. Nincs is kiírva sehol semmi angolul. Csak nagyon-nagyon elvétve, ha egy szálláshely például rááll erre. De nem szeretik. Sőt, inkább mindenhol arra törekednek, hogy maradjon meg a nyelv. Van néhány angoltanári hirdetés, de nem úgy, mint nálunk a városokban vagy Pesten és akár még a nagyobb falvakban is. (Tudom, hogy ez a nyelvi dolog nálam egy mánia, és sokszor is írtam már erről, de őszintén azt gondolom, hogy vigyáznunk kéne erre az értékre, mert, ha így haladunk lassan szépen elég nagy veszélybe kerül.)
Láttuk este a tv-ben, hogy van erdélyi híradó. Kimondottan az itteni eseményekkel foglalkozik. És elég jól is. Itt Hargita megyében van egy csomó program. Persze van sok olyan is, aminek ugyan úgy semmi értelme, de vannak tényleg érdekes és a hagyományra épülők is. És vannak viták is. Persze azt is látjuk, hogy pont az itteni értelmiség kezd arra felé menni, ami otthon is van. És ez elég fájdalmas. De talán még otthon is lehetne ezzel valamit kezdeni. Kéne valami cél, amiért érdemes és lehet is dolgozni, alkotni. Szerintem a mostani célok nem azok. Tulajdonképpen értelmetlen dolgok sora zajlik. De erről is már írtam és gondolkoztam sokat. Gergővel tegnap egy csomót beszéltünk erről. Az oktatás, ahogy most van, az csak arra szolgál, hogy diplomás vagy olyan szakmát végző emberek legyenek majd a gyerekek, amiből jó sok pénzt tudnak keresni. Karriert építenek a szülők a gyerekeiknek, és az oktatási rendszer is ezt teszi. Nem tanulnak meg élni, alkotni, nem tanulnak a kapcsolatokról, a szellemi dolgokról semmit. Osztályzásra tanulnak, nem tudásra, nem az élet tudására. A szociális dolgokról is már annyit, de annyit írtam. Szerintem a jelenlegi rendszer nem a probléma megoldást segíti, hanem a fenntartást. Az ebben dolgozóknak ezt látni kéne és tenni ellene. Tenni kéne az értelmiségnek, és nem kiszolgálni ezt az egészet. Pont ez lenne a dolgunk. Előremutató utakat építeni. Látva az eddigi hibákat és tanulva belőlük. De ehelyett öncélú veszekedések, fizetésért való küzdés és bugyuta elvi viták vannak ilyen-olyan témákban, amiknek nem az eredmény a lényege, hogy valami változzon, hanem az elvi győzelem vagy maga a vita. Akkora, de akkora potenciál van ebben! Mert az látszik, hogy nagy energia megy bele, tehát van energia, van erő. Csak a lufi fújásba, a saját státusz, identitás fenntartásába megy mindez bele, és nem értelmes célra fordítódik. Vicces például, hogy mekkora téma otthon még mindig a zsidókérdés. Kilépve Pestről ez szinte nincs is. Itt meg aztán végképp. A liberális nevelés, vagy a Waldorf dolog, vagy a szélsőjobb, meg mindezek, és az ezekhez hasonlók… Itt, vagy otthon vidéken a gyerek iskolába jár, az élet, a család neveli, nem elvek szerint, hanem normálisan, ahogy tőlük telik. Nem hinném, hogy itt a falvakban, vagy akár otthoniakban valaki is gyermeknevelési könyveket olvasna, vagy a pedagógiai módszerek tárházát nézné át. Mi pedig így nevelünk különleges és rém elvont gyerekeket. A lényege, amit gondolok, hogy érdemes lenne ezzel a hatalmas feleslegesen elhasznált energiával valamit kezdeni. És jól! Merthogy lenne mire fordítani. És egyre betegebb és egyre jobban szenvedő emberek sora van otthon is, és itt is kezd ez tendencia lenni. Persze erre jön az egészségmánia, a félelem válaszként. Ahelyett, hogy valamit valóban tennénk, valami értelmes dologra fordítanánk az életünket. Tényleg van mire, és van miért! De nem látszatokra, hogy jobban legyünk, hanem valódi, értelmes, megvitató, alkotó folyamatokra.
Mondtam is Gergőnek, hogy én nagyon el tudnám képzelni magam egy olyasmi faluban élve, mint Tarcsafalva, és bejárva egy olyasmi kisvárosba, mint Székelyudarhely. Itt van közélet, van kultúra, e szavak mélyebb értelmében, és él még valami, amire lehet építeni. Persze tudom, hogy nem ez a dolog most, de lehet, hogy majd egyszer… Ki tudja, mit hoz az élet. Most még tuti otthon van dolgunk, és itt is, de onnan összekötve, úgy érzem. Na, majd meglátjuk. Jó sokszor felmerült ez már bennem ezen az úton, és biztos többször le is írtam. De vannak témák, amiket csak ismételni tudok, mert folyton előjönnek bennem.
Mindenesetre az is egy érdekes kérdés, hogy hogy van ez itt a magyarsággal. Tulajdonképpen azt hiszem, és Gergő is ezt mondja, nincs is nagyon más olyan ország, mint Románia, ahol egy komplett országrész teljesen egyben, teljesen más nyelven és kultúrában él, ráadásul az ország közepén. Elég fura ez azért, lássuk be. Itt mindenki magyar, és sokan nem is beszélik a román nyelvet. És így van ez egy jó nagy területtel. Érdekes lehet nekik és a románoknak is. Persze ezt szokták meg, de ha jobban belegondolunk, azért ez elég izgalmas kérdés is. Hát erről is beszélgettünk.
A városka egyébként nagyon kis kellemes város. Én már voltam itt, de ennyire még nem jártam be. Jó élmény volt nagy táska nélkül és szandálban (persze zoknival (!), mert elég hideg van már itt) lődörögni. Élveztük is nagyon. Ettünk egy kis ebédet egy Plébános nevű kisétteremben. Egész finom volt, és egész olcsó is. Vettünk térképeket az előbb már említett könyvesboltok egyikében. Egy nagyon helyes nő volt az eladó ott. Vele hosszabban is beszélgettünk. Onnan tudom, hogy szoktak lenni beszélgetések ott. Mondta, hogy ha írok könyvet az útról, ők szívesen árulnák és olvasná is. Találtunk egy jó kis pékséget is.
Késő délutánig lődörögtünk, bámészkodtunk, fotóztam, kávéztunk, beszélgettünk, majd hazasétáltunk. Kiderült, hogy van itt egy szauna, amit be is fűtöttek nekünk. Így hát este szaunáztunk, majd megnéztük az előbb már említett itteni híradót, majd én lefeküdtem aludni, Gergő még internetezett sokáig. Egyébként olyan jó néha ez az internetdolog. Mert amikor ilyen helyen vagyunk, ahol hosszabban van, de néha akkor is, ha csak pár percre, az úton megismert emberek azonnal érdeklődnek, hogy hol járunk, mi újság velünk. Ilyenkor hosszú levelezések, csetelések vannak. Annyira helyesek. Mindenki vár minket vissza. Van, ahol már megbeszélték, hogy leölik a pulykát, és nekem valami mást is főznek. Magyarszováti barátaink leszervezték nekünk, hogy Sepsiszentgyörgy előtt 13 km-re a lány szüleinél (a papája szintén lelkész), tudjunk aludni vagy pihenni még egyet. Ők egyébként – ahogy mesélték – a vasárnapi istentiszteleteken imádkoznak is értünk, és benne volt valamelyik rendes prédikációban is az utunk. De egy csomóan teszik ezt még, mármint hogy imádkoznak. Meg persze érdeklődnek. Nem is tudom felsorolni, de nem is ez a lényeg. Annyira megható és szép ez! Érdekes út lesz visszafelé is, ha összejön, hogy tényleg el tud jönni Sára hosszabban is. Na, majd meglátjuk.
Na, de mi ma már (mert ugye megint reggel van) tényleg útnak indulunk tovább. Jó volt itt megállni, és kicsit nem menni akkorát. Persze így is tegnap egésznap szinte mentünk, de ez azért más!
Ma van 7. hete, hogy elindultunk. Kb. 680-700 km-t mentünk eddig. És még van előttünk egy kis darab. Kicsit azért már érezzük a végét. És ez nagyon furcsa is. Na, mindegy, egyelőre még tart, és most jönnek a nagyobb hegyek majd. Egyébként annyira itthon érzem magam! Tényleg minden idegszálam azt érzi, hogy itthon vagyok. Kicsit olyan is, mint amikor a TÁRHÁZ-ba beléptem, és megismertem Melittát. Persze máshogy, de akkor is volt egy ilyen mély “megérkezős” “otthon-levős” érzésem. Ezt éreztem itt, Erdélyben már sokszor, de most, hogy így sokkal lassabban haladunk és valahogy benne is élünk kicsit az itteni életben, tájban, így még erősebb ez az érzés. Ami még fura, hogy bár elég lassan megyünk, mégis mind a ketten azt érezzük, hogy átrohanunk szinte mindenen. Annyira jó lenne még több faluba betérni, még több emberrel találkozni, hosszabban beszélgetni.
