Székelyudvarhely, Gyepes
Azt gondolná az ember, nehéz fokozni az eddigi élményeket. De tévedne. Lehet.
Egy kis probléma jelent meg. Én már reggel éreztem, hogy valami nem stimmel, mert nagyon kapart a torkom. Hát be is náthásodtam rendesen a nap folyamán. Gondolkoztam, miért is lehet ez. Nem igazán tudom, de azt hiszem, kicsit húznám a haladás idejét. De ehhez nem kéne betegnek lenni. Mindegy, így náthásan is csodás napunk volt. Miután megreggeliztünk, és pár szót váltottunk a tulajjal, összepakoltunk és útnak indultunk. Ő közben már elment, így nem tudtunk tőle elköszönni, de üzentünk neki.
Előző nap láttam, hogy van egy cipész az egyik utcában. A bakancsom egy darabon kezdte megadni magát. Így mondtam Gergőnek, nézzünk be oda, hátha meg tudja varrni. Így is tettünk. És már megint milyen jó, hogy így lett. Benyitva kicsit meglepődtem, mert egy bácsira számítottam. De egy fiatal srác volt, aki azonnal mondta, hogy az csak természetes, hogy ennyi kilométer után szét tud menni a bakancs, és ő ezt most azonnal orvosolja is. Sajnálta, hogy nincs ideje tökéletesre csinálni, mert lehetne. De megvarrja, hogy most már kitartson az út végéig. Így levettem a cipőt, ő meg nekiállt, ott helyben, félretéve minden más munkáját. Persze beszélgetés alakult ki. Kiderült, hogy ő és a barátai nagy túrázók. Minden útvonalat fejből ismert, azokat is, ahol jártunk, és ahol menni fogunk. De Erdély szinte minden túraútvonalát. Úgy mondta, hogy hol merre menjünk, mint mi a Varsányi körül, vagy én a Hármashatárhegyen. Közben konstatálta, hogy a másik lábamon lévő cipőre is ráférne egy varrás. Le is vetette, meg is csinálta. Az előttünk álló szakaszról mondta, hogy ott tényleg vigyázzunk, mert sok medve van. De ne féljünk, mert nem bánt, de tudjunk róla, mert az a legrosszabb, ha valaki megijed, és elkezd pánikolni. Akkor a medve is megijed, és támadhat. Remek, gondoltuk! Vicces volt, ahogy beszélt minderről. Olyan természetességgel, mintha arról beszélt volna, hogy szembejöhet egy tyúk vagy egy süni, vagy mit tudom én milyen állat. Jó hosszan varrta a cipőm, mert közben persze ment a beszélgetés. Ajánlott egy szervezetet, akik itt, Erdélyben kimondottan a turistaútvonalakkal foglalkoznak, és mindent tudnak róla, és segítenek is bármiben. Mondtuk, hogy milyen furcsa, hogy nincs itt térkép egy boltban sem. Erre mondta ezt a szervezetet, és hogy nekik szinte mindenhol van irodájuk is. EKE a nevük. Legközelebb majd megkeressük őket. Most már mindegy, mert tudjuk, hogy merre, és ez a srác is mindent elmondott. Persze nem fogadott el pénzt. Abban maradtunk, hogy ha legközelebb jövünk errefelé, mindenképpen megkeressük. Esetleg közös túrában is gondolkodhatnánk. Ők egyébként ilyen típusú dolgot, mint mi, nem csinálnak. Inkább hegyekre mennek, és ott legfeljebb egy-egy éjszakát alszanak. De bejárták szinte az összes Erdélyi hegyet már így. A környéket pedig, mint a tenyerét, úgy ismeri. Mondtuk neki, hogy eddig még szinte nem is találkoztunk olyannal, aki túrázott volna itt. Mondta, hogy eddig rossz helyen kerestük. Ő itt van! És azért vannak jó néhányan rajta kívül is még. És – tette hozzá – egyet sem evett meg a medve!
Ezzel a nagyon megnyugtató gondolattal és nagyon jó élménnyel gazdagodva bementünk a városba, mert egyrészt pénzt kellett váltani még, másrészt én akartam inni valami Unikum-félét. De az út is arra vitt. Be is tértünk egy Spiler nevű kiskocsmába. Ide az itteni fiatalok, kollégisták járnak igazán. Ittunk is Unikumot, és meghívtak egy kávéra is a nagy út okán. Nagyon helyes srác volt a pultos. Leültetett minket, hogy pihenjünk meg, és mint mondtam, meg is hívott egy kávéra.
Innen aztán egy kis, a városon átvezető út következett, némi emelkedővel. Majd átment egy köves útba, ami már kivitt az erdőbe. Ismét csak azt tudom mondani, nehéz leírni az élményt. Hegyi patak, őszi fények, váltakozó típusú fák, de egyre több fenyő. Persze emelkedett az út rendesen. Gergővel megbeszéltük, hogy a medvekérdést letudtuk az erdő elején hallott állattal. Szerintem egyébként tényleg az volt, Gergő azt mondja, lehet, de az is lehet, hogy szarvas volt. Mindegy. Ezt a medvedolgot elengedtük. Ha jön, akkor majd lesz, ami lesz, ha nem, akkor meg minek félni. Ez egyébként nagyon érdekes, hogy hogy működik bennünk. Nem tudom, más hogy van ezzel, de bennem ettől mindig elmúlik minden félelem. Most is csak az erdő legelején futott át rajtam, de aztán, ahogy rájöttem, hogy milyen hülyeség is ez, minden megszűnt bennem, és élveztem az utat. És milyen jól tettem. Álomszép volt, tényleg. Hát még amikor kiértünk az erdős részből egy fennsíkra! Most voltunk az eddigi út legmagasabb pontján. Hát! Olyan kilátás! És mi jött még utána! Le kellett ereszkedni a hegyről, és beértünk egy nem is tudom, mit mondjak rá típusú völgybe. Zöld legelők lila virágokkal, barnuló fák, dombok, hegyek, fakerítések, legelő nyáj… Ismét egy MESE VILÁG! Tényleg! Volt már ez az átütő élmény többször, de mindig azt hiszem, a dolog már nem fokozható, de talán mégis! Nem akarom viszonyítani a dolgokat egymáshoz, nem is érdemes.
Mese világ kezdete:
Ebben a csodában haladva aztán jött egy szekéren egy férfi, a nők követték, és az úton lévő fákat dobálták fel a szekérre. Pont egy elágazásnál találkoztunk velük. Mondták, hogy kb. 2km-re van Gyepes. A másik irányban pedig van Remete. Azt is mondták, hogy Gyepesen lehet szállást is találni, és van bolt is. Remetén nincs. Így úgy döntöttünk, Gyepes felé vesszük az irányt. Egy újabb csodaszakasz állt előttünk.
És a folytatás:
Beérve a faluba kb. a harmadik háznál egy férfi megkérdezte, hogy honnan és hova. Mondtuk, mire mondta, hogy elkísér minket valahova. Mi úgy tudtuk az előző találkozásból, hogy van itt egy úgynevezett Szeretetotthon, ahol meg is szállhatunk. Még viccelődtünk is, hogy majd Gergő otthagy engem. Gondoltuk, oda visz minket. De nem. Egy családhoz hozott. Megint nehéz leírnom, mik történnek velünk. Olyan ez, mint egy álomvilág. Nehéz megmagyarázni, hogy hogy is van ez. Hogy van az, hogy a világ egy másik szegletében, egy kis falu utcácskájában találkozol valakivel, akivel az első pillantásra érzed, hogy van valami. Valami, ami közös, ami megfoghatatlan, de ott van. Egy pillanat, és tudod, hogy vagy ezer éve ismered, vagy mit tudom én mi. Egy szemvillanás, egy csillanás, és tudod, hogy valami azonos. Hogy is lehetne ezt bárkinek is elmondani, hogy ezek a pillanatok, és amik utána jönnek, mindent megérnek. Ezekért érdemes elindulni, élni. A nő, aki itt fogadott minket, közte és köztem történt meg ez a szemvillanás. Először csak ő volt itthon. Azonnal felajánlotta, hogy aludjunk itt. Kaptunk egy szobát. Nemsokára megjött a férje is. Vacsora (zakuszka, túró, házi sajt, házi kenyér stb. Isteni!), pálinkázás, borozás. (Medve vére nevű nedűt itták a fiúk, talán nem véletlenül! 🙂 ) És nagy-nagy beszélgetés, nevetések. Vendéglátónőnk az itteni élet egyik szervezője, bár kicsit most már visszavonult ebből. Mert nem látta értelmét. Sok csalódás érte. Mesélt sokat arról, hogy sző, és létrehozott egy egyesületet is, és a közösségi házat is ő működteti. Sőt bútorfestést is tanult. Kicsit úgy éreztem, hogy sokkal több is van még itt a közös szálakban, de valamiért nem bomlik még ki valami. Szó volt a politikáról, a nyelvről, az itteni életről, a régi rendszer jobbságáról, emberi dolgokról, arról, hogy új barátnőnk tanácsos is volt, sőt az itteni templomi dolgokban is szerepet vállalt. Én kicsit kezdtem még taknyosabb lenni. Ittam pálinkát. Persze születtek igazi hőstörténetek a Medve vére elfogyasztása kapcsán is. (De, ami igaz az igaz, ma tényleg legyőztük a medvét, ha másképp nem is, de magunkban az tuti.) Sokat, nagyon sokat nevettünk. Nagyon jó hangulatú, fantasztikus este kerekedett. Van még valami, amit még nem tudok, de érzek… Holnap elmegyünk mégiscsak megnézni azt a kicsi kis falut, Remetét. Új barátnőm is velünk jön. Meg van itt valami hagyományőrző huszárdolog is. Meg fogjuk nézni a ruhájukat, és az előbb már említett közösségi házat is. Reggel együtt reggelizünk mind a négyen. A ház ura elmegy dolgozni, mi pedig mindezek megnézése után útnak indulunk. Várom a holnapot sokszorosan, hátha kiderül, mi van még itt. Valamit érzek!
A nap zárása:
