Vargyas, Olasztelek, Barót, Biborcfalva, Kisbacon
Én összepakoltam, Gergő teát és kávét főzött. Ettünk, hajat mostam, majd útnak indultunk. Vargyas nem a legeslegszebb falu. Ugye itt van a bútorfestő és egy fafaragó háza, amik múzeumok is egyben. Gergővel jól megbeszéltük, hogy ezeket most nem nézzük meg. (Én már láttam egyébként régebben egy árkosi barátom kíséretében és “tárlatvezetésével”, aki régiség gyűjtő, és ő maga is létrehozott egy múzeumot Árkoson. Azt az élményt úgyse tudta volna semmi felülírni, Gergő pedig nem vágyott most rá, hogy bemenjünk.) Van egy-két szép székelykapu, meg egy kastélyszerű épület és a falu végén a Makovecz által tervezett református templom. Én itt harmadszor vagyok, de még soha nem sikerült ide bejutni.
Ami viszont az igaz élmény volt, hogy a gyaloglás közben az út mellett találkoztunk egy nénikével. Hajlott hátú, bottal járó kis tünemény. (Gergő szerint kis boszorka.) Kérdezte persze, hogy “messzirő”, mire mi, hogy igen… és ezzel kezdetét vette egy nagyon kedves, vagy inkább mondhatnám bájos beszélgetés. A néni koszos is volt, meg szakálla is, és bajsza is volt, de annyira, de annyira szép is volt. Teljesen meseszerű volt az egész jelenség. Mindenesetre azt most már tudom, hogy vigyázni kell, mert az ember ilyen korban, mint én vagyok, még virgonc, de jönnek a 60 körüli évek, és akkor a láb megbosszulja, ha túlhasználták. De azért azt is jól elmondta, hogy semmit nem szabad kihagyni az életből, mert ha igen, akkor az még jobban megbánatik és büntetődik. Kiderült, hogy ő 31-es, így már látott sok mindent. Olyat azért nem, hogy valaki ekkora útra indul. Mondott még jó sok mindent ez a kicsi bölcs nénike, majd isten segedelmére bízva utunkra engedett. Na, ezért kell gyalog járni. Ezért kell és érdemes akármennyit is menni. És ezért kell a falvakban inkább az emberekre, az életre, a jelenre figyelni, mint kizárólag a múzeumokra, az épületekre, a történelmi, néprajzi emlékekre! Ezért kellett Vargyasra menni!
Innen kiérve – még a történtek álomszerű hatása alatt – jó hosszan mentünk betonúton, sok autó között, majd beértünk Olasztelekre. Gergő úgy emlékezett a térkép alapján, hogy ez egy kicsi falu, de nem az. Van itt egy kastély, amit a falusiak mondtak, hogy meg kell nézni. Benéztünk a kertbe, és csináltam néhány fotót, de újra megbeszéltük Gergővel, hogy nem annyira izgatnak minket ezek a dolgok. Minek erőltessük. Útközben itt is találkoztunk pár nagyon kedves emberrel, így inkább velük múlatjuk az időt, mint múzeumokkal. Gergő persze azért kicsit mesélt útközben az ide vonatkozó történelmi dolgokról.
A faluból kiérve még mindig a főúton haladtunk, jó hosszan. A Barót táblát végre elérve készítettünk képeket tarcsafalvai barátnőmnek, aki innen származik. Integettünk neki innen. El is küldtük. Persze azonnal írt is. Útközben beszéltem az otthoniakkal is. Vicces, hogy mennyi minden megváltozott azóta ott is, de bennem is, az biztos.
Na, szóval beértünk Barótra. Itt ebédeltünk egy étteremben. Pisztrángot ettem! Isteni volt! Találtam egy jó feliratot az egyik templom melletti parókián. Kicsit bámészkodtunk, sétáltunk, majd továbbindultunk, még mindig a főúton, Kisbacon felé.
Az út átvezetett Biborcfalván. Itt van egy híres református templom meg két borvízforrás. Az egyiknél meg is álltunk kicsit hosszabban. Természetesen Itt, ebben a faluban is szóba elegyedtünk egy-két helyivel. A legviccesebb egy idősebb férfi volt, aki egy kis talyigában a 4 unokáját tolta maga előtt.
A faluból kiérve már nagyon fáradtak voltunk. Én legalábbis nagyon. Gergő megint jól teleette magát, így ő fáradt és álmos is volt egyben. Így kicsit húztuk egymást ezzel-azzal, majd csendben gyalogoltunk. Végre elértünk egy lekanyarodó kis betonúthoz. Ez hozott el Kisbaconba. Furcsa, hogy ezen a tájon már jártam többször is, de egyáltalán nem maradt meg bennem, mert autóval jöttünk a Benedek-házhoz is, vagy Vargyason a bútorfestőhöz is. Milyen érdekes ez így! Na, mindegy. Beérve a faluba szállást kerestünk. Így aztán az első nénit megszólítottuk. Mire ismét egy elég vicces helyzet kerekedett. Ezeket imádom. Mondja ugyanis, hogy ott szemben szokott lenni szállás. Kérdezzük meg, hátha lesz hely. A házból épp egy pár jött ki, és szálltak fel motorra. Gondoltuk, lakók ők is, és kérdeztem, hogy kivel kéne beszélnünk szállásügyben. Mire jót nevettek és mondták, hogy övék a ház, és így velük. “Véletlenül” vannak most itt épp. Szeretnek motorozni, és gondolták, benéznek ide is egy kis dióért. Egyébként Baróton laknak, és általában előre lebeszélt csoportoknak vagy embereknek adják ki a helyet. Bejöttünk megnézni. Hát, ismét nehéz mit mondani. Egy nagyon szépen berendezett parasztház. Kicsit tájház jellegű is, de minden használható benne. Erre rendezték be. Gyönyörű cserépkályhák, bútorok és minden! Gyakorlatilag átadták a házat nekünk. Kaptunk zakuszkát, baracklekvárt, sört, paprikát, és mindent lehet használni, ami itt van. És nem is drága. Szóval belecsöppentünk a falusi turizmus jó idilljébe. Kockás ágynemű, hímzett terítők, fabútorok, cserépkályhában ropogó tűz, falmasinán melegedő víz. Jó sokáig nem tudták megrakni a tüzet, mert kint elég meleg volt, és az ugye lenyomja. Így itt is ragadtak egy kicsit. Meséltek sok mindenről, főleg magukról. Elég megdöbbentő volt, amikor kiderült, hogy van egy unokájuk is már. Olyan fiatalnak néztek ki. De hát végül is az én korosztályom, és én se vagyok öreges ugyebár.:) Nekem is lehetne már unokám, akár! Helyesek voltak nagyon. Persze érződik, hogy ez a munkájuk is. De ezen kategórián belül eddig ők a legjobbak! Nem voltak erőszakosak, nem akartak többet tőlünk, sőt mindenfélét inkább még adtak is. Ide szerintem érdemes jönni, ha az élet azt hozza, mert tényleg nagyon kellemes hely. Van itt több szoba és külön rész is, de minden eredetiben, illetve kicsit tájházszerűen megcsinálva, mint ahogy ezt már írtam is. Örököltek pénzt, és abból vették, és direkt erre akarták létrehozni. Működik is a dolog. A csaj csak ennek a kiadásával és ide való programok szervezésével foglalkozik. Illetve valahol az erdőben is van egy ház, amit bérelnek és ugyanígy vendégházként működteti. A férj dolgozik valahol. Túra-motoroznak szabadidejükben, mert egyedül maradtak. A nagylánynak ugye van már külön családja, de nem messze lakik tőlük. A kisebb Pesten tanul építésznek. A nagy befűtési mizéria után elmentek haza. Mi pedig ettünk, és a tűz mellett jó hosszan beszélgettünk, majd elkezdtük tervezni a visszafelé vezető utat. Ennek kapcsán persze kicsit az emlékek is előjöttek. Kicsit csatáztunk is az alvási helyeken és, hogy hol, merre menjünk, kit hagyjunk vagy ne hagyjunk ki. Hogy hogy lenne jó Sárának a kutyának, barátnőmnek, aki jön velük, és nekünk is. A végén abban maradtunk, hogy úgy találjuk ki, hogy elsősorban most a mi dolgaink, az újratalálkozások legyenek elöl. Vagyis mi azt találjuk ki, hogy mi mit akarunk mindenképpen a visszaúton. Kihez akarunk mindenképpen benézni vagy kicsit hosszabban is maradni, és ne azt, hogy ki mit szeretne még megnézni. Az majd alakul, amikor ott lesz az a helyzet. Na, ebben meg is nyugodtunk. 1-ig még terveztünk, beszélgettünk. Közben keresett magyarszováti barátnőm is, akivel jó hosszan cseteltünk. És még jó páran, mint már írtam is, az új ismerősök közül. Ez van mindig, amikor van internet! De ez jó!
Most reggel van. Jó meleg volt az éjjel, kicsit túl meleg is. Az előbb jött egy nő, hogy a “főnöknő” felhívta őt, hogy jöjjön át kávét főzni nekünk. Vicces volt, mert elég nagy kupit hagytunk a konyhában. Ő el is mosogatott, bár mondtam, hogy nem kell, majd én megcsinálom. Kedves volt, de még nekem kicsit korán volt ahhoz, hogy beszélgessek. Gergő még alszik.
Ma megnézzük Elek apó házát, majd Málnásfürdő felé vesszük az irányt. Itt most megint van egy hegy. Tegnap abban maradtunk, hogy a műút mellett fogunk menni, ha az nem annyira forgalmas. Az erdőn keresztül fel kell menni a nagy hegyre, és hosszabb is. De még van egy pont valahol, ahol véglegesen lehet erről dönteni. Tényleg érdekes ez, hogy fogynak a napok. Arról beszéltünk tegnap, hogy ide a környékre azért nehezebb visszajönni, mint mondjuk a Jászságba. És amikor idefelé jöttünk, ugye volt még az a dolog, hogy visszafelé úgyis benézünk és találkozunk. Aztán, ha most ez megtörténik, ki tudja mikor lesz alkalom legközelebb. Na mindegy, ez van, és ezt is tudtuk, amikor elindultunk. De akkor is, azt hiszem, ez az, amire a legnehezebb felkészülni. A gyaloglás, az út maga, minden egyszerű ehhez képest! De majd meglátjuk, ki tudja, mit hoz az élet. Szerintem lesznek közös dolgaink itt jó sok emberrel. (Ha nem is azonnal, de egyszer majd biztos, vagy legalábbis most ezt gondolom és remélem.) És van az internet és a telefon is. Lehet ezeket jól és jóra használni. Erre!
Na, megyek, összepakolok, és lassan majd elindulunk.
Kisbacon felé:
Néhány kép a házról:
