Kisbacon, Nagybacon, Mikóújfalu
Most hétfő reggel van, és 22 km-re vagyunk Szentgyörgytől, Mikóújfalunál egy panzióban. Mit mondjak? Érdekes élmény ez!
Na, de inkább a tegnapi nap….
Reggeli írás és felkelés után Gergő befűtött a konyhában. Éjszaka egyébként jó meleg volt a szobában. Gergő nagyon le is izzadt, de kiderült, hogy ő is megfázott. Fáj a torka kicsit, és picit taknyos is. Szóval rakott tüzet, és pirítóst készítettünk. Isteni volt zakuszkával. Főztünk nagy adag teát is, és megittuk a hölgy által reggel készített kávét. Összepakoltunk. Mivel előző nap nem volt nálunk, csak nagy pénz, és vendégfogadónk nem tudott visszaadni, abban maradtunk, hogy elmegyünk, megnézzük a Benedek-házat, vagy a boltban veszünk még valamit, és így felváltjuk a pénzt. Visszajövünk a házba, és csak utána indulunk neki zsákkal az útnak. Így is lett. Kivéve, hogy nem mentünk be a Benedek-házba. Ismét meg kellett állapítanunk, hogy a dolgoknak nem tesz jót a pénz és bizonyos fejlesztések. Hát itt is elindult valami, ami szerintünk nem a legjobb irány. Először is, kitalálták, hogy a falut valami féle mesefaluvá alakítják. Szerencsére ez még nincs előrehaladott állapotban, de a jelek már látszanak. Lett például itt a falu közepén egy kis tér, benne egy Benedek Elek szobor, padon ülve és elkerítve. Na! Mit mondjunk erre! Folyik valami építkezés a telken is, és mindenhol táblák, és persze EU-s projektként nagy táblák is. A ház egyébként zárva volt, és csak telefonálni lehetett volna valakinek. Benéztünk. Egyrészt én már jártam itt, és emlékeztem arra, hogy a körbevivő hölgy nagyon sokat beszélt, és akkor sem tudtam kideríteni, hogy a mami által emlegetett Bonca-beírásos könyv ott van-e. (Nagymamám idevalósi. Sokat mesélt arról, ahogy Elek apó a térdén lovagoltatta őt. Ő nevezte el Boncának is. Sok mesét neki írt és mondott el először. Állítólag itt a házban is van egy könyv, amit neki ajánlott.) Most valahogy eléggé lehangolt minket az eddigi élmény is, Gergő pedig nem igazán akart bemenni a bekukucskálás után, így aztán úgy döntöttünk, nem telefonálunk. Fura volt nekem az egész. Azt éreztük, nagyon ráálltak erre. Persze érthető is, csak van az egészben egy jó nagy ellentmondás is. Elek apó (ahogy a nagymamám is hívta) írásiból vannak kint táblák a kertben. Ezek egyikén ennek a kis falunak a csendje, békéje, a lelki nyugalom lehetősége, a város zaklatottságától való távolsága szerepelnek mint olyan dolgok, amik nagy értékek, és amik számára a legfontosabbak voltak, ha itt volt vagy rágondolt. Hát kicsit másfelé fordul a dolog, úgy éreztük. Igaz, még csak az elején vannak a fejlesztések, de már nagyon látszik és érződik az irány. Szóval nem volt annyira jó érzésünk.
Így aztán csak sétáltunk a faluban egyet, hallgattuk egy kicsit a vasárnapi hírcserét a templomból kijövő asszonyokon keresztül. Ezt én mindig nagyon élvezem. Egyrészt, hogy rendesen mindennap kint ülnek a napsütötte kispadokon. (Egyébként azt tudtuk meg mint fontos infót még valamikor az út során, hogy nem ám akárhova ülnek ki! Mindig oda, ahova a nap süt. Így az időjárás és napszakok változása folytán mindig máshova járnak. Persze egy-egy szakaszra igaz ez, mármint a falu és az utcák egy-egy szakaszára.) Tehát ez a helyi, és valóban helyi rádió! Innen minden megtudható. De a vasárnapi egy különleges nap, mert ilyenkor az egész hét átbeszélhető, és azokkal is, akikkel a rendes napi pletyi nem tud zajlani, most megosztható minden hír. Isteni! Egyébként is nagyon bírom, hogy amikor megyünk el egy-egy ilyen napi találkozó helyszíne mellett, és akár beszélgettünk, akár nem (ami azért elég ritka!), akkor még jó hosszan halljuk, hogy megvitatják, hogy hogyan is van ez. És persze, ha egy helyen látták, hogy beszéltek velünk a másik helyen, akkor ott is rákérdeznek mindenre. Mindent tudnak, ahogy halljuk, mindenről. Ki mikor ment el, és hova. Mert persze mindenkitől meg is kérdezik. Na, egypár ilyen kis kör aztán így, vasárnap a mise táján az út mellett vagy azon állva beszélget és egyeztetik a héten történteket. Ezt hallgatni valami hatalmas élvezet. A nyelv, a témák és minden miatt. Hát ezt ki is élveztük most! Ez után az élvezkedés után elköszöntünk a háztól, és útnak indultunk.
Néhány kép Kisbaconból és a Benedek házról
Ismét egy csodás út következett ismét. Először Nagybaconba mentünk át. Ide egy lejtőn kell leereszkedni, ami egy nagyon szép református templom mellett visz el. Álomszépek az őszi színek már. És nagyon, de nagyon jó idő is volt. Sütött a nap, kék az ég, zöldek, pirosak, sárgák, barnák a növények, patak és fehér templom. A falu maga nem annyira szép. Bár ezt az itteni viszonyokhoz képest mondom. Szép ez, csak el vagyunk kényeztetve!
És az emberek! Kedvesek és érdeklődők. Azt hiszem, azért itt már, ha elmondjuk, hogy Pestről jövünk, az már számukra is elég nagy valami. Hiszen tudják, hogy kb. 750 km-re van. De amit már sokszor megtapasztaltunk, itt most nagyon erősen jelen volt, hogy tisztelik ezt a dolgot. De néha már annyira, hogy mi érezzük magunkat kellemetlenül. Kézfogás, meghajlás stb. Hiába mondjuk, hogy persze tudjuk, hogy ez nagy és jó dolog, de mi meg azt nem tudnánk csinálni, amit ők, és hogy mi mennyire tiszteljük őket, és hogy kell tudják mennyire tiszteletre méltó, ahogy élnek, ahogy őrzik a kultúrát, a hagyományokat, ahogy az állatokkal élnek és dolgoznak, hogy csak néhányat említsek. Erre rendszeresen azt mondják, hogy jó-jó, de ez az itteni élet, de amit mi csinálunk, az valami több. Ezen jól el szoktunk beszélgetni. De én tényleg így érzem, amit írtam is. Persze van ebben valami, és nem akarok úgy csinálni, mintha nem érezném, hogy tényleg talán attól, hogy mi váltottunk valamiben, hogy nem a hétköznapokban, a saját körünkben és biztonsági zónánkban vagyunk, mindez ne lenne valami! Az, és ezt jó is, ha tudjuk és értékként kezeljük. De! Elmondhatatlanul tisztelem az itteni embereket. Látjuk őket nap mint nap a földeken, az állatokkal, fát vágva, krumplit szedve, görnyedve. Látjuk őket egy olyan országban, ahol nem az anyanyelvükön intézik a dolgaikat. Látjuk a mindennapjaikat. Van itt mit tisztelni. És ezt mindig el is mondom nekik, amikor csak lehet! Na, a tegnapi úton valamiért jó sok ilyen alkalom volt, nem mintha eddig ne így lett volna. De valamiért, talán tényleg a távolság okán, ez most kicsit feltűnőbb volt. Gergővel ennek kapcsán beszélgettünk is egy kicsit. Hogy milyen furcsa is ez. Idős emberek, és tisztelettel fognak velünk kezet, hajolnak meg. A másik, amiről beszélgettünk, hogy amennyi Istenáldást, szerencsekívánást, kézszorítást, drukkolást, és mindenféle jó kívánságot kaptunk ezen az úton eddig, az szerintem egész életünket végigkísérheti majd. Nincs olyan nap, olyan falu, olyan útszakasz, ahol legalább azon emberek fele, akiket látunk, ne kívánna valamit. (Persze a városok kivételek). Ez nem is tudom hány embert, jókívánságot, áldást jelent napi átlagban, de jó sokat. Annyira szép ez, és annyira felemelő! És tényleg áldottnak érezhetjük, érezzük magunkat! Érdekes ez, hogy az az ember, aki keményen dolgozik, nagyon értékel valamit, és tisztel is. Amikor ez szóba kerül, az derül ki, hogy persze a kilométereket is tisztelik, de magát a kitartást, és hogy hozzájuk jöttünk így el. Egyrészt, hogy ide Erdélybe, de hogy hozzájuk, mint emberekhez. Hogy látjuk őket, beszélgetünk velük. Hogy nem átrohanunk az úton. Hogy a cél nem valami öncél.. Általában akkor jelenik meg ez a tiszteletdolog, amikor arról kérdeznek és válaszolunk, hogy miért tesszük mindezt. Na, de ez már kicsit az összefoglalója is az útnak. És még van 2 nap!
Tehát! Áthaladtunk megint jó sok és nagyon kellemes találkozás után Nagybaconon. Innen egy meseszép út visz át a hegyen. Sokan járnak ide piknikelni, az út és a patak mentéhez. Erdők, völgyek, színek, patak. Ez így leírva már-már megszokott szöveg! De a valódi kép, az megint csak valami felemelő volt. Igaz, itt betonúton haladtunk, de ez kb. olyasmi, mint nálunk a Mátrában, csak kisebb forgalommal. Szerpentin visz fel és le. A hegy tetejéről elképesztően szép a kilátás. Volt itt egy étterem, de már nem üzemel. Vannak borvízforrások és sok pihenőhely. Azt figyeltük meg, hogy itt szokás lehet vasárnap kijönni autóval, és itt kint, a természetben enni, főzni. Szinte minden ilyen pihenőhely foglalt volt, és így. Hát ezen az álomszép úton aztán beértünk Mikóújfalura.
Ezt a részt már elég jól ismerem, sokat jártam itt, hiszen ez az út visz Csíkból Szentgyörgyre. Érdekes ez az élmény. Egyébként nagy valószínűséggel ugyanezen az úton, amin most gyalog jöttünk át, mehettünk régebben is Vargyasra és Baconba. Csak mivel így egész más, nem emlékszem így magára az útra. Hát most már fogok. De az itteni részen annyit mentem már, hogy erre emlékszem. Na, szóval beértünk a falu szélére. Innen azonban visszafelé, és nem Szentgyörgy irányába indultunk, mert arra van a falu nagyobb része. Gondoltuk, ott lesz szállás. Rá is kérdeztünk az első bácsinál, aki mondta, hogy igen- igen, menjünk csak fel a faluba, majd ott lesz valami biztos. Hát fel, de tényleg felmentünk! Mikóújfalunak a központja egy jó magas dombon vagy inkább hegyen van. Itt aztán újra kérdeztünk. Kiderült, hogy onnan, ahol kijöttünk az útra, és mi a falu irányába fordultunk, és megmásztuk a hegyet, na, onnan a másik irányba Szentgyörgy felé kb. 300 méterre van egy panzió. Így hát vissza, le a hegyen… Az első bácsi édes volt, amikor meglátott minket, mondta, hogy ilyen buta egy embert, mint ő. Ahogy elfordultunk az úton, eszébe jutott, hogy hát onnan pár száz méterre van a panzió, ahol ő áll. Mondtuk, hogy igen, most már mi is tudjuk, de nem baj, ne izgassa emiatt magát mi se tesszük. Legalább Gergő is látta ezt a falut is, és beszélgettünk is emberekkel. Még egy darabig hallottuk, ahogy morog magára, hogy milyen buta is. Így hát kis kerülővel, de megtaláltuk a szálláslehetőséget.
Ez nem egy olcsó szállás, de nem bírtunk már továbbmenni. Így aztán úgy döntöttünk, hogy most ez van. Más lehetőség nem lévén itt is vacsoráztunk., Az se volt olcsó, de cserébe tényleg finom volt.
Magyarországon ezen a napon volt a népszavazás. Gergő este nézte valameddig a tv-ben az eredményt, meg a hozzá kapcsolódó beszédeket. Aztán valami filmre váltott. Én hamar elaludtam.
Még vacsi közben beszélgettünk arról, hogy már nagyon itt az út vége. Valószínűleg mi is engedünk ki, meg azért ez már mégiscsak több mint 750 km, és fáradunk. Nekem kidörzsölte a lábam a nadrág, és a lábam is fájt most egy kicsit. És tényleg fáradtak voltunk eléggé. Beszéltünk kicsit a visszaútról is. Kicsit megint „vitatkoztunk” azon, hogy mennyire és miért kell alkalmazkodnunk ahhoz, hogy jön Sárával egy barátnőm is, és Sára kutyája is itt lesz. Abban maradtunk újra, hogy mi találjuk ki, mi és hogyan legyen. Fel is hívtam mezőmadarasi barátnőnket, ott tudunk aludni. Írtam ippi barátunknak is, de azt hiszem, nem értette teljesen a kérdésemet. Majd ma felhívjuk.
Na, megyünk reggelizni. Aztán elindulunk Étfalva-Zoltánra, magyarszováti barátnőm szüleihez. Furcsa nagyon ez. Mindjárt vége. Amikor elindultunk, azt hittem, maga a gyaloglás, a hegyek lesznek nehezek. De azt akkor nem gondoltam, hogy a vége lesz nehéz, és amiatt, hogy VÉGE. Persze még nem tudom, milyen lesz odaérni, de nekem most ez a szakasz tűnik a legnehezebbnek.
Pár kép ehhez a csodás naphoz:
