Tiszafüred, Egyek, Ohat
Az írást ma reggel már Ohaton, szakadó esőben a sátorban ülve folytattam egy kocsma és bolt hatalmas udvarán.
A vasárnap krónikája mindjárt következik, csak megpróbálunk kikászálódni a sátorból az eső ellenére és bekéredzkedni a kocsmába, hogy ott folytathassam.
Na, itt ülünk. Megengedték, hogy amíg esik, addig itt maradhassunk. Kaptunk áramot, és a boltban tudunk vásárolni is, itt pedig kávézunk, meg gondolom délután sörözni fogunk. Hát ez egy ilyen nap lesz. De térjünk vissza a tegnapra.
Kaptunk reggelit, Gergő pálinkát. Majd kijött a néni is hozzánk, és már megbékélve velünk egy jó nagy beszélgetés kerekedett. Mesélt az életükről, betegségéről, meg mindenféléről beszélgettünk még. Vendéglátónk ragaszkodott ahhoz, hogy készítsünk képeket. Bement a házba, majd egyszer csak megjelent egy kis papírzászlóval, amire ráírta az indulásunk dátumát és a Tiszafüredi találkozásét is. Megbeszéltük, hogy írjuk majd rá a dátumokat, és helyeket is vezetjük rajta. (Van ennél szebb?) Felajánlotta, hogy elkísér minket a városból kivezető útig. Így is lett, elbúcsúztunk a nénitől, majd elindultunk. Útközben még megnéztük a református templomot, fotóztam jó néhányat, majd ráfordultunk a kivezető utcára. Itt elbúcsúztunk, abban maradva, hogy tegeződünk ezentúl, és mindenképpen jelentkezünk időnként, és küldünk majd a képekből. Neki ugyan nincs számítógépes elérhetőségük, de majd otthon valahol kinyomtatjuk és elküldjük nekik.
Ismét csak azt kell mondjam, hogy nehéz szavakba foglalni ezeket az élményeket, érzéseket. Annyira felemelő, megtisztelő, és még sok- sok jelző ide írható lenne, de az igazi mélysége, mégsem szavakba önthető, csak átélhető. Így egyre inkább azt érzem, hogy nincs is sok értelme kísérletezni ezzel. Hihetetlenül szerencsések vagyunk, hogy mindezt meg-, és átélhetjük. Hála és köszönet mindezért mindenért! 🙂
És mi vár még ránk?!
Elindultunk Egyek felé. Először egy betonúton haladtunk. Itt leültünk enni még néhány falatot, majd továbbhaladva ráfordultunk a sínek mellett vezető földútra. Jobbról a sínek melletti fasor, balról napraforgó- és kukoricaföldek mellett haladtunk. Jó meleg idő volt ismét. Találtunk almafákat, amiket megdézsmáltunk. Emellett diófák és szedresek, valamint csipkebogyóbokrok mellett vezetett az út. Elámuldoztam a frissen beszántott földek csodálatos feketeségén, majd a régebben beszántottak szürkeségén. Ahogy gyalogoltunk, egyre melegebb lett. Néha megálltunk “hűsölni”, de alapvetésében haladni akartunk, és azt is tettük. Egyszer csak azonban elfogyott az út. A síneken kellett tovább menni. Az azért nem volt annyira jó. Mivel egy sínpár volt, így rájöttünk, hogy kb. egy, másfél óránként jön csak erről vagy arról vonat. Végül nagy sokára azért csak találtunk egy utat, ami levitt a sínekről. Nagyon meleg lett eddigre, úgy hogy megálltunk és egy jó nagyot szusszantunk. Gergő előrement megnézni, hogy jó-e az az irány, én pedig fotóztam egy kicsit növényeket, bogarakat. Majd újra neki indultunk. Elég szép és kellemes szakasz jött ezután.
Majd egyszer csak, beértünk Egyekre. Annyira nem volt jó élmény, mert a falu közepe jó messze volt, ahol végre ráleltünk egy kocsmára. Egy nő a férjével dolgozott itt, de nem mint tulajok, hanem alkalmazottak. Kicsit beszélgettünk. Meg voltak lepődve, hogy milyen úton vagyunk. Minket pedig már nem lep meg, hogy mások meglepődnek. Beszélgettünk, iszogattunk. Bejött egy férfi, aki régen képviselő volt. Gergővel beszélgettek kicsit Egyekről, az itteni életről. Kiderült, hogy nagyon sok a közmunkás, és nem igazán él a falu. Most újra megpályázták a városi címet, de változtak a feltételek, és mivel itt csak kb. 5000-en élnek és 10 000 lett a határ, így már nem is kaphatják meg. Nincs a faluban orvosi ügyelet. Ennek kapcsán a nő elmesélte, hogy milyen családi betegségek voltak, és mennyire gond az ellátás hiánya itt. Próbáltuk mondani, hogy ez inkább emberi dolog, mert Pesten sem jobb a helyzet. Ezt el is fogadta. Kérdezte, hogyan tudná követni az utunkat és hogy bejelölhet-e minket a faceboookon. Gergővel be is jelölték egymást. Mondtam neki, hogy mi nem igazán facebookozunk, de különösen az úttal kapcsolatos dolgokat nem osztjuk ott meg. Megbeszéltük, hogy majd jelezzük valahogy, hogy merre járunk.
Útnak indultunk Ohat felé. Jó fáradtak voltunk, de abban maradtunk, hogy próbáljunk meg minél közelebb kerülni Hortobágyhoz (nem a pusztát kell ezen érteni, hanem a községet). Ott terveztük, hogy majd eltöltünk 2 napot.
De hát, mint már annyiszor bebizonyosodott, ember tervez, Isten végez. Haladtunk hát előre. Aztán egyszer csak beérve Ohatra észrevettünk egy Arany ászokos táblát. Itt a pusztában egy kocsma? Jól rácsodálkoztunk a dologra. De volt az egészben valami varázslatos úgy mindenestül. Maga a táj, a házak, ez a kis kocsma és bolt a világ végén, a férfi a padon… Gondoltunk iszunk egyet, majd továbbmegyünk. Be is tértünk. A kocsma előtt egy jó nagy területet láttunk. Egy kedves idősebb pár volt itt, akik fel is ajánlották, hogy verjünk nyugodtan sátrat ott. Amúgy is jön az eső. Beszélgettünk jó sokáig, úgyhogy már sötétben “építkeztünk”. Meséltek Hortobágy életéről. Azt is mesélték, hogy a föld alapú támogatások teljesen tönkre teszik a termelést. Mindenki kap támogatást, akkor is, ha nem termel semmit. Szerintük ilyen rossz még soha nem volt a helyzet. Mondták, hogy jön a fiúk és a menyük másnap reggel, és velük beszéljünk majd reggeli kávé és egyéb vásárlás ügyben. Majd elmentek lefeküdni. Mi még főztünk egy levest, de már nagyon jött az eső, úgyhogy lefeküdtünk aludni.
