Meszes, Alsóegregy/Românași…
Hát van, amit tudhat az ember és számíthat rá, és van, amire nem. Gondoltam, hogy lesznek szakaszok, amik nehezebbek és nem is feltétlenül fizikailag. Hát tegnap elértünk egy ilyenre is. De kezdjük az elején…
A hegy. A Meszes. Tényleg jó meredek, hát még ekkorra zsákokkal. Itt egész jó szerencsére a jelölés, mert különben nem is tudom, hogy jutottunk volna át rajta. Egyébként zsák nélkül valószínűleg nem lett volna annyira vészes, de mi így jöttünk… Szóval nekivágtunk. Egy szakaszon elvesztettük a jelölést, de az a mi hibánk volt, így egy darabot kétszer tettünk meg. Nem nagyot, de akkor is fárasztó volt, mert persze az egyik legmeredekebb szakaszra esett mindez! Útközben azon gondolkoztam, hogy a zarándokok vajon hogyan jönnek itt át. Ahogy láttam, nem igazán fiatalok. Szerintem nincs zsákjuk, vagy csak minimális. Úgy könnyebb lehet jelentősen. Aztán ennek kapcsán az is eszembe jutott, hogy ez a szakasz lehet a bűnök megbánásának szakasza. Ezt viccesen mondtam is Gergőnek, de neki nem volt kedve erről most még viccből sem beszélgetni. Így aztán nekem, minden vicc nélkül, elkezdett az agyam ezen járni. A hét fő bűnön. És hogy ez mit is jelent, illetve én hogy állok ezzel. Nagyon izgi volt. Van ugye a bűn fogalma, ami már önmagában is elég érdekes. Létezik-e ez így? Az ember alkotta szabályok szerint valóban vannak bűnök. De én nem hiszem, hogy az ember alapvetésében úgy, ahogy a katolikus vallás állítja, bűnös lenne. De a fő bűnök jó kiindulások az önvizsgálatra. Arra jutottam, hogy igazán csak a “szellem” szempontjából és az egymáshoz való viszony, illetve a félelmek szempontjából érdemes vizsgálni magunkat. A valódi “vétek”, ha ezt lehet egyáltalán annak nevezni a leválasztás, az elválasztás. Ilyen szempontból hogy állok, állunk. Na, ezen jól elfilózgattam. Meg kellett állapítanom, hogy van azért jó néhány “bűnöm”. Az egyik fő, hogy még mindig segíteni akarok, és gyakran meggyőzni embereket. A másik az ítélet. Ezek még mindig ott vannak bennem. Ezek a 7 fő bűn közül a kevélységhez állnak legközelebb, szerintem. Az ember feljebb gondolja magát a többinél. Ezzel – bár ez egy elég “kígyós”, vagyis rejtett formája a dolognak – még van jócskán dolgom. Mikor ezen ment az agyam, eszembe jutott, hogy nehéz lesz ezekről írni, ha tudom, hogy olvassák mások is. (Vonatkozik ez rátok kedves közvetlen barátaim, akik így nyersen is azonnal megkaptátok, és persze, ha mégis lesz blog egyszer, akkor Te rád is, kedves olvasó! 🙂 ) De eddig is azt írtam, amit gondoltam. Igaz egy pillanatra kicsit megijedtem most, hogy el ne kezdjek úgy írni, hogy tudom, hogy más is olvassa majd. Na, jól belebonyolódtam ebbe itt és most. A lényeg, hogy azt írom ezentúl is, ami megy bennem. Nem akarom, hogy hassanak rám külső dolgok. Ez van…
Amikor egy kicsit lapályosabb részre értünk, akartam Gergővel beszélni egy kicsit erről az írás dologról és a bűnökről, de ő egyáltalán nem akart beszélgetni. Ezt meg is értettem, így abban maradtunk, hogy csendkúrát tartunk egészen addig, míg valami helyet nem találunk, ahol leülhetünk inni valamit. (Egyébként majdnem mindig így megyünk. Gergő elöl, én utána valamivel, vagy néha-néha fordítva, de nem beszélgetünk, csak ritkán. Általában csend van, és ez nagyon jó!) Így is lett. Mentünk egy jó darabot így. Ez jó volt megint csak arra, hogy tovább menjen bennem ez a bűn kérdés. Van ugye ez a bizonyos 7 fő bűn: Kevélység, jóra való restség, bujaság, irigység, fösvénység, torkosság, düh vagy harag. Ezek eléggé jelen vannak a világban. A baj csak az, hogy szerintem változik is a dolog, másrészt ezek azt hozzák – a katolikus vallás szerint -, hogy ezek ellentétei mind jók. Pedig szerintem ez nem így van. Sőt, szerintem nincs olyan, hogy jó vagy rossz. Ezek alapjai semleges energiák, és valahogy használjuk őket. Ugye azt mondják, hogy bánd meg bűneid. Megbánod, és vétkesnek mondod magad, majd nagy valószínűséggel megy minden tovább, illetve esetleg még rosszabbul leszel. Ezért aztán inkább nem nézel szembe semmivel, vagy úgy élsz, hogy majd megbánom. (Ezek a gondolatok általánosak és természetesen nem mindenkire vonatkoznak.) Szerintem a bűn fogalma így gyakran arra késztet, hogy eljátszunk egy szerepet, ami nem valós. Mások akarunk lenni, mint amik vagyunk. Vagy elfedjük a dolgot, hogy jók legyünk. De a jó se jó, ahogy a rossz se rossz. Ezek viszonyok, viszonyítások. (és ítéletek!) A valódi kérdés a szándék, illetve, hogy mi a célunk,mi van bennünk mélyen. Mit miért is teszünk, mi vezet minket. De leginkább, hogy van-e valódi béke bennünk. Van-e elfogadás, szeretet, ráhagyatkozás. Szívből vagy fejből élünk… (De ezt megint olyan nehéz szavakba önteni, mert félreérthető, mint ahogy szerintem egy csomó mindent félreértünk, és azért is élünk így a „bűnben”.) Jók akarunk lenni. És elég gyakran azért, hogy jól legyünk. (és itt a hangsúly most az önös érdeken van) A keresztény kultúrának nagyon erős hatása volt és van. És szerintem ez jó nagyon is. De! Van egy ilyen, „jónak KELL lenni” hatása is. És ez nem szerepel a bűnök között, pedig elég erős problémát jelent a mai “civilizált”, illetve GONDOLKODÓ világunkban. Kitaláljuk, hogy hogyan legyünk jók. Hogyan legyünk jól. Jónak akarjuk látni, láttatni magunkat. Van valami, ami irányít, és ez a félelem. Szerintem ez az egyik legfontosabb problémánk. A félelem. Félünk. Ami fura, hogy leginkább ÉLNI félünk. A hátterében pedig valamilyen berögzött gondolatforma(ák) húzódik(nak) meg… (Na, de ez egy másik jó nagy téma!)
A lényeg, hogy aztán Gergővel beültünk tényleg valahova, és addigra – mint kiderült – ő is gondolkodott ezen. Nagyon jót beszélgettünk erről. Kiveséztük, kiben milyen “bűnök” voltak, vannak. Nagyon izgalmas volt. Sokat beszélgettünk a családjainkban megjelenő “bűnökről”, arról, hogy mit viszünk mi magunkkal és magunkban. Arról is beszéltünk, hogy mit gondolunk, gondoltunk bűnnek és, hogy ezekből mennyi és mik az ítéletek.Mik ezek valóságtartalma… De arról is, hogy mit látunk magunk körül, illetve a világban. Amire jutottunk, hogy általános jelenség ma szinte mindegyik fő bűn. (Kicsit abszurd, hogy szegény Jézus több mint 2000 éve próbált valamit megmutatni, és ennyi év után is csak halmozzuk a bajainkat, “bűneinket”.) Kiemelkedik talán a kevélység (a mások fölé helyezkedés értelmében), a jóra való restség (a nem cselekvés értelmében), az irigység (mások értékeinek az irigylése és a vágy a más életre értelmében) és a fösvénység (a birtoklás és a meg nem osztás értelmében). Persze van bőven bujaság és torkosság is és düh is. De valahogy az előbbiek most meghatározóbbak. A bujaság talán az élvezetek hajhászása, a torkosság a hedonizmus, a mindent befogadás és a felhalmozás értelmében van nagyon jelen. Az elhízás mutatja talán ezt a legjobban, de szerintem az egészség túlhajszolása is ide tartozik és a folytonos JÓ ételekre való figyelés is. A dühvel pedig mindennapjainkban is elég közvetlen formában, és elég gyakran találkozunk.
Na, de a lényeg, hogy ez egy jó téma és érdemes az embernek ilyen formán valóban néha szembenéznie magával. Tulajdonképpen arra jutottunk, hogy a katolikus vallásnak és minden ilyesminek az alapjai jók nagyon is. Az persze egy másik kérdés, mire és hogyan használjuk. Ez a szembenézés dolog jó szerintem. Nekem most igazán jó volt, pedig egy viccből indult.
De a legfontosabb, amire jutottam, hogy bűn, mint olyan, nem létezik. Mindannyian a boldogságra törekszünk, és ezt keressük. E keresésben veszünk el, és teszünk dolgokat, amiket ma bűnként fogalmazunk meg. De ezek nem bűnök, hanem az elkeseredett keresés. Hiány, amit valahogy ki akarunk, illetve szeretnénk elégíteni. Valaki, vagy valami által. És valószínűleg rossz helyen keresünk. Véges dolgokban a végtelent. Pedig talán fordítva kéne. Talán a véges része a végtelennek, és nem fordítva. De ez egy jó nagy téma, és valahogy bármerre indulok el a gondolkodásban, vizsgálódásban, mindig ide lyukadok ki. Gondolom ez nem véletlen! Mert hova lehetne máshova! 🙂
Tehát megálltunk egy panziónál, kávéztunk, telefont és laptopot töltöttünk és beszélgettünk. A felszolgálólány nem beszélt magyarul. Angolul kicsit. Így érdeklődött, hogy honnan hova. Amikor elmondtam – kézzel-lábbal, rajzzal és mindenemmel – nagyon helyes volt, mert teljesen elképedt. Eleinte kicsit furán néztek itt minket, mert ez egy roppant előkelő panzió. Innen kezdve megjelent valami tisztelet féle bennük. Érdekes élmény ez is. Na mindegy, itt jó hosszan időztünk, kipihentük a hegyet és beszélgettünk.
Elindulva még kicsit folyt a szó. Majd elértünk egy másik kis útszéli éttermet. Itt aztán megint leültünk. Ettünk valamit. Tudtuk, hogy innen kezdve egy elég más szakasz jön, mert nem lesznek magyarok, és a táj is változni fog. Tudtuk, de nem annyira, mint ahogy az lett. Szóval itt ettünk. A pincér nem beszélt magyarul, mi meg semmit nem értettünk az étlapból. A vendégek egy része azonban magyar volt. Oda is mentünk egy asztalhoz, ahol két férfi magyarul beszélt. Megkértem őket, hogy fordítsanak nekünk. Ebből persze megint egy beszélgetés is kialakult. Többek között mondták, hogy valóban, innen kezdve már egyre kevésbé lesznek magyarok. Ezt Gergő is kiderítette már, mert a Wikipedián látta, hogy az erdélyi magyarok nagyon jelölik minden falu összetételét. Innen kezdve van, és nem is kevés olyan falu, ahol csak románok élnek. Ezt most már tanúsíthatjuk is. Tehát ettünk, majd útra keltünk. Ez megint egy érdekes szakasz volt. Teljesen olyan, mint a Pilis. Végig jelölt út és a hangulata is olyan. Én mentem elől, mert láttam Gergőn, hogy neki most kimondottan jól esik, hogy nem kell figyelnie semmire. Ezzel én pont fordítva voltam. Nagyon fura volt így menni, hogy szinte minden fán van jelzés. Csak azt kellett figyelni. Eszembe jutott, hogy általában mennyire hétvégi turisták vagyunk. Elindulunk, és minden ott van. Jelzés mindenhol, illetve mindig tudjuk, hogy ha el is tévedünk, lesz megint jelzés vagy egy falu, ahonnan haza tudunk menni. A kirándulás is a biztonságról szól. Ezen kicsit elméláztam. Mármint azon, hogy valamilyen képességünk ilyenkor is elveszik, illetve már talán el is veszett. A biztonság megöl bennünk egy képességet. Kicsit ettől rosszul is éreztem magam. Megéltem ezt a dolgot a teljességében most eddigre, és kicsit megijedtem, hogy ha visszamegyünk majd a saját, régi világunkba, megint elveszítjük. Mondtam is Gergőnek, de neki most azt hiszem, jól esett, hogy nem kell figyelnie semmire, csak menni. Egyébként tényleg jó, hogy van jelzés, és nekem sem ezzel volt a bajom, hanem inkább azt hiszem, megéreztem, hogy mennyire a biztonságra építjük a világunkat, és ezzel mennyi mindent vesztünk is el. A csodák pedig ott vannak, és mi elmegyünk mellettük, illetve nem hagyjuk meg magunknak a felfedezés, a rácsodálkozás, a nyitottsággal járó „izgalom”, a lehetőségek tárházának csodáját. (Mivel nem tudjuk, mit hagyunk ki azzal, amit mi most átéltünk és átélünk, ezért már természetesen észre sem vesszük, hogy miben is vagyunk.)
Fura ez, de nagyon így van: A biztonság, amit kiépítünk magunknak tulajdonképpen korlát, ami bekorlátozza életünket. Van ebben valami paradoxon. Kicsit később találkoztunk két tipikusan olyan túrázóval, amilyenek mi is voltunk régen, mielőtt bele kezdtünk az országjárásba, és bárki általában szokott lenni. Ez a találkozás még jobban megerősítette bennem a hétvégi túrák jó és rossz oldaláról most gondoltakat is. Ilyen alkalmakkor használjuk az erdőt, a vidéket arra, hogy kikapcsoljunk. De nem élünk benne, vele. Ez szerintem óriási különbség. De gyakorlatilag mindennel így vagyunk. Mindent használunk. És főleg arra, hogy nekünk jó legyen. És mindent amennyire csak lehet a lehető legbiztonságosabban. Mások jelölik ki az utat, mi pedig elindulunk a biztonságos otthonunkból és oda térünk vissza, közben is teljes biztonságban. Sétálunk egyet, de fogalmunk sincs az erdő életéről. Hát eddig mi most nem ebben voltunk, és nem is ebben leszünk. Ami ez után jött – és persze amiről akkor még amikor itt, ezen gondolkodtam semmit nem tudtam – az is ezt bizonyítja… És milyen jó ez!
Szóval haladtunk így, és ezeken gondolkoztam, amikor beértünk egy faluba. Itt aztán tényleg senki nem beszél magyarul. És azt hiszem, nem is nagyon szeretnek minket, magyarországiakat. Legalábbis vannak, akik nem. Van persze, aki igen, és roppant segítőkész és meg is akar érteni. De vannak, akik nem. Azt hiszem, ennek azért mi magunk is az okai vagyunk. Mármint a magyarok. Sokáig lenéztük a románokat és a cigányokat. És ha őszinte akarok lenni, ez még a mai napig is sokakkal így van. Ők pedig mitől is tudnának különbséget tenni abban, hogy mi nem így vagyunk ezzel. Vannak, akik ösztönösen nem bírnak minket. Azt hiszem – és azt kell, hogy mondjam -, néha meg is értem. Mi se bírtuk őket, és mindig is feljebbvalónak gondoltuk magunkat. Úgy tekintettünk rájuk, mint egy primitívebb népre. (Talán elég csak a „szőrös talpú román” – kedvesnek éppen nem mondató – kifejezésre gondolnunk, ami erőszeretettel használódik otthon!) Ők pedig most otthon vannak itt, mi pedig átmegyünk az ő országukon. Ha jobban belegondolunk, az évtizedek vagy évszázadok gondolkodása hat így. És ezzel nincs is mit tenni. Beértünk a román tömbbe. És ez érezhető is. Mások vagyunk, és ez tény. Itt most valóban kicsit nehéznek élem meg, hogy csak magyarul beszélünk, mert pont ez különít el minket. Azt hiszem, úgy érzik, hogy feljebb valónak érezzük a magyar nyelvet, és ezért nem szólalunk meg románul. Pedig nem ez van, de ők ezt nem tudják. Nagyon fura ez! Főleg a román cigányokkal. Na, azokkal aztán valóban elég nehéz! Ebbe kicsit később bele is futottunk. Na, de a lényeg, hogy beérve ebbe a román faluba elértünk egy határt. Innen kezdve tömb románság van. Úgy érzem, lesz ezzel némi kihívásunk.
A falu vége, mint általában itt mindenhol, a cigányságé. De itt nem is akármilyen cigányok élnek. Ez a putrik világa. Totál nomádok és úgy élnek, mint kb. a középkorban. Civilizációnak nyoma sincs. Víz, villany természetesen nincs. És persze wc se, csak valami fából, esetleg bádogból összehordott bodega. (Ha egyáltalán van valami.) Az egész terület egy nagy kolónia. Egész pici tákolt házacskák, vagy inkább kunyhók. Ezek abból épülnek, ami éppen akad. Kerítés sehol nincs, az élet kint zajlik a házak előtt. És nagyon zajlik! Mindenki kint van, tűz ég, állatok és emberek teljesen együtt. Sehol egy élő növény. A gyerekek félig meztelenül (ki lent, ki fent), és persze nem éppen tisztán rohangálnak. Minden közös, és minden szanaszét. Mindenki kiabál, mutogat. Kosz van, vagy inkább mocsok. Vizet csak ivásra használnak. Kint főznek, esznek. (Van ebben valami ősiség, ami szép is, de itt mi most elsősorban nem a szépséget láttuk és éltük meg, valljuk be!) Ráadásul nekik aztán tényleg nincsenek határok. Mivel mi áthaladtunk a területükön – ahol persze ők vannak otthon -, jöttek utánunk jó hosszan, és beszéltek, kiabáltak, magyaráztak, és próbáltak fogdosni. Mivel nem értették, amit mondunk (és persze mi se, amit ők), úgy érezték, lenézzük őket, amikor magyarul válaszoltunk. Ettől pedig idegesek lettek. Ilyenkor az ember mit tehet, automatikusan felgyorsít, amit persze megint nem bírnak. Természetesen a kutyák jöttek velük. De túljutottunk ezen a szakaszon is. Egy idő után lemaradoztak és már csak egy-egy gyerek jött közel, majd már ők is visszafordultak. Szerencsére utána már eszembe jutott, mit kell ilyenkor tenni. Mondtam is Gergőnek. Nem kellett sokáig várnunk a próbával. A következő csoportnál, ami nem sokára szembejött velünk már ezt is tettük. Megálltunk, szembefordultunk velük, és a lehető legtermészetesebben elkezdünk beszélgetni arról, hogy gyalogolunk jó messziről, és jó messzire. Nem túl hosszan, de kézzel-lábbal. Úgy tűnt így meg is értették, hogy valóban nem beszéljük a nyelvet. Ilyenkor persze meg az lehet a félő, hogy gazdag külföldinek gondolnak, és el akarják venni, ami nálunk van. Szerencsére itt nem ez lett. Egyébként ez a második csapat már a falun kívüli földeken jött szembe szekérrel, és egy bivalycsordát hajtott, némi kutyával megspékelve. Nem mondom, hogy elsőre nem ijedtem meg az állatokat és az embereket is látva. De ment a dolog elég simán. Haladtunk előre, és láttam Gergőn is, hogy megviseli a dolog, meg azt is, hogy azért ez innen, ha ilyen lesz az út, nem lesz egyszerű. Eléggé este is lett közben, úgyhogy aludni kellett térni valahol. Beszéltünk erről, hogy mindenképpen menjünk távolabb, amennyire csak lehet, a falutól. Jó sok kóbor kutya is van itt. Ezek nem jönnek teljesen közel, de néha eléggé megközelítenek minket és be kell valljam elég félelmetesen ugatnak. (Valaki mondta is, hogy vigyázzunk majd erre felé menet, mert itt az a szokás, hogy azokat a kutyákat, amiket nem akarnak megtartani elhajtják, ide ki a prérire. Itt aztán teljesen elvadulnak. Ezt azt hiszem alátámaszthatjuk a hangokból és az eddigi és azt követő élményeink alapján.) Ez egy igazi vadon a szónak nem az erdős, hanem abban az értelmében, hogy nem éppen kiépített, teljesen vad, és soha nem tudod, mi jön szembe. Kicsit gyorsabbra is fogtuk a haladást. Valljuk be, kicsit menekültünk. Erőt vett rajtam egyfajta félelem. És azt is be kell, hogy valljam, nem annyira az állatoktól, mint inkább az emberektől féltem. Hiába találtunk egy megoldást a kommunikációra. Ott bent valami nagyon nyomasztott, és láttam, tudtam, hogy Gergőt is. Így haladtunk, vagy inkább rohantunk előre. Majd egyszer csak az úton ott állt egy akkora kutya, hogy hirtelen el sem tudtuk dönteni, hogy kutya-e vagy farkas. Ami megdöbbentő volt a dologban, hogy azon se lepődtünk volna meg, ha az. Olyan a táj és minden. (Eszembe jutott a Végtelen történet című könyv és mesefilm. Abban a gonoszt, illetve a semmit egy pont ilyen kutya jelképezi. Van benne egy jelenet, ahol szembeáll a főszereplővel, na, ez az a jelenet volt akkor ott nekünk!) Persze gyorsan felkapott Gergő egy botot, és se szó, se beszéd megfordultunk. Visszajöttünk, vagy inkább vissza menekültünk 50-100 métert. Felmásztunk egy dombra, és néma csendben megálltunk. Majd egy idő után sátrat vertünk. Holnapra hagyva a kutyát, ha még ott lesz. Reméljük, nem. Lefeküdve hosszan beszélgettünk erről az egészről. A cigányokról, a kutyákról, a táj megváltozásáról, a román-magyar viszonyról, a további útról, a félelmeinkről, amik mélyen ott vannak bennünk. Azt hiszem, az igazi kihívás ez a szakasz lesz. Minden miatt, amit már most is átéltünk.
Mindenesetre csodálatos tájon vagyunk. És mindenek ellenére, sőt talán pont ezért élvezem is. Valódi próbatétel ez. … A bizalomé, és mindené. Szeretem minden pillanatát, még akkor is, ha néha félelmetes (-nek tűnik :)).
Most reggel van. Indul a kaland, amiről azt gondolom, hogy most tényleg az lesz…
