Zilah előtt – Zilah után
Írás után megpróbáltam jógázni, de épp egy hangyaboly kellős közepére telepedtem le. Így aztán gyorsan feladtam. Bekapcsoltam az eu napiizét a telefonomon, hogy tudjak az otthoniakkal beszélni, és használni tudjuk az internetet is. Beszéltem is velük, majd összepakoltunk és útnak indultunk. Az út az eddig mögöttünk lévő kis erdőn vezetett át. Jó sok szúnyog és bogár kísérte utunkat. Egyszer csak kiértünk egy részre, ahol pár ház volt. Ez inkább egy kis tanyás résznek, mint falunak volt mondható. Ahogy láttam, inkább szegény cigányok élnek itt, de volt egy-két rendesen karban tartott ház és kert is. Át kellett haladnunk a főúton. Valószínűleg itt értük el a bácsitól tegnap hallott csinturát. Nem igazán tudjuk, mi lehet az, de egyezett a leírással a táj. Gergő szerint ez a várost elkerülő utat jelentheti. Nemsokára egy jó nagy dombon kellett áthaladnunk, ami már inkább hegynek volt nevezhető. Itt végig a Mária-jelzésen haladtunk. Találkoztunk két román cigány sráccal, akik valószínűleg diót szedtek az erdőszélén. Kézzel-lábbal magyaráztunk egymásnak valamit, amin közösen jót is nevettünk, majd továbbindultunk. Jó magas és nehéz szakasz volt ez. Meleg is volt, úgyhogy megálltunk és csodáltuk a kilátást, és Gergő elkezdett felkészíteni engem az igazi nagy hegyre. Olyan édes. Adagolja, hogy mi jön majd még. Mintha nem tudnám! De szeretem ezt! Közben kicsit beszélgettünk arról is, hogy hiányzik-e valami a városi életből, illetve hogy kinek milyen tapasztalatai vannak eddig. Abban maradtunk, hogy nagyon jó ez az út, de az ember nem tagadhatja meg magát. Valamibe beleszülettünk, és az nem véletlen. Vagyis egészen bizonyosan nem az a mi dolgunk, hogy egész életünkben vándoroljunk, és így éljünk. Nem a városi lét, vagy a vándorlás, vagy a vidéki letelepedés a lényeg, hanem a belső világ rendbetétele, illetve rendben levése, és annak a felvállalása és meg is valósítása, ami az ember dolga, amit érez, tud, vagyis a szerint élni, amit a szív diktál. Beszéltünk még kicsit a magyar kultúra vagy inkább „lélek” mibenlétéről. Érdekes ez a dolog. A magyar „lélek” szerintem nagyon más, mint a nyugati. Nem véletlen, hogy minket és az Erdélyieket hívják nyugatra a gondoskodást igénylő “munkákra”. Ez van bennünk mélyen valamint a közösségben levés. Azt hiszem, hogy a nyugati kultúrában, illetve népek lelkében erősebb az individualizálódás, az elkülönülésre vágyás jóval, mint a miénkben. Ők erősebben fejben élnek. (Mi még, szerencsére, nem annyira 🙂 .) De ez az ő útjuk. Szerintem mi ezért is szenvedünk a kitalált nyugatosodásunkban. Valahogy mi nagyobb “csoportokban” érezzük jól magunkat, ami kisebb-nagyobb közösséget jelent. Fontos a család, de valahogy ezt kiterjesztve is értjük. Nemcsak a szűk két-három főt, hanem a nagyobbat és a hozzá tartozó barátokat, szomszédokat, sok embert és sokfélét. Ezért is volt fontos szerintem a mindenféle közösségi szerveződés régen és most is. Úgy tűnhet, van valami ellentmondás a között az állítás között, amit most írok, és a nyugat globalizálódása, kozmopolitává válása között. Szerintem nincs. A globalizálódás egy bizonyos értelemben személytelen és egybemosó. Nehéz ezt jól megfogalmazni, talán úgy mondhatnám, hogy egyen valami, aminek meghatározó eleme a jólét, illetve az arra való törekvés, vagyis anyagi jellegű. Míg például a magyar kultúra alapjaiban mélyen spirituális. (Ezzel nem minősítek semmit, csak én így látom és tapasztalom.) Itt van például ez a dolog az angol nyelvvel, ami mára oda jutott, hogy ha nem beszéled, szinte bűnös vagy. Pedig a magyar nyelv vagy az egyéb népek nyelvének megtartása és megbecsülése iszonyú fontos lenne. Sokan mondják, hogy ahhoz, hogy megértsük egymást, kell egy közös nyelv, és aki azt nem beszéli, az elkülönül. Pedig szerintem ez nem jelenti azt, hogy elkülönülünk a többi néptől, nyelvtől. Egyébként én itt például inkább azt érezem, hogy mennyire jó lenne a román nyelvet is ismerni egy kicsit. Itt az angol még szerencsére semmit nem érne. Sőt! …Szerintem, amire lehet, hogy szükség lenne, az inkább az, hogy a környező országok nyelvét ismerjük meg kicsit. Nem kell perfekt beszélni, csak a megértés szintjén. Egy kultúrát, egy népet, egy embert nagyon nehéz megérteni egy harmadik nyelven keresztül, ami ráadásul még szavaival, hangulatával, és egyáltalán egy ehhez hasonló környezetben puszta jelenlétével is idegen, sőt valamifajta felsőbbségi dolgot tükröz. Nagyon nehezen tudom ezt a dolgot, amit gondolok és érzek erről, megfogalmazni. Amit én tapasztalok – és szinte bizonyosan állíthatok -, hogy így, hogy nem értjük egymást, azonnal jobban kell figyelnünk egymásra, és ha meg akarjuk érteni, mit akar a másik, akkor meg lehet találni, hogyan fejezzük ki magunkat. Ezt se ártana tudatosítanunk. Ezt a megértésre való törekvést és odafigyelést. Megy ez egyébként, ha akarjuk! És mennyire hiány van ebből! Ezeket eddig is tudtam, de itt most nagyon élőben tapasztaljuk. Ebben a nagy tudás- és közös dologban elfelejtjük a valódi tudást és valódi közös dolgainkat! A lényeg, amit gondolok, hogy az igazi az lenne, ha mi, magyarok ismernénk kicsit magunkat, és a szerint élnénk. Ha szeretnénk, megbecsülnénk, akik vagyunk, amit tudunk, amit hoztunk magunkkal. Az önismeret kicsit magasabb foka lehetne ez. Ha nem akarnánk mások lenni. Ha értékelnénk, akik vagyunk. De leginkább, ha nem bocsátanánk áruba képességeinket, hanem használnánk, és jól. Mindenki javára. Sajnos ma inkább ezen képességek pénzé alakításában vagyunk. Így van ez egyénileg is, de ezen a szinten is. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy bűn óvónőnek, tanárnak, vagy például idősgondozónak lenni. (Sőt!) A cél a kérdés! Ez alakult át! Ha ezt megértenénk, sok minden változna! Ha a cél nem pusztán a pénzkeresés és a “jobb” élet lenne, hanem a közösség minősége, az élet maga, akkor ezek a dolgok jól hasznosulnának. Azt hiszem, ez csúszott el nagyon a világban mostanra. Szerintem mindennek meg van az oka és a helye. De láthatóak és érezhetőek a torzulások, amik lehetőséget adnak a javításra is. Az ezekből való felébredésre. Az egyéni, önző célokból valahogy át kéne lépnünk valami nagyobba. (Régen ez tudattalanul működött, mondhatnám nem épp találó szóval, hogy ösztönszerűen, aztán jött a haszon, most jöhet a tudatosság! 🙂 ) Minden népnek, kultúrának megvan a maga helye, fejlődése és annak iránya. Mindegyik nélkülözhetetlen. Szerintem érdemes lenne minden népnek megtalálni a magáét, és azt újra rendbe tenni. Ahogy azt gondolom, így van ez egyéni, csoport, közösségi, népi, országos szinten és világ szinten is. Vissza kell térnünk, illetve megtalálnunk a “szív”-minőséget, és abból, a szerint élni.
Mindezt jól át is beszéltük. Abban maradtunk, hogy van még ezzel dolog bőven!
Útnak indulás után viszonylag hamar elértük Zilah szélét. A dombtetőről látszott a város és a hegy is, amin majd át kell mennünk. Itt kicsit megint bekevert a jelzés. Egyszer csak nem volt tovább, illetve nem találtuk. Haladtunk hát az eszünk és a szemünk után. Egy nagy almafás mellett kellett mennünk, igen rossz úton. Beértünk először egy olyan részre, ahol cigányok laknak, majd elkanyarodva az út Zilah elit negyedébe vitt minket. Kicsit olyan és akkora házak voltak itt, mint nálunk a Rózsadombon. A kilátás is nagyon szép volt a hegyekre. Beérve a városba beültünk egy étterembe. Fura ez, hogy mennyire más élmény ilyen helyen minden. Különösen, ha koszos, büdös vagy. Mi pedig most eléggé azok voltunk a hegy hatására, de az elmúlt 1 hónap se múlt el nyomtalanul a hátizsákok szagát és mi magunk állapotát tekintve sem 🙂 !
Szóval érdekes ez. Nem éreztem magam túl jól. Furán is néznek ránk ilyenkor, de valahogy én is idegennek éreztem most magam ebben a közegben. Kicsit gondolkoztam ezen, és arra jutottam, hogy milyen hülyeség ez! Így viszonylag hamar túljutottam ezen. Igazán magától a zajtól, a pörgéstől és mindentől, ami igazi nagyváros kavalkádja, a zakattól voltam rosszul, nem is annyira az emberek tekintetétől. Az étteremben menüt szolgáltak fel (ami természetesen húsos), de egy kedves magyar nő elintézte nekem, hogy kapjak rántott sajtot. Nagyon nagy adagokat adnak egyébként itt mindenhol. És elég kifizethető is az étterem. A levest például (amit itt csorbának mondanak), mindenhol egy nagy-nagy tálban hozzák ki, és annyit szedhetsz, amennyit akarsz. A baj csak az, hogy minden levesük többnyire húsos. Szóval itt ettünk. Volt egy vicces jelenet is. Gergőtől kérdezték milyen levest kér a menüben. Mire mondta, hogy csorba levest. Ez ugye azt jelenti itt, hogy leves levest. Ezen mindenki jót kacagott, majd ajánlották neki a húsos csorbát. Ebben maradtak. A felszolgálót (aki, mint megtudtuk, eredetileg szakács itt, de hiány volt pincérből) kikérdeztük az útvonalról.
Jól megbeszéltük Gergővel, hogy mennyire mások a szokások, mint nálunk. Itt senkit nem zavar, ha a kaja utáni fogpiszkálást totál nyitott szájjal végzed, vagy ha nem adsz borravalót. Nálunk nem szokás egy asztalhoz leülni, ahol ül már valaki. Itt ez nem probléma. Igaz nem beszélgetnek a másikkal, de simán odaülnek a “te asztalodhoz”. Esznek és rohannak. Szóval érdekes ez, hogy a megszokásaink mások, és így mennyire más dolgokat tartunk rossznak vagy jónak. És persze általában ez alapján is ítélkezünk. Ez azonban közös megint csak bennünk, emberekben, akárhol is élünk. Kitalálunk valamit, annak úgy kell lennie, ha a másik máshogy csinálja, elítélhetjük. Ettől aztán mi jobbak, ő rosszabb lehet! Na mindegy, mi jót ettünk, és elindultunk.
Bementünk a központba. Gergő elment keresni a Mária út jelzését, addig én egy parkban ültem. Majd Gergő ült a parkban, és én elmentem vásárolni. Elfogyott a zacskós levesünk és a vizünk. Ez egy igazi nagyváros igazi nagy áruháza. Mivel nem értettem, milyen levesek vannak, megkérdeztem egy magyar nőt. Nagyon kedvesen segített. Váltottunk pár szót, majd fizettem kártyával és távoztam. Nagy forgalom van az utakon. Fura volt megint jelzőlámpás utakon átkelni.
Gergő útmutatása alapján elindultunk kifelé a városból. Hegyre fel! De maga a város is már a hegy aljára épült. Ez volt eddig nekem a legnehezebb szakasz. Hátizsákkal, bakancsban, melegben egy autóút mellett, a városban, tömegben. Nagyon elfáradtam. Mondtam is Gergőnek, hogy mi lenne, ha nem ma másznánk meg a nagy hegyet, hanem valahol a lábánál aludnánk. De ehhez is ki kellett menni a városból. Elértünk egy parkerdős részt. Itt volt jelzés, de nem a Mária utas. Jó sokáig tartott, míg Gergő végül kisilabizálta, hogy merre kell mennünk. Elég idegesítő ez, hogy van, ahol van nagyon sűrűn és jól jelzés, és van, ahol semmi. Nem világos a dolog, és ez rosszabb, mintha egyáltalán nem lenne. Végül rájöttünk, merre kell haladnunk. Most először találtunk itt jelzett utat. Mármint itteni turista útvonalat. Olyan ez a rész, mint nálunk a Pilis. Mindenki ide jár kirándulni, futni, kutyát sétáltatni. Végre megtaláltuk a mi jelzésünket is. Ez már túl volt a parkerdőn, a nagy hegy aljában. Eddigre én annyira fáradt lettem a várostól és szerintem az elmúlt hónaptól, hogy mondtam Gergőnek, hogy minél hamarabb keressünk helyet aludni. Így is lett. Előtte azonban még mászni kellett elég sokat. De lehet, hogy már csak nekem tűnt soknak! Majd ma kiderül, hogy még mennyi van hátra a nagy hegyből! Végül olyan negyed nyolc körül sátrat vertünk az erdőben.
Én ledőltem és élveztem a csendet, az erdőt, a békét, Gergő pedig még dolgozott valamin a gépen. Érdekes nap volt ez is. A csendből, a békéből át a zakaton, ismét a csendig a békéig. De jó is ez. Izgalmas élmény volt Zilah is. És igazán ez az élet. Minden változik, minden pillanat más. Ezek a teljesen más minőségek nekünk most ismét egy napba sűrűsödtek. Milyen szép is ez!
Végül aztán szerintem olyan negyed 10 körül elaludtunk. Nagyon meleg volt. Meglepően. Hajnalban elvágtatott mellettünk jó közel egy őz. Nagyon érdekes hangja van. Ugat. Hallottuk már máskor is, de most nem messze tőlünk állt meg jó hosszan, és adott valami jelzést, gondolom a többieknek.
Megint nagyon szép helyen vagyunk. Már felkelt a nap, úgyhogy lassan indulunk. Jó meredek út vár ránk. De hát tudtuk ezt is!
